Történelemportál

Három falu magyarjainak tragédiája

Életkorra és nemre való tekintet nélkül nyilvánította háborús bűnössé 1945-ben a délvidéki Csúrog falu teljes magyar és német nemzetiségű lakosságát a jugoszláv katonai közigazgatás. A három évvel korábbi eseményekre hivatkozva meghozott döntés nyomán a férfiak többségét megölték, a nőket és a gyermekeket pedig még két falu magyarjaival együtt a járeki haláltáborba hurcolták.

a Terror Háza Múzeumban megnyílt kiállítás a délvidéki mészárlásokat dolgozza fel

a dokumentum fejléce

„Csatolva megküldjük Önnek határozatunkat, amelyben háborús bűnösnek nyilvánítjuk a vajdasági zsablyai körzetben Csúrog teljes magyar és német nemzetiségű lakosságát.

Határozatunkat a csúrogi lakosság követelésére hoztuk meg, amit a Bánát, Bácska és Baranya katonai igazgatásához nyújtottak be, és amelyben kérelmezték a település teljes magyar és német lakosságának eltüntetését és kitelepítését, mert lehetetlenné vált velük a további békés és zavartalan együttélés azok után a bűncselekmények után, amelyeket a megszállás és különösképp a razzia idején elkövettek.

A határozatból kiderül, hogy ez a követelés teljesen indokolt volt, ezért a Bizottság az eddig összegyűjtött adatok alapján meghozta, és meg is kellett hoznia határozatát.

HALÁL A FASIZMUSRA – SZABADSÁGOT A NÉPNEK!”

aláírás a dokumentomon

A második világháború idején – beleértve a rövid ideig tartó visszacsatolás időszakát is – elkövetett háborús bűntettek kivizsgálására létrehozott, újvidéki központtal működő vajdasági tartományi bizottság küldte meg 1945. január 29-én fenti határozatát a jugoszláv állami, szövetségi bizottságnak. Mezei Zsuzsanna, a Vajdasági Levéltár munkatársa mutatta be ezt a dokumentumot a Délvidéken, 1944–45-ben a bevonuló jugoszláv partizánok által a helyi őslakos magyarság ellen elkövetett mészárlások kivizsgálására tavaly alakult szerb–magyar vegyes bizottság magyar tagozatának tanácskozásán. Az 1945-ben kelt határozat úgy fogalmaz: „Bácskában és Baranyában mondhatni nincs olyan falu, sem város, amelynek szláv és különösképp szerb lakossága nem szenvedett, amelyik nem veszített száz és ezer életet, ártatlan áldozatot a magyar megszállók és segítőik véres terrorjában: az itteni magyar lakosság többsége, akárcsak a németek, az elkövetett szörnyűségek aktív segítője volt.”

Bizottság a megszállók és segítőik által elkövetett bűntettek feltárására – ez volt a testület teljes, hivatalos neve. (Eredetiben: Komisija za utvrdjivanje zlocina okupatora i njihovih pomagaca.) Éles szemű fordító azonnal észrevehette a fenti idézetekben, hogy a szöveg magyarításában igyekeztem – lehetőség szerint – minél jobban megtartani, minél teljesebb mértékben megőrizni az eredeti dokumentumnak a kor szelleméhez illő, nyakatekert, hivataloskodó nyelvezetét, illetve a megfogalmazások hangnemét; még akkor is, ha a végeredmény ily módon – az általános fordítói szokásoktól kis mértékben ugyan, mégis eltérően – helyenként enyhén, de érezhetően magyartalanná vált.

A bizottság a háború végén, a Josip Broz Tito kommunista pártvezér által elrendelt katonai közigazgatás idején, az akkor még csak újraformálódó szövetségi Jugoszlávia minden szintjén megalakult. A fent idézett határozatot tehát a vajdasági testület hozta meg, és küldte tovább a szövetségi, belgrádi központtal működő központi bizottságnak.

A kézzel írt, olvashatatlan elnöki aláírással zárt hétoldalas dokumentum arra hivatkozik, hogy Csúrog teljes szerb (vagy inkább úgy kellene mondanunk: szláv…) lakossága követelte a hatóságoktól, hogy telepítsék ki, távolítsák el a faluból a magyarokat és a németeket, mert ők – a vádak szerint – mindannyian aktív résztvevői voltak az 1942-es razziának, illetve együttműködtek a „megszálló” fasiszta hatóságokkal. A dokumentum úgy fogalmaz: „A magyar honvédség egységeinek behatolása a nem sokkal korábban aláírt, Magyarország és Jugoszlávia közötti »örökbarátsági« megállapodás ellenére is a helyi szerb lakosság elleni véres, semmivel sem előidézett támadás jegyében zajlott. Az ártatlanok ezrei adták életüket népükért. A megszállók az első pillanattól kezdve ellenségesen viszonyultak a lakossághoz. Céljuk volt: megsemmisíteni a szerbséget biológiailag, megsemmisíteni anyagilag, hogy ezeken a tájainkon minél kevesebb maradjon belőle.”

Az idézett dokumentum tehát Csúrog teljes magyar és német lakosságát azzal vádolta, hogy részt vett, közreműködött az 1942-es razziában – illetve segítette azt –, és ezzel indokolta a döntést, hogy a kollektív bűnösség elvét alkalmazta velük szemben. Tényként kell elkönyvelnünk, hogy ami a zsablyai körzethez – járáshoz – tartozó három faluban, Csúrogon, Mozsoron és Zsablyán történt, nem illik bele a képbe, vagyis az itt lejátszódott események különböznek attól, ahogyan az 1944–45-ös, magyarellenes atrocitások idején a Délvidékre bevonuló délszláv partizánok viselkedtek az őslakos magyarsággal szemben. „Ezt a három falut teljesen megtisztították a magyar lakosságtól, mintha a pólyásoktól az aggastyánokig mindenki bűnös lett volna” – írta kötetében a helyi születésű Teleki Júlia (Visszatekintés a múltba, Napló, Újvidék, 1996.), a jeles kutató. Az erőszakhullám a mai Vajdaság egész területén végigsöpört, máshol is követtek el értelmetlen gyilkosságokat és kivégzéseket, arra azonban nem volt példa, hogy ilyen szisztematikusan „tisztították” volna meg a településeket, falvakat, városokat a magyar lakosságtól, és ilyen tervezetten/szervezetten hurcolták volna haláltáborokba az embereket.

Teleki Júlia akár rekordernek is tekinthető olyan értelemben, hogy alig egyéves korábban nyilvánították háborús bűnössé – ezt ilyen fiatalon kevesen mondhatják el magukról. Sőt később, a járeki haláltáborban, ahová édesanyjával és idősebb lánytestvéreivel deportálták, még az utolsó kenetet is feladták a csöppnyi gyermeknek, aki azonban mégis túlélte a háború utolsó telének vészterhes napjait.

Azt pedig már a Csorba Béla temerini költő, a mészárlások jeles kutatója által feltárt adatokból tudjuk, hogy a járeki partizán-haláltáborban 188 ártatlan magyar ember vesztette életét – 109 felnőtt és 79 gyermek. A korábbi kutatások még abból a hipotézisből indultak ki, hogy „magyar áldozatokat csak a csúrogi, a zsablyai és a mozsori internáltak között lehet és kell keresni, holott, mint – ma már biztosan tudjuk – magyar származású személyek más településekről is táborba kerülhettek, különösen ha egyik szülőjük vagy házastársuk német volt” – írta dolgozatában Csorba Béla.

Délvidéki tragédia

„Magyar voltál, ezért!” – ez a Márai Sándortól vett idézet a mottója a Terror Háza Múzeumban február 22-én megnyílt kiállításnak, amely a partizánok által elkövetett mészárlásokról ad áttekintést Délvidéki tragédia 1944-1945 címmel. „Talán az utolsó elbeszéletlen története Közép-Európának, ami hat évtizede történt” – mondta megnyitó beszédében Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes. Egyúttal emlékeztetett arra, hogy „Közép-Európában mindannyian az első világháború áldozatai vagyunk”, mert utána kaptak lábra olyan totalitárius mozgalmak, amelyek eszméi alapján az ember „tudott állat is lenni”. A politikus különösen fájónak nevezte, hogy magyarok ezreit gyilkolták le a jugoszláv kommunisták, és – mint elmondta – ez a szerb történelemnek is az egyik fájó pontja. „Nekünk, a mai korosztálynak kötelességünk, hogy megőrizzük emlékezetünkben az események áldozatainak – és hangsúlyozni szeretném: ártatlan áldozatainak! – emlékét” – mondta el a megnyitón Dejan Sahovic, Szerbia budapesti nagykövete. Szavai azért is fontosak, mert most először fogalmazódott meg nyilvánosan a szerb kormány részéről a negyvenes években történt népirtás elismerése.

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!