Történelemportál

A Kádár-kultusz nyomában

A magyar társadalom – benne a történettudománnyal – máig nem tud elszámolni az 1956 és 1989 közötti harminchárom esztendővel, de az 1989-ben Kádár János ravatala előtt kígyózó, a Parlamentig érő sok tízezres embertömeggel sem. 1989-et nemcsak a rendszerváltás, hanem a szimbolikus jelentőségű temetések évének is nevezhetjük. Június 16-án helyezték örök nyugalomra az 1958-ban koncepciós eljárás során halálra ítélt, mártírsorsú miniszterelnököt, Nagy Imrét, s négy héttel később, július 14-én temették Kádárt.

drMáriás: Kádár János Piet Mondrian műtermében (2010)

A két temetést, valamint a mindkét eseményen kegyeletüket lerovó sok ezer embert azóta sokan értelmezték egymás kontrasztjaként, az ország két évtizede lényegében változatlan megosztottságának jelképeként. Holott joggal láthatunk akár kontinuitást is e két aktus között. Az ötvenhatos kormányfő (újra)temetését a „nemzeti megbékélés napjának” nevezték, egyértelműen utalva arra, hogy a kegyeleti szertartással létrejövő új konszenzusban mindenkinek, az épp bukóban levő rendszer egykori vezetőinek és kiszolgálóinak is helye van. Június 16. lényegében előrevetítette a rendszerváltozás forgatókönyvét: igazságtétel – pláne számonkérés –, „megbékélés”, a múlttal való őszinte szembenézés helyett a Kádár-rendszernek a „kényelmetlen kérdéseket” a nemzet tudatalattijába száműző gyakorlatának folytatása.

Közhelyszerű megállapítás, hogy Kádár kultusza máig él az „egyszerű emberek” millióiban. Ebben az interpretációban kimondva-kimondatlanul benne rejlik az értelmiség önfelmentése is: „mi tudjuk ám, hova tegyük Kádárt, csak hát azok a tömegek még ragaszkodnak hozzá.” Ez a kép az elmúlt két évtized publikációi és monográfiái alapján meglehetősen hamisnak bizonyul.

A diktátorról számos, apológiaszámba menő történeti munka jelent meg. Egyértelműen ide sorolható Moldova Györgynek az eladási listákat hónapokon át vezető könyve, vagy Berecz János és Kopátsy Sándor memoárszerű munkái. Azt mindenképpen e három szélsőbaloldali szerző javára kell írnunk, hogy egy percig sem tagadták: céljuk Kádár János „emberi és politikai nagyságának” felmutatása volt. 1989 óta azonban nem egy olyan tudományos igénnyel megírt kötet, illetve megnyilatkozás látott napvilágot, amely elvileg az „objektív történeti kép” felrajzolásának szándékával született, végső konklúziója alapján mégis alapvetően a fenti sorba illeszkedik. Ide sorolható Hajdu Tibor kétkötetes monográfiája is. A kiadvány hatalmas tényanyagot dolgoz fel tudományos alapossággal, de a szerző végeredményben azonosul azzal a hamis interpretációval, amelyet – persze konspiratív eszközökkel, titokban – maga a rendszer is terjesztett magáról: Kádár az adott körülmények között a lehető legtöbbet érte el, elment addig a határig, ameddig csak a kor világhatalmi viszonyai között elmehetett, létrehozva a keleti blokk legélhetőbb szocializmusát, a „legvidámabb barakkot”. Ily módon Kádárnak történelmünk erkölcsileg ugyan vitatható, de bölcs és körültekintő államférfiai között a helye.

Csakhogy ez – a diktatúra embertelen vonásaitól eltekintve – az „etikailag semleges” tények tükrében sem állja meg a helyét. A határon túli magyarság, illetve általában a külpolitika területén a rendszer még csak meg sem közelítette a Moszkva által szabott határokat (elég csak Ceaușescu Romániájára gondolnunk, amely kőkemény soviniszta politikát folytatott, egyes szovjet elvárásoknak nem akart megfelelni). A „legvidámabb barakk” azóta is számos történész által dicsért életszínvonal-politikájának nagyszerűsége pedig sok tekintetben még a „tábor” többi országával összehasonlítva sem állja meg a helyét. Az NDK-ban például könnyebben lehetett lakáshoz jutni, és egy időben magasabbak voltak a fizetések is (sok fiatal munkás a sokkal ridegebb és ellenőrzöttebb mindennapi légkört vállalva is elment dolgozni néhány évre a keletnémet államba), Csehszlovákiában pedig jóval több embernek volt autója, mint nálunk.

Ajánlott olvasmány
Balogh Gábor: Kádár és Trianon

Az elmúlt húsz év kevés nemzeti konszenzusa közé tartozik, hogy 1956 októbere forradalom és szabadságharc volt, eltiprása és a kommunista rezsim restaurálása pedig hazaárulás. Ám sajnos még e közmegegyezésnek (amely nem mellesleg az 1989 utáni Magyarország legfontosabb legitimációs pontja) a megkérdőjelezésére is akadt példa az elmúlt években. Több mint tíz évvel az ötvenhatos mártírok újratemetése után egy konferencián két neves történész is hosszasan elmélkedett azon a kérdésen, vajon Kádár János elárulta-e hazáját 1956 novemberében. Végül mindketten arra jutottak, hogy „tulajdonképpen nem”, sőt egyikük egyenesen Bethlen Gáborral állította párhuzamba (Bethlen Gábor is a szultán vazallusa volt, mégis Erdély legnagyobb fejedelmének tekinti őt a magyar történetírás).

Kádár mítosza tehát halála után is tovább él, s bizony ennek a – sokak által, joggal kárhoztatott – „népi verziója” a veszélytelenebb. Az elmúlt két évtizedben sajnos az a múltfelfogás dominált, amely a történettudományról a legalapvetőbb erkölcsi értékítéletet is le kívánja hántani. Az etikai kérdésektől mentes „tökéletes objektivitás” – amelyre persze képességei szerint törekednie kell minden történésznek, de amely a maga „vegytiszta” valójában sosem létezhet – a legfontosabb, hovatovább az egyetlen mércéjévé lépett elő az elmúlt hatvan esztendő kutatásának. Ezt a veszélyes sorvezetőt követve könnyen juthatunk arra, hogy Kádár – vagy bárki más, aki egy hamis, kicsavart logika alapján értelmezett „reálpolitika” szerint tömegeket gyilkoltatott le, vetett börtönbe és üldözött el – piedesztálra emelhető, ha „bizonyítjuk”, hogy „úgysem tehetett volna mást”. Pedig ha van az emberiség történelmének minden korra és viszonyra alkalmazható igazsága, akkor az az, hogy mindig mindenki maga választja meg, mit tesz. Az emberi akarat a legsúlyosabb kényszerek súlya alatt is szabad. Az elmúlt évtizedekben is az volt – és ennek a korszaknak minden szereplője maga választotta meg saját útját. A jogtiprásokat állásuk elvesztése árán is elutasító bírók és ügyészek, a kegyelmet nem kérő Nagy Imre, a csínytevő suhancból vérbírái előtt igazi forradalmárrá váló Mansfeld Péter, az élő fáklyaként fellobbanó Bauer Sándor – és a halálukért felelős Kádár János is. Nincs olyan abszolút objektivitás, amelynek nevében a történettudomány kitérhet az elől, hogy őket érdemeik és bűneik alapján megítélje.

6 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!