A minden előzmény nélkül kirobbantott Szabó Ervin-vita leginkább a Nemzeti Konzervatív Történetkutató Alapítvány sikeres médiahackjének bizonyult. Bár a felvetés rövid távon a védelembe kényszerült baloldali politikai elitnek és véleményformáló holdudvarának kedvezett, a Szabó Ervin munkásságáról gondolkodás végkimenetele könnyen megjósolható. Más kérdés, hogy mindez okozhatja-e a fővárosi könyvtárhálózat átnevezését. Valószínűleg nem.

Szeptember 19-én, vasárnap délelőtt ügyesen szervezett és nagy port kavart médiaesemény történt a Wenckheim-palota előtt: a szakmai körökben nem ismeretlen, ám némely kollégájuk által vitatott munkásságú történészek, Szakács Árpád és Vincze Gábor rövid performance keretében arra kérte a hamarosan megújuló Fővárosi Közgyűlést, nevezze át a 106 éves fővárosi könyvtárhálózatot. Szabó Ervin ugyanis szélsőbalos ideológiák szálláskészítője volt a XX. század elején, Marx és Engels műveit népszerűsítette, a Kommunista kiáltványhoz írt előszót, üdvözölte és támogatta a Lenin-féle puccsot, ezért a Nemzeti Konzervatív Történetkutató Alapítvány képviselői úgy vélik, méltatlan arra, hogy az ország legjelentősebb könyvtárhálózatának névadója legyen.

A sajtótájékoztató híre bombaként robbant a napsütéses vasárnap hírszegény környezetében. Az MTI tudósítása nyomán az interneten rövid idő alatt blogbejegyzések és kommentek sokasága foglalkozott a témával, a hétfői lapok, televíziós és rádiós műsorok csak úgy ontották a Szabó Ervin-vitát taglaló észrevételeket, és hamarosan megszólalt a politika is. Szőcs Géza kulturális államtitkár, bár a minisztérium nem fenntartója a könyvtárnak, ezért nem illetékes a kérdésben, támogatta a névváltoztatás gondolatát. L Simon László, az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának fideszes elnöke az ATV-nek nyilatkozva azt fejtegette, hogy a magyar társadalom sokat köszönhet Szabó Ervin tudományos tevékenységének, viszont – mint mondta – politikailag olyan dolgokat követett el vagy olyan dolgok mellé állt, amelyek számára elfogadhatatlanok. Tarlós István, felismerve az ideológiai vitában rejlő veszélyeket, sokkal óvatosabban fogalmazott: szerinte a könyvtár jól működik. „A könyvtár fővárosi intézmény, de egyáltalán nem került terítékre se a nevével; se mással kapcsolatban. Fontosabb dolgokkal vagyok elfoglalva” – mondta diplomatikusan az Indexnek.

Ezzel szemben Horváth Csaba szocialista politikus ragaszkodik a jól bevált brandhez, szerinte ostobaság lenne megfosztani az intézményt a nevétől. Az MTI-nek nyilatkozva úgy vélekedett: a kezdeményezés nyilván kapcsolódik ahhoz a mozgalomhoz, amely egyebek mellett a Moszkva teret Széll Kálmán térnek akarja átnevezni, ez azonban szerinte nagyon rosszízű és felesleges, mert egy város demokráciája nem attól lesz működő és kiteljesedett, hogy lépten-nyomon megváltoztatjuk a korábbi neveket. Az utóbbi időben „nénizéssel” és „főcenzorozással” méltatlanul támadott szocialista politikus, az MSZMP-KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályának hajdani alosztályvezetője, Lendvai Ildikó a névváltoztatás kapcsán egységbe forrasztaná nemcsak a baloldaliakat, hanem minden demokratát is, mivel szerinte a könyvtár nevének megváltoztatása a történelem megcsonkítása lenne.

A kilencvenes évek utca- s intézménynévcseréinél megismert koreográfia szerint a szélesedő vitába ilyen-olyan szakemberek és megmondóemberek is bekapcsolódtak. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár igazgatója, Fodor Péter, nagyon helyesen, nyilvánosan nem foglalt állást. Megtette helyette Monok István, az Országos Széchényi Könyvtár Hiller István által menesztett főigazgatója, a Szabó Ervin névhasználat mellett érvelve. Szerinte Szabó Ervin életműve „nem olyan mértékben dehonesztálódott”, hogy indokolt lenne a névváltoztatás; ellenben könyvtárosi munkássága progresszív volt. Vele szemben a nyilván Szegeden portyázó hírügynökségi tudósítók meginterjúvolták Tóth István történészmuzeológust is, a Móra Ferenc Múzeum történeti osztályának vezetőjét, aki viszont kifejezetten szélsőbalos kommunista ideológusnak titulálta a könyvtár névadóját.

Az elmaradhatatlan antiszemita farbával ezúttal Zádori Zsolt hozakodott elő a HVG.hu-n megjelent írásában. Szerinte a névváltoztatást „követelők”, hogy ne veszítsék el maradék szalonképességüket, nem említették azt a fontos szempontot, hogy Szabó Ervin zsidó volt, eredeti neve Schlesinger Sámuel Ármin. Ez a körülmény a diskurzusban eddig valóban nem merült fel [de, felmerült – a szerk.], ám Zádori Zsolt ártatlan és jó szándékú figyelmeztetése [:DDD – a szerk.] következtében most már bizonyosan lesz olyan underground politikai kör és Amerikából üzemeltetett hírportál, amelyik jóízűen csámcsog Szabó Ervin származásának kérdésén.

Bár Zádori írása is mulatságos megnyilvánulás volt, ám még ennél is sokkal szórakoztatóbbak a különféle internetes portálok kommentjei. A véleményformálók összezártak, a könyvtárhasználók, könyvtárosok hangadói nagyobbrészt a változatlanságra tették le a voksukat. A virtuális teret Szabó Ervin-támogatók lepték el, akik a névadóra vonatkozó ismereteik nagy részét – az eddig megszólaló „szakértőkhöz” hasonlóan – láthatóan a Wikipédiából merítették. Sajnos az Új magyar életrajzi lexikon szűkszavú Szabó Ervin szócikkéig már nagyon kevesen jutottak el, a szocialista teoretikus saját munkáiig – a névváltoztatást javaslókon kívül – gyakorlatilag senki. így aztán az ismeretek látványosan megmutatkozó hiányában a vita hamar más, szimbolikus területekre tevődött át. Egyesek az anarchoszindikalizmus korszerűségét méltatták, hiszen abból nemcsak a bolsevik kommunizmus, hanem Mussolini fasizmusa is kisarjadott; mások – nyilván egykori könyvtártörténetszeminárium-látogatók – korszerű könyvtárelméleti munkásságára hivatkoztak a konkrétumok említése nélkül. (Valószínűleg kevesen szenvedték végig az 1959-ben Kőhalmi Béla bevezetőjével kiadott könyvtártudományi és művelődéspolitikai Szabó Ervin-tanulmányokat vagy a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara könyvtárának 1902-es katalógusát.) Volt olyan Szabó Ervin-pártoló, aki értetlenségének adott hangot a névváltoztatási szándék miatt, hiszen a jeles szociáldemokrata könyvtári tisztviselő néhány elvtársával ellentétben szelíd szobatudós volt, és nem is ölt meg senkit, tehát minden kétséget kizáróan alkalmas arra, hogy a könyvtárhálózat az ő nevét használja.

Nem tudom, Szabó Ervin forog-e a munkásmozgalmi panteonba áthelyezett urnasírjában, és azt sem tudom, hogy Lendvai Ildikó vagy Monok István mikor koszorúzta meg utoljára a Schönherz Zoltán, Ságvári Endre, Rózsa Ferenc szomszédságába elhelyezett hamvakat, de az biztos, hogy a haladó baloldal nagy teoretikusa nem akarná és nem is tudná megcáfolni a Nemzeti Konzervatív Történetkutató Alapítvány képviselőinek rá vonatkozó, noha tagadhatatlanul egyszerűsítő véleményét. Ebből kifolyólag érdemes elgondolkodni azon, vajon mi a célja a vak vagdalkozással lefolytatott vitának.

Az ugyanis aligha dehonesztáció az utókor részéről, ha megismerkedik Szabó Ervin munkásságával, főként, ha ezt a művei alapján teszi. Szabó Ervin sajátos reputációja és a nemzeti emlékezetben elfoglalt státusa a rendszerváltással sem szűnt meg vagy alakult át, ezért kevéssé valószínű, hogy a közgyűlésnek lesz elegendő bátorsága a fővárosi könyvtár visszakereszteléséhez. 1990 után is számos jeles társadalomkutató foglalkozott munkásságának különféle szeleteivel; tevékenységét többek között Kende János, Szabó Miklós, Litván György, Bozóki András, Sükösd Miklós vagy a Népszava hasábjain Tamás Gáspár Miklós méltatta. Sokak számára tehát Szabó Ervin szellemi hagyatéka fontos tájékozódási pont ma is, de a vitában sajátos módon épp azok hallgatnak, akiknek véleményük lehetne a névváltoztatásról.

Számos kortársához hasonlóan Szabó Ervin is nagyon akarta a társadalom mielőbbi megváltoztatását, a félfeudális vagy annak gondolt Magyarország felforgatását, a dualizmus kori állam súlyos igazságtalanságainak felszámolását, és ez az akarás a mérték csaknem teljes elméleti elvetéséhez vezetett. E katasztrófába torkolló tragikus vétség számtalan kortársával együtt jellemezte a korabeli baloldalt, még ha Szabó Ervin nem is érhette meg a végkifejletet. Nem véletlen, hogy a harcos-, elv- és páholytárs (Galilei páholy) Kunfi Zsigmond 1918. október 2-án Szabó Ervin koporsójánál így emlékezett barátjára: „Romboló, destruktív elme volt. De nézzünk körül ebben a mai világban: megérdemli-e az ember nevet az, aki ezt a világot nem akarja lerombolni?”

Valóban feneketlen elkeseredés hajtotta Szabó Ervint és barátait, ám a gyászbeszédben említett destruktív indulat szalonképtelen és antidemokratikus gondolatok megfogalmazásához vezetett, másfelől viszont népművelő és népboldogító szándékokkal társult. Ez nem jelent ellentmondást, ugyanis Szabó Ervin számára a népművelés nem cél, hanem az igazságtalan társadalmi rend felszámolásáért vívott küzdelem eszköze volt. Mindazok tehát, akik a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár nevének fennmaradása mellett kardoskodnak, valószínűleg úgy vélik, hogy bár Szabó Ervin végső céljaival manapság politikailag nem túl korrekt egyetérteni eszméinek lényeges áthangolása nélkül, tudományos és könyvtári munkássága pedig szükségszerűen vált történeti érdekességgé, a cél elérése érdekében használt egyik eszköze mégis értékteremtő volt. Fontos azonban azt is megemlíteni, hogy a Fővárosi Könyvtár semmilyen tekintetben sem Szabó Ervin kizárólagos alkotása, annak nem megalapítója volt. Az 1903-ban a Fővárosi Közgyűlés döntése alapján létrejött gyűjtemény a Fővárosi Statisztikai Hivatal könyvtárából és a Főváros Levéltárában megszervezett „fővárosi könyvtár” állományának összevonásából született, létrejöttében Kőrösy Józsefnek volt meghatározó szerepe. Szabó Ervin 1904-től volt a Fővárosi Könyvtár tisztviselője, és 1911-től halálig vezette az intézményt. A könyvtár nevét 1946-ban változtatták meg, tehát a fordulat éve előtt, ám nagy tévedés lenne a döntést politikamentesnek gondolni.

A politikai hatalom megszerzéséért egyre ádázabb küzdelmet folytató Magyar Kommunista Párt számára Szabó Ervin már csak sajátos demokráciaértelmezése miatt is ideális volt. Igaz, Szabó Ervin demokráciaellenes felfogása a XX. század elején a Szociáldemokrata Párton belül is konfliktusokhoz vezetett, viszont kiválóan megfelelt Révai József társadalmi jövőképének. „A demokrácia csak átmeneti cél a munkásosztály harcában; a legtökéletesebb demokratikus intézmények sem oldják meg azt az ellentétet, amely birtoktalanok és birtokosok, a munkásosztály és a munkáltató osztály között fennáll” – mondta Szabó Ervin a szocialista munkások propagandacsoportjának alapelveiről értekezvén. Ez a mindent átható osztályharcelmélet jellemezte egész történelemszemléletét, a történelmi materializmus korai írásaihoz kapcsolva a szerző gondolatvilágát. Szent Istvánt például a nemzetségi közös birtok – lényegében az „Ősközösség” – megbontásával vádolta, hiszen, mint azt a Kommunista kiáltvány alapján a diákokhoz szóló művében írta, „az igaz történelem az osztályharcok története”.

A történelmi materializmus és az osztályelmélet nálunk a kilencvenes évek után szalonképtelenné vált, és napjainkban legföljebb bújtatott formában van jelen a tudományos és a közbeszédben. A Szabó Ervin körül kirobbant vita pedig nem a joggal diszkriminált fogalmak visszahozataláról, hanem éppen elfedéséről szól. Ha komoly politikai szándék mutatkozna a könyvtár nevének megváltoztatására, a várható petíció-aláírók és utcai megmozdulásokon részt vevők – Lendvai Ildikóval egyetemben – épphogy nem a „történelem megcsonkítása” ellen küzdenének, hanem a megcsonkítás állapotának megerősítéséért, azaz a Szabó Ervint leplező homály fenntartásában érdekeltek. Ha lenne komoly politikai szándék. De a közeljövőben vélhetően nem lesz, mert a kétféle kulturális hagyományú Magyarország erőviszonyai változatlanok.