Történelemportál

Tito és a délvidéki magyarok

Ha van a 20. századnak szinte már valószerűtlenül ellentmondásos alakja, a lehető legszélsőségesebb megítélést kiváltó, halála után évtizedekkel is kitartóan áldott vagy átkozott figurája – az Tito marsall. Hatalomra jutásakor sokkal több ártatlan magyart gyilkoltatott meg, mint Kádár János – halálakor mégis valószínűleg lényegesen népszerűbb volt a délvidéki magyarság körében, mint Kádár az anyaországban.

Az egykori délszláv államtákolmány összes nemzetisége közül talán a délvidéki magyarság az, amely a legerősebben érezhette a saját bőrén a második Jugoszláviának és vezetőjének történelmi vargabetűit. Josip Brozról kevesen tudják, vagy legalábbis kevesekben tudatosult, hogy bizony a magyar Szent Korona országainak határán belül, a szlovén (akkor krajnai) határhoz közeli Kumrovec faluban látta meg a napvilágot 1892-ben horvát apa és szlovén anya gyermekeként. A magyarsággal azonban nem sok kapcsolata lehetett, mivel ifjú éveit horvát, majd szlovén környezetben töltötte, s az idegen nyelvek közül is csak a németet sajátította el. A széles körű önrendelkezéssel bíró Horvátországban hivatalos ügyeinek intézéséhez sem kellett magyarul megszólalnia.

Tovább a lenini úton

A vegyes házasságból született fiatal Broz viszonyát a nemzeti kérdéshez hosszú évtizedeken át meglehetős ellentmondásosság jellemezte. Azt nagy magabiztossággal kijelenthetjük, hogy ez a téma világnézetének alakulásában egész élete során nem jutott meghatározó szerephez. Az már fiatal munkásmozgalmár korában tudatosult benne, hogy az első világháborút követő békerendszer részeként létrehozott Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban, majd Jugoszláviában az élet minden területére rátelepedő szerb túlsúly súlyos feszültségeket teremtett. Olyan konfliktusokat, amelyek egyrészt már a kezdetektől szétrobbanással fenyegették a délszláv államot, másrészt néhány esztendő alatt szinte teljesen háttérbe szorították az 1920-ban még aránylag erős kommunista párt osztályharcos üzene­teit. A világháborús hadifogságból eredő oroszországi leninista „továbbképzés” és számos délszláv börtön megjárta után 1937-re a jugoszláv szélsőbal vezetőjévé avanzsált – s ekkor már a „Tito” álnevet használó – ambiciózus fiatalembernek tehát más európai elvtársaival szemben kénytelen-kelletlen muszáj volt szembenéznie az „idejét múlt”, „meghaladott” nemzeti érzelmek okozta bonyodalmakkal is. Egy időben még az is felmerült benne, hogy követve a jugoszláv államot „versailles-i tákolmánynak” minősítő lenini gondolatot, támogatja a különböző, távolról sem marxista ideálok alapján szerveződő szakadár mozgalmakat. Ám a horvát függetlenségiekkel való együttműködés tiszavirág-életűnek bizonyult – s ennek nyomán Titóban megizmosodott az egységes, de egyenrangú népek alkotta délszláv államban megvalósítandó bolsevizmus elképzelése.

Az 1941 áprilisában bekövetkező német megszállás elleni küzdelmet is ennek jegyében szervezte. Valószínűleg elsősorban e föderatív elképzelésnek (s jóval kevésbé sztálinista ideológiájának) köszönhette, hogy néhány év alatt a függetlenségi háború legelismertebb vezetője lett. Katonáinak túlnyomó része azonban a szerbek közül került ki, s bár ez nem gátolta meg az ellenállás „jobbszárnyát” jelentő csetnikekkel való véres leszámolásban, a győzelmet követő megtorlás fő csapásirányát eleve kijelölte.

Terror és „konszolidáció”

Számarányához képest – a szinte teljesen elpusztított németséget leszámítva – minden bizonnyal a délvidéki magyarság szenvedte el a legbrutálisabb terrort. Tito 1944. október 17-én a Bánátban, Bácskában és Baranyában szigorú katonai közigazgatást rendelt el, amelynek tényleges vezetése lényegében a rettegett Népvédelmi Osztály (OZNA) kezében volt. A hivatalos szóhasználatban „háborús bűnösök felelősségre vonásának”, illetve a későbbiekben is legfeljebb csak az 1942. januári „magyar háborús bűncselekményekre adott válaszként” emlegetett vérengzéssorozatnak a legszerényebb komolyan vehető becslések szerint is 20 ezer, de valószínűleg ennél több, egyes kutatások szerint akár 50 ezer magyar áldozata volt. Mindössze 899 kivégzés történt a szabályos eljárásnak legalább a látszatával – a többi közönséges gyilkosságnak tekinthető, sokszor kifejezetten bestiális kegyetlenséggel (kettéfűrészeléssel, lefejezéssel, élve eltemetéssel) kivitelezve. Három falu – Csúrog, Zsablya és Mozsor – teljes férfilakosságát kivégezték, a nőket és gyerekeket (hivatalosan is „kollektíve háborús bűnösökké” nyilvánítva) pedig a hírhedt járeki haláltáborba hurcolták, ahol több mint 180-an vesztették életüket az embertelen bánásmód miatt.

A példátlan terrorhullám levonulása után a történelem egyik legbizarrabb „konszolidációja” vette kezdetét. A jugoszláv vérengzés áldozatait a mai napig nem rehabilitálták, a titói korszakban pedig az 1944–45-ös események (akárcsak az anyaországban ’56) az egyik leggondosabban őrzött tabunak számítottak. Ám a szovjet tömbből kiközösített, éveken át inváziótól rettegő Tito úgy érezte, a puszta rettegés által összetartott soknemzetiségű állama minden népének lojalitására szüksége lehet. Különösen érzékeny kérdésnek számított a délvidéki magyarság helyzete, hiszen a legvadabb Jugoszlávia-ellenes uszítás talán Magyarországon zajlott ebben az időben.

1948-ban a magyar közösség fényes külsőségek közepette ünnepelhette meg a szabadságharc centenáriumát – persze ennek feltétele az volt, hogy Titót Petőfi és Kossuth örökösének kellett kikiáltaniuk. A mindennapos nemzetiségi terror enyhült, majd az ötvenes évek elejére lényegében meg is szűnt. A decentralizáció csúcspontjaként 1974-ben Vajdaság néven széles körű – de véletlenül sem magyar nemzetiségi alapokon nyugvó – autonómiá­val bíró tartományt hoztak létre.

Sok magyar is megsiratta

TitoA Tito vezette kommunista állam fő jelszava a megtorlás helyett a „testvériség és egység lett”, a háborús szembenállást őrző, a társadalmat bűnösökre és ellenállókra felosztó retorikát felváltotta a „jugoszlávizmus” fából gyúrt vaskarika jellegű ideoló­giája. Ennek lényegét tulajdonképpen a „proletár internacionalizmus” és a liberális ihletettségű kozmopolitizmus sajátos, belgrádi szellemi vegykonyhákban kevert elegye jelentette. Az aczélinál is számos tekintetben rafináltabb jugoszláv kultúrpolitika a 60–70-es évek lázadó fiatal értelmiségének az elvont és elaggottnak tűnő marxista ideológia helyett a hagyományok, tradíciók és konvenciók, a többi közt a nemzeti kötöttségek „szorításából” kiutat hirdető nyugati anarcho-liberális irányzatok szabad, sőt támogatott követését kínálta. Így sikerült kifejezetten modernnek tűnő, a szó ’68-as értelmében vett „forradalmi és haladó” mázzal leönteni – saját identitásuk megtagadását. Ezzel párhuzamosan a túlságosan „reakciósnak és maradinak” (és persze kimondatlanul: magyarnak) ítélt Szabadkáról fokozatosan a szerb többségűvé tett Újvidékre helyezték át a Délvidék kulturális súlypontját.

A délvidéki magyarság esetében az egységes nemzettesttől való elkülönülés irányába hatott az anyaországinál lényegesen magasabb életszínvonal keltette – és persze felülről hathatósan biztatott – büszkeség a „jugoszláv modellre”, ami sajnos nem egyszer a magyarországi „szegény rokonok” iránti megvetéssel párosult. A határ másik oldalán ugyanakkor érezhetően csökkent a csodálattal vegyes irigységgel szemlélt „jugós magyarok” iránti szolidaritás, nemzetiségi problémáikról nemcsak a hatalom, de a közvélemény nagy része sem vett tudomást.

Tito 1980 májusában bekövetkezett halálakor a „Marsallt” sok délvidéki magyar őszintén megsiratta. Addigra már széles körben hatott a „forradalmi modernitás”, a „jugoszlávizmus” és mindenekelőtt a békés gyarapodás lehetőségének elegyeként megalkotott szérum, ami évtizedekre elaltatta a magyarság egészséges önvédelmi reflexeit. A Tito halála után nyolc–tíz esztendővel elkezdődő erőszakos események, a délszláv háborúk pokla mutatta csak meg, mi kelt ki az 1944 véres őszén elvetett magvakból.

Népirtások Tito Jugoszláviájában

A horvát–szlovén származású „marsall” a legborzalmasabb vérengzést sajátjain követte el. 1945 májusában – miután a nyugatra menekülteket a szövetségesek kiadták a partizánoknak – a Bleiburg, Pesnica és Slivnica közelében végrehajtott mészárlások során legkevesebb 90 ezer, de egyes becslések szerint akár 200 ezer embert is meggyilkolhattak. A háború idején a Harmadik Birodalomhoz csatolt Szlovénia nemzeti ellenállásának koncentrációs táborokból szabadult vezetőit pedig 1946-ban nagyszabású kirakatper során állította félre az útból. Még borzalmasabb sors jutott a délvidéki németségnek, amelyet lényegében teljesen elpusztítottak. A gádori, szávaszentdemeteri, rezsőházai és járeki koncetrációs táborokban legkevesebb 70 ezer ember pusztult el – javarészt bácskai és bánáti svábok.

2 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!