Történelemportál

Még hidegebb napok

Miközben az 1942-es hideg napokért felelős magyar katonai vezetőket kivégezték, addig a sokkal brutálisabb 1944–45-ös szerb partizánakciók kitervelői és végrehajtói máig Szerbia hősei, kitüntetéseiket senki sem vonta vissza – mondta a Magyar Nemzetnek adott interjújában Bank Barbara történész. Szerinte az Európai Unióba törekvő Szerbiától elvárható lenne, hogy végre bocsánatot kérjen a húsz–negyvenezer magyar áldozatot követelő délvidéki népirtásért, s rehabilitálja a pusztán nemzetiségi alapon háborús bűnösnek nyilvánított, vagyonuktól megfosztott magyarokat. A történész úgy látja: a magyarság nemzeti emlékezetében máig nem került méltó helyére ez a tragédia.

– Mikor kezdődött a délvidéki magyar tragédia, amiről mindmáig méltatlanul keveset tud a közvélemény?

– A szovjet hadsereg 1944. október elsején érte el a jugoszláv határt, és fokozatosan vette birtokba a bánsági, bácskai, drávaszögi, szerémségi területeket. Malinovszkij marsall csapatai gyorsan áttörték a 3. magyar hadsereg arcvonalát, és a 2. ukrán front balszárnya október 8-án már Szegedet fenyegette. Nyomában vonultak a titói kommunista partizán alakulatok. Tito rendeletére 1944. október 17-től a bánsági, bácskai és a drávaszögi részeken katonai közigazgatást vezettek be, amely 1945 februárjáig tartott. Ez idő alatt zajlott le a véres magyarirtás nagy része az Ivan Rukavina tábornok felügyelete alatti területen.

A szerbek, akik a háborút kisebbségként élték át, ekkor egy győztes ország katonáinak mondhatták magukat, a magyarság viszont ismét kisebbségbe szorult. A helybéli délszláv lakosság és a gyorsan visszatérő kitelepítettek mindenért meg akartak fizetni, bosszúvágyuk sok helyütt válogatás nélküli öldöklésbe csapott át, ami rengeteg ártatlan magyar életét követelte. Nagyon fontos kimondani, ami ma már bizonyított, hogy ezek a kivégzések Tito tudtával és beleegyezésével történtek, a legtöbb helyen szervezetten, a partizánalakulatok aktív részvételével. Felelőtlen viszont az a kijelentés, hogy ezeket a kivégzéseket csak a hivatalos partizánalakulatok, az úgynevezett büntetőszázadok hajtották volna végre. Számos helytörténeti munka mutat rá arra, hogy sok helységben a civil szerb lakosság is részt vett a magyarok likvidálásában és kínzásában. A legyilkoltak mellett rengeteg embert hurcoltak gyűjtőtáborokba, akik egy része ott is halt meg. Például Csurog teljes magyar lakosságát – a csecsemőtől az aggastyánig – 1945. január 23-án indították el a járeki haláltáborba.

– Hogyan kerülhetett valaki a halállistára?

– Ehhez többnyire elég volt, hogy valaki magyar. Másodsorban, ha azt állították róla, hogy együttműködött a magyar hatóságokkal. Harmadrészt politikai hovatartozás alapján. Például ha valaki a nyilas párt tagja volt, annak nem sok esélye volt a túlélésre. Szálasi korábban a Délvidéken toborzott párttagokat. A felvettek névsorát viszont elfelejtették megsemmisíteni, amikor a magyar csapatok kivonultak. A partizánok a taglisták alapján tömegesen gyilkoltak. Pedig ezek az emberek csupán papíron voltak nyilasok, valójában egyszerű földművesek, kispolgárok voltak, akiknek semmi közük nem volt a nyilasok rémtetteihez. De a hivatás is kiemelt szempont volt, a csendőröket, katonatiszteket, egyházi személyeket is előszeretettel gyilkolták Titóék.

– Hány áldozata volt az 1944-es népirtásnak?

– Egyelőre ezt is csak becsülni lehet. Húszezernél biztosan több, de negyvenezernél valószínűleg kevesebb. Meg kell várni a levéltári kutatások végét. Azonban pontos számot nem fogunk tudni, hiszen a helytörténeti kutatásokból például az is kiderült, hogy sok átvonuló honvéd szintén a partizánok áldozata lett. De még drámaibb, ami a délvidéki német ajkú lakossággal történt: közülük mintegy hatvanezret öltek meg a háború végén.

– Hány tömegsírról tudnak?

– Körülbelül hatvanról.

– És eddig hányat tártak fel?

– Feltárás nem történt. Csurogon a brutális kegyetlenséggel megölt magyarok holttestét a dögtemetőben földelték el. Az 50-es években a tetemeket enyvgyárba vitték, és ott feldolgozták.

– Miért?

– Valószínűleg azért, hogy ne maradjon a tettüknek nyoma.

– És ezt miért nem a mészárláskor tették meg?

– Mert akkor nem erre koncentráltak, és valószínűleg idejük sem volt rá. Előfordult például olyan, hogy Péterrévénél leszakadt a Tisza partfala, és amikor a földművesek mentek hazafelé, látták, hogy koponya- meg lábszárcsontok lógnak ki a falból. Kanizsánál 1945-ben kóbor kutyák ásták ki a tetemeket, és így derült fény az ottani áldozatok nyughelyére. De vannak olyan tömegsírok, amelyeknek a helyét csak sejtjük. Mások fölé azóta épületeket emeltek. Hiába állítottak a túlélők egy emlékkeresztet Csurogon, azt évente többször is megrongálják.

– A szerb partizánok hírhedtek voltak bestiális kínzási, kivégzési módszereikről. Igazak a kettéfűrészelésről, karóba húzásról szóló beszámolók?

– Sajnos igen. De előfordult olyan is, hogy egy plébánosnak addig ugráltak a hasára egy asztalról, ameddig ki nem jöttek a belei. Elmondhatatlanul gonosz, középkori módszereket alkalmaztak. A szerb milíciák által 1991 és 1995 között, a délszláv háborúban elkövetett tömeggyilkosságok és kínzások a nyomukba sem érnek ezeknek az 1944-es rémtetteknek. Csurogon, Zsablyán és Mozsoron gyakorlatilag teljesen kiirtották a magyar férfi lakosságot.

– Hová hurcolták azokat, akiket nem lőttek agyon azonnal?

- Egy részüket gyűjtőtáborokba vitték, ahol az áldatlan állapotok miatt sokan járványokban vagy az éhezéstől legyengülve haltak meg. Összesen 63 ilyen gyűjtőtábor működött a Délvidéken, illetve Jugoszlávia északi részén, itt tartották fogva azokat a magyarokat és németeket, akiket nemkívánatosnak ítéltek. A legnagyobb és legvéresebb táborok Tiszaistvánfalván (Járek), Rezsőházán és Gádorban voltak, ezekben külön-külön 5-8000 magyar és német ember vesztette életét. A fegyverszünet után ezeket átkeresztelték büntető- vagy munkatáborokká. De továbbra is nagy volt a halandóság, például több mint hatezren haltak meg csak amiatt, hogy mindenfajta védőfelszerelés nélkül kellett uránt bányászniuk.

– Meddig működtek ilyen táborok?

– Elvileg 1948-ban fel kellett volna számolni valamennyit, mert a Nyugat tudomást szerzett róluk, és Tito, „láncos kutyaként”, igyekezett jó viszonyt ápolni velük. Ennek ellenére egyes táborok tovább működtek. A szerb táborok csupán annyiban különböztek más kommunista országok lágereitől, hogy ide elsősorban nemzetiségi alapon zárták be – többnyire családostul – az embereket. És mindenki, még a két hónapos csecsemő is, háborús bűnös lett. Máig nem rehabilitálták őket. Mivel kollektíven, nemzetiségi alapon, törvényes eljárás nélkül nyilvánítottak több tízezer magyart háborús bűnösnek, ezért kollektíven kellene őket rehabilitálni is. Kivéve persze azt a néhány embert, aki bizonyítottan háborús bűnt követett el.

– Titóék magyarázata szerint 1944-ben csupán megtorolták az 1942. januári délvidéki razziát.

– Szó sem volt megtorlásról. A partizánok nemzetiségi alapú népirtást végeztek. Ami pedig 1942-t illeti: a razziában azokat próbálták felelősségre vonni, megbüntetni, akik részt vettek a partizánmozgalomban, és robbantgattak, gyilkoltak. Ne feledjük, több száz csendőrt és katonát öltek meg, amire válaszul a magyar hadvezetés elrendelte a razziát. Az akció azonban elfajult, és sok olyan embert is kivégeztek, akinek semmi köze nem volt a partizánokhoz. Körülbelül 3500 partizángyanús személyt, főként szerbeket és zsidókat öltek meg a magyar katonák. Becslések szerint az áldozatok 80 százaléka volt partizán vagy támogatta ezeket a – mai szóhasználattal: terrorista – csoportokat. Azonban kevés szó esik arról, hogy a „hideg napokban” megöltek egy részét nem kivégezték, hanem fegyveres harcban ártalmatlanították, miután rátámadtak a katonákra vagy a csendőrökre. Előfordult olyan, hogy a bevonuló magyar csapatokat egy nő virággal fogadta, és amikor egy katona át akarta venni az ajándékot, akkor a nő a csokor alatt rejtegetett fegyverrel lelőtte őt. Válaszul természetesen a merénylővel is végeztek. Pécsett egy egykori csendőr mesélte nekem, hogy ezekben a napokban a Délvidéken teljesített szolgálatot, és társaival egy szerb családnál kaptak szállást. Éjszaka arra ébredt, hogy a mellette fekvő barátja hörög. Kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy a házigazda épp húzza ki a vasvillát a társából, és arra készül, hogy őt is ledöfje. Mit tehetett mást, lelőtte az orvgyilkost. De addigra már két másik alvó csendőr is halott volt. És ami a legmeghökkentőbb, a merényletben nemcsak a családfő, hanem az egész família segédkezett, asszonyostul, gyerekestül. Ez a példa is jól mutatja, milyen viszonyok között teljesítettek szolgálatot a csendőrök, és hogy a fegyverhasználat sok esetben jogos volt.

– Összehasonlítható-e az 1942-es razzia az 1944-es partizánmegtorlással?

– A halottak számát már említettem. Körülbelül tízszer annyi magyar áldozat volt. De minden ártatlan emberért kár, ezért talán nem ez a legfontosabb szempont. Ami viszont lényeges különbség, hogy Magyarországon – példátlan módon – már a második világháború alatt felelősségre vonták a razzia irányítóit. Majd 1945 után többek között Szombathelyi Ferenc vezérkari főnököt, Feketehalmy-Czeydner Ferenc vezérezredest, Grassy József altábornagyot és Zöldi Márton csendőr századost – Ries István szociáldemokrata igazságügy-miniszter intézkedésére, a kormány és a parlament tudta nélkül – kiadták Jugoszláviának, ahol 1946-ban elítélték és kivégezték őket. Ezzel szemben szerb részről a kínzások, mészárlások kiötlői, végrehajtói nemzeti hősök lettek, kitüntetéseket kaptak, ezeket a kitüntetéseket máig nem vonták vissza. És ami a legfájóbb: a szerbek máig nem kértek bocsánatot a rémtettekért. Pedig Magyarország többek között a Hideg napok című nagyszabású filmmel is elismerte a felelősségét és emléket állított az 1942-es razzia áldozatainak.

– 2009-ben Sólyom László magyar és Tadics szerb elnök megállapodott, hogy a két ország történészbizottságokat hoz létre az 1944–45-ös vérengzések kivizsgálására. Hogy halad a kutatás?

– A megállapodással elindult egy jó irányú folyamat. Hatvanöt év után végre a szerbiai levéltárakban is kutatható az 1944–45-ös délvidéki népirtás. De ez azt is jelenti, hogy rengeteg még a teendő, hatalmas a lemaradás. A kommunista érában a rendszerváltozásig még beszélni sem szabadott a történtekről, nemhogy kutatni. Azonban a rendszerváltozás után a magyar történetírás felelősei továbbra is figyelmen kívül hagyták a témát. Csak néhány bátor helyi kutató foglalkozott vele kitartóan. Az idén februárban a Terror Háza Múzeumban nyílt kiállítás mérföldkövet jelent. Egy Márai Sándor-idézet a kiállítás mottója: „Magyar voltál, ezért!” E mondat kiválóan szemlélteti a tömeggyilkosságok valódi indítékát.

– Miért nem került még ez a tragédia méltó helyére nemzeti emlékezetünkben? De továbbmegyek: mikor jutunk el oda, hogy például a katyńi népirtással egy szinten kezelje a világ a délvidéki magyarság lemészárlását?

– Nehéz úgy küzdeni egy tragikus esemény méltó emlékezetéért, hogy azt a hazai történelemtankönyvek jórészt meg sem említik, vagy ha igen, akkor is csak futólag. Először a magyar fejekben kellene rendet tenni. Ha már Katyńt említi: a lengyelek nem hagyták a „múltat végképp eltörölni”, és szívósan életben tartották ennek a borzalomnak az emlékét. Nem várták, hogy az oroszok tárják fel helyettük. A példa tehát adott számunkra is. Emlékezni és emlékeztetni.

– Civilek, civil szervezetek küzdenek ezért a célért. Ön történészként segíti a munkájukat. Mit szeretnének elérni?

– Hogy Szerbia vezetése ismerje el a jugoszláv állam által 1944–45-ben elkövetett népirtás tényét, kérjen bocsánatot, rehabilitálja a pusztán nemzetiségi alapon, törvénytelenül háborús bűnösnek nyilvánított és vagyonától megfosztott magyarokat, és tegye lehetővé, vagy legalábbis ne akadályozza, hogy a délvidéki magyarság méltó módon megemlékezzen halottairól. Azt hiszem, ez egy Európai Unióba törekvő országtól nagyon is elvárható. Eközben Újvidéken évek óta azért küzdenek a civilek, hogy a Makovecz Imre tervezte emléktorony végre megépülhessen. A tervek ugyanis készen vannak.

4 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!