Amikor 2011. július 18-án a háborús bűncselekménnyel ártatlanul megvádolt Képíró Sándort felmentő ítélet kihirdetésekor végigtekintettem a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsának Fő utcai tárgyalótermében szorongó tömegen, s kitüntetett helyen pillantottam meg a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűntettek üldözésével megbízott szerbiai főügyészt, eszembe ötlött mindaz a fonákság, visszásság, erkölcsi és jogi botrány, amely az úgynevezett büntetőjogi igazságtétel kérdéskörében terheli a magyar közösségi tudatot, s nyitott kérdésként jelen van a jogalkotás és jogalkalmazás területén még akkor is, ha sokak mit sem tudnak erről. (Dr. Zétényi Zsolt írása a Magyar Hírlap mai számában jelent meg.)
Eszembe sem juthatott azonban olyan képzeletbeli helyzet, hogy Belgrádban a több tízezer délvidéki ártatlan magyar őslakos 1944. őszi kegyetlen meggyilkolásával vádolt akkori bűnösök, a szerb fegyveres erő, illetve szabadcsapatok tagjai ellen ezért folyó törvényszéki tárgyaláson ott ül majd Magyarország legfőbb ügyésze vagy valamelyik helyettese…
Azóta változott a helyzet, mert 2012. január 1-jén hatályba lépett a 2012. évi CCX. törvény, az emberiesség elleni bűncselekmények büntetendőségéről és elévülésének kizárásáról, valamint a kommunista diktatúrában elkövetett egyes bűncselekmények üldözéséről. Ez a törvény kizárja a nemzetközi jog szerint el nem évülő bűncselekmények elévülését, mintegy megerősítve a magyar közjog ismert elvét. A törvény szól a kommunista diktatúrában elkövetett egyes bűncselekmények üldözéséről, végrehajtva az alaptörvény átmeneti rendelkezéseinek el nem évülési tételét. A törvény szerint kommunista bűncselekmény a kommunista diktatúrában a pártállam nevében, érdekében vagy egyetértésével elkövetett szándékos emberölés, szándékos súlyos testi sértés minősített esetei, kényszervallatás, jogellenes fogva tartás, hűtlenség és felségsértés, illetve felségsértés a magyar állam ellen és bűnpártolás e cselekményekkel kapcsolatban. E cselekmények közül a törvény szerint azok üldözhetők, amelyek miatt a kommunista diktatúrában az elkövetővel szemben politikai okból nem indult büntetőeljárás az elkövetéskor hatályos büntetőtörvény ellenére. 1991. november 4-én már elfogadott egy felelősségre vonási törvényt az akkori Magyar Országgyűlés, hasonló tartalommal és filozófiával, mint a húsz évvel későbbi. Ezt a törvényt 1992. március 5-én megsemmisítette az Alkotmánybíróság 11/1992 (III.5.) AB sz. határozatával.
Az Országgyűlés 1991–1993 között a kommunista diktatúra alatt elkövetett, de politikai okokból nem üldözött bűncselekmények elkövetőinek büntethetősége érdekében három törvényt és egy országgyűlési határozatot is elfogadott, de az Alkotmánybíróság mind a négy jogszabályt alkotmányellenesnek minősítette.
Húsz évig tartott az állapot, melyben a téves jogi és politikai véleményen lévők, a valamilyen okból felelősségre vonást ellenzők alkotmányellenes törekvésekkel vádolták a húsz évvel ezelőtti Országgyűlést. Ennél nagyobb baj volt az, hogy bár ez az időszak jogilag holt időnek bizonyult, bűnüldözés nem történt, a biológiai óra azonban könyörtelenül járt, s így a felelősségre vonhatók köre mára talán néhány emberre szűkült. Jelenleg nem tudunk vádemelésről egyetlen ügyben sem. Biszku Béla, az állampárt első emberei közé tartozó volt belügyminiszter, politikai bizottsági tag ellen folyik büntető eljárás.
Mennyire felel meg ez a helyzet egy rendszerváltoztató szándék és filozófia alapján zajló politikai jogi átalakulás követelményeinek? Melyek az alapvető megfontolások és elvek? Legalább három parancsoló elv létezik.
Mindenekelőtt a legalitás, azaz a törvényesség elve megköveteli, hogy a bűncselekményeket üldözni kell az elkövetéskor hatályos törvény alapján. Az elmúlt húsz esztendőben a legalitás elvét sértő érvrendszer telepedett rá a magyar jogrendszerre és jogalkotásra, s mintegy megbénította azt. A kommunista bűnösök felelősségre vonásának jogi parancsát Németországban és Csehországban törvénnyé tették, sem Romániában, sem Bulgáriában nem utasították el, bizonyos keretek között gyakorolták. Alkotmánybírósági kötelező erővel csak nálunk tiltották meg.
A csaknem fél évszázados alkotmánysértő hatalomgyakorlás után különös jelentőséget kap a szabadon, demokratikus szabályok szerint létrejött államhatalom elismertsége, elfogadottan alkotmányos mivolta, hitelessége. Legitim hatalomgyakorlási mód a társadalomellenes korábbi hatalmi megnyilvánulások megtagadása, a sérelmek orvoslása, végső soron a büntetőtörvények alkalmazása a bűnözés útjára lépett megelőző illegitim hatalom egyénileg bűnös képviselőivel (pártfogoltjaival) szemben.
Szervezeti tekintetben mindenképpen szükséges lenne a nyomozó és ügyészi szervezet olyan átalakítása, melynek értelmében az ügyészi szervezeten belül a történeti ügyekkel foglalkozó szervezeti egységet kellene létrehozni. Ezen ügyészi, s rendőri szervezeti egységnek kizárólag az elmúlt rendszerek bűneinek és bűnöseinek felderítésével kellene foglalkoznia.
A 2011. évi CCX. törvény 3.§ (1) b. pontja szerint „kommunista diktatúra: az 1949. augusztus 20. és 1990. május 1. közötti időszak”. Ez az önkényes, a történeti tényekkel ellentétes időhatár- megállapítás közkegyelmet jelent az 1945–1949 között, az állami bűnözés legsúlyosabb időszakában elkövetett súlyos kommunista bűncselekmények tetteseinek. Az egész társadalmat sújtó állami bűnözés tekintetében az 1944. december 21-től 1990. május 2-ig tartó időszak, helyesen, egységesen ítélendő meg. Így rendelkezett az 1991. évi elévülési törvény is, melynek ezen szabályát az Alkotmánybíróság sem kifogásolta. Semmi ok nincs a visszalépésre. Ez megfelel az alaptörvény, Nemzeti hitvallás azon megállapításának, hogy: „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését.” Az idegen katonai nagyhatalmi megszállás tartama önkényuralmi időszak 1944. március 19-től kezdve. Magyarország állam- és jogrendszere a történetileg létezett magyarországi alkotmányos rendszerekkel folyamatos.
A kommunista önkényuralmi törekvések a szovjet nagyhatalmi katonai megszállás árnyékában 1944. december 21-től kezdődően jelentősen meghatározták az állam jellegét. Az erőszakszervezetek az egyeduralomra törő kommunista párt teljes befolyása alatt voltak az ellenfelekkel való leszámolás eszközeként. A belügyi szervezetek – ÁVO–ÁVH – személyi összetételét és politikai irányultságát 80–90 százalékban kommunisták és a jogfosztó úgynevezett zsidótörvények által sérelmet szenvedett (jogilag elfogultnak tekintendő) személyek határozták meg.
Nyomatékosítani kell, hogy nem volt független bíróság a pártállam idején a szó alkotmányos jogállami értelmében. Kérdés, felel-e az élethez való jogot sértő magatartásáért az a bíró vagy ügyész, aki úgy okozza emberek halálát, hogy tudja: önkényuralmi rendszerben működik, s aki amorális vagy a polgári alkotmányossági követelmények szerint alkotmányellenes törvényt alkalmaz, és aki törvényellenes állami és pártutasításokat teljesít. Felel-e magatartásáért az a bíró vagy ügyész, aki politikai nyomozószerv által előállított, koholt bizonyítékok alapján, e szerv kívánsága szerint okozza emberek halálát? Bizonyára, ha ennek egyéb feltételei megvannak.
A tizenhét éves Mansfeld Péter halálbüntetésében 1958-ban közreműködő Mátsik György volt ügyész ellen tett feljelentést a Központi Nyomozó Főügyészség elutasította annak részletes kifejtésével, hogy ügyész ellen nem folytatható eljárás. Amint a határozat mondja, nem követtek el bűncselekményt azok, akik „szabályosan kihirdetett jogszabály és rögtönítélő bírósági eljárást kezdeményező ügyészi vád alapján ilyen eljárást lefolytattak, halálos ítéletet hoztak”.
Ez a védelem értelemszerűen az alkotmányos biztosítékokkal övezett független bírói hivatás gyakorlóját és ilyen jogrendszerben működő ügyészt illeti meg. Még nyilvánvalóbb a bírói hivatás és függetlenség megtagadása az 1956-os „igazságügyi” megtorlások során. Ezen eljárások beleütköztek a háború áldozatainak védelmét szolgáló genfi egyezmények közös 3. cikkébe. Számos bíró és ügyész példája, közöttük az utolsó pártállami igazságügy-miniszteré is, bizonyítja, hogy a lelkiismeretes, hivatástudatos emberek az előbbi helyzetet átélve és megszenvedve lemondtak állásukról.
Az önkényuralmi erőszakszervezet részeként halált osztó hivatalnokokra azért sem alkalmazhatók a független bírákat védő joggyakorlati példák, mert ők nem bírói hivatást betöltő, önálló államhatalmi ágat képviselő független tisztségviselők voltak, hanem a pártállami bűnözés tettesei vagy részesei. Velük alkotmányos jogállam bírái és ügyészei nem vállalhatnak semmilyen közösséget, mert ezzel a jogállamot mocskolnák be.
Aligha vitatható, hogy a 2012. január 1-jén hatályba lépett felelősségre vonási törvény olyan tényállásai, mint a kényszervallatás vagy a jogellenes fogva tartás, ma már igen nehezen vagy egyáltalán nem deríthetők fel, s nem bizonyíthatók. Az elégtételadás megfelelő módja lehet a jogsértettek elítélésének semmissé nyilvánítása. Tény, hogy az 1945. évi VII. törvényben meghatározott háborús és népellenes ügyekben nem történt meg az elmarasztalások semmivé tétele sem a rendszerváltás előtt, sem közvetlenül utána, még részlegesen sem. Semmisnek abból az időből csupán a köztársaság és demokratikus államrend védelmére alkotott 1946. VII. tc, az ún. hóhértörvény alapján eljárt népbírósági külön tanácsok ítéletei minősülnek. Pedig a 1945. évi VII. törvénycikk alapján nemcsak a háborús főbűnösöket, hanem ezreket ítéltek még el később is. Az ő meghurcolásuk orvoslásra vár.
A súlyos háborús bűntettek miatti elítélések nyilván nem kezelhetők a semmisség intézményével. Ezen ügyek alkotmányos felülvizsgálata rendkívüli perorvoslattal lenne lehetséges. A rendkívüli perorvoslatok a történelmi ügyekben jelenleg többnyire alkalmatlanok. Alkotmánysértő helyzet az, hogy felülvizsgálati ügyekben a Kúria köteles figyelembe venni a politikai nyomozó szerv által koholt bizonyítékokra alapított ítéleti tényállásokat, s ha az akkor eljárt bíróság a koholt tényállás szerint „helyesen” minősítette az akkori jogszabályok szerint az elé tárt bűncselekményt, az anyagi büntetőjogot nem sértette meg, nem lehet megsemmisíteni a koholt koncepciós ítéleteket.
Semmisségi törvény megalkotása mellett az eljárási szabályok kiegészítése szükséges úgy, hogy a politikai nyomozó szervek által nyomozott bűncselekmények teljes vagy bizonyos körében lehetővé kell tenni a perújítást azon ok alapján, hogy az ügyben (pontosan meghatározott) politikai nyomozó szerv járt el. Ebben az esetben a bíróságnak jogász és történész szakértő bevonásával kellene állást foglalni abban a kérdésben, hogy a politikai nyomozó szerv eljárása folytán keletkezett bizonyítékok alapján ítéletben rögzített tényállás megalapozottnak vagy megalapozatlannak, koholtnak tekintendő-e.
Emberiesség elleni, illetve háborús bűncselekménynek minősülhet számos olyan intézkedés, megtorlás, amely az 1956. évi szabadságharchoz kapcsolódott. Így nem tekinthető lezártnak Nagy Imre és társai letartóztatásának és elítélésének ügye sem, amely kapcsolódik az 1949. évi genfi egyezményben rögzített jogokhoz és jogsértésekhez. Nem tűrhető a kettős mérce. Helytelen, hogy az új törvény a büntetés korlátlan enyhítését teszi lehetővé. Jóllehet 1991-ben az első magyar törvényben is volt ilyen szakasz, az eltelt évtizedek arról győztek meg bennünket, hogy nem tehető különbség a két nagy diktatúra okozta sérelmek megméretése között.
Nem vontak felelősségre senkit a rendszerváltoztató Magyarországon a négy és fél évtizedes pártállami bűnözés miatt, beleértve az 1956-os szabadságharc után következő megtorlásokban való tevékeny részvételt, eltekintve a sortüzek vezénylőinek igen szűk körétől. Történik ez abban az országban, amely a legújabb kor páratlan hatású szabadságharcát vívta meg az önkénnyel és a kommunista világhatalommal szemben. Ez a fénylő múlt kötelez bennünket.