Gulyás László új könyvében a trianoni békediktátum történelmi előzményeit tárja fel az 1690-es évektől kezdődően. Művének alapcélkitűzése annak bemutatása, hogy a magyarsággal együtt élő etnikumok a különböző történeti szituációkban, különösen a nacionalizmus ébredésétől (18. század) az 1914-ig tartó időszakban milyen territoriális igényekkel léptek fel a magyar állammal szemben. E kérdésre a hagyományos történetírástól eltérő válaszokat fogalmaz meg: pozitívan értékeli az Osztrák–Magyar Monarchiát, benne a Magyar Királyságot, amely nem volt a népek börtöne, amelyet több nemzet tekintett hazájának. Elemző, a jelenségek és folyamatok ok-okozati összefüggéseit feltáró, szintézisalkotásra törekvő monográfiájában a történettudomány mellett a politikai és történeti földrajz, valamint a regionális tudomány módszertanát is alkalmazza, és eredményeit felhasználja. Kutatási eredményeit olyan szerkezeti felépítésben mutatja be, melyben az egyes tematikus egységek és azon belül az időkeresztmetszetek jól kapcsolódnak egymáshoz, és teljes fejlődésfolyamatot jelenítenek meg.

Gulyás László: Küzdelem a Kárpát-medencéért

Gulyás professzor bevezetésképpen az alapfogalmakat (a régió, a regionalizáció, a gazdasági és etnoregionalizmus, a nacionalizmus, a nemzetépítés stb.) definiálja, majd a regionalizációs kísérleteket foglalja össze (pl. a Temes Bánság létrehozása vagy II. József közigazgatási területrendezése 1786-ban). A következőkben az etnoregionalizmus megjelenését és alapvető sajátosságait mutatja be, valamint a dualista kori Magyarország gazdasági szerveződésű régióinak kialakulását vizsgálja. Összehasonlításként ismerteti, térképeken is megjeleníti, értékeli a 20. századi geográfusok és a rokontudományok művelői által körülhatárolt térszerkezeti egységeket (makrorégiókat), amelyek eltérő kritériumrendszerek alapján fogalmazódtak meg. Kísérletet tesz az eddigi régiófelosztások összehangolására, a potenciális régióközpontok kijelölésére. Gulyás László utal arra is, hogy egyes szerzők felfogása szerint a 19. század második felében kibontakozó és 1914-ig folytatódó régióformálódás-szerveződés több évszázados előzményekre is épült (vagy épülhetett). Ezt követően tárgyalja a magyarsággal együtt élő négy legjelentősebb létszámú nemzet – a horvátok, a szerbek, a szlovákok és a románok – etnoregionalista törekvéseit, területi igényeit a nemzeti ébredésüktől 1867-ig. A nemzetiségek autonómia vagy elszakadási törekvéseit a kívülről érkező ideológiai hatások, mint pl. a pánszlávizmus, a pángermanizmus, a délszláv népek és a románok irredenta mozgalmai is erősítették.

Részletesen foglalkozik a magyar uralkodó osztály nemzetállam-építő politikájával és a regionális struktúrát megváltoztatni akaró törekvések politikai kezelésével. Megállapítja, hogy az egységes nemzetállam és a soknemzetiségű ország közötti ellentmondást a politikai elit nem tudta megoldani, így a vesztes háború után nem lehetett megakadályozni a történelmi Magyarország feldarabolását.

Gulyás László kitűnő monográfiája alapmű a témakörrel foglalkozó historikusok és a történeti földrajz művelői számára. Különösen fontos, hogy az említetteken kívül a politikusok és a közvéleményt alakító médiaszakemberek is megismerjék az 1690-től 1920-ig terjedő időszak regionális folyamatait, a gazdaság, az etnoregionalizmus és a regionalizáció történetét, amely sajátos módon a soknemzetiségű Magyar Királyság feldarabolásához vezetett. A múltbeli jelenségek és korunk integrált valóságismerete segítheti a jövőépítésünket, a magyarság és a szomszéd népek egyre sürgetőbbé váló történelmi megbékélését, kapcsolataink új alapokra helyezését.