Történelemportál

Szabadkőműves balfogás Ablonczyék lapjában

Rovatok: Jegyzet

A tudományos munka látszatát keltő, de inkább az 50-es évek hangvételének megidézésében jeleskedő írás látott napvilágot az Ablonczy fivérek „konzervatív” lapjában. Vigh Péter amatőr próbálkozása a visszájára sült el.

A Szabadkőműves (és) hívő – Lovik Károly és az eszmetörténeti labirintus címmel publikált írás szerzője már a címadással hibát követett el. Az Én és az eszmetörténeti labirintus jobban érthetővé tenné Vigh Péter cikkének mondanivalóját – amely ettől egyébként ugyanúgy elfogadhatatlan maradna.

A félreértéseket elkerülendő
Nem mindenki számára volt egyértelmű, hogy jelen cikk Vigh Péter írásával foglalkozik, és nem – mondjuk – Ablonczy Balázs személyével. Nem érdekel és még csak nem is célzok rá, hogy Ablonczy Balázsnak van-e bármi köze Vigh írásához (mármint azon túl, hogy Ablonczy Balázs neve is fémjelzi a lapot, amelyben megjelent), a Kommentár szerkesztéséhez (Ablonczy Balázs közismerten lemondott a szerkesztéssel kapcsolatos feladatokról). Lehet azon vitázni, jól tettem-e, hogy az „Ablonczy fivérek lapjaként” említem a Kommentárt, de Ablonczy Bálint a főszerkesztő, Ablonczy Balázs pedig „a szerkesztőbizottságban maradt, mert hát mégis hat éve van a dologban”. Szóval szerintem megáll. (V. I.)

A tendenciózusság időnként aránytalanul nagy munkát kívánhat, esetleg a kezét is összekoszolhatja művelője, célszerű lehet tehát delegálni az ilyen célzatú feladatot. Nem kívánunk feltételezésekbe bocsátkozni, azt mindenesetre nem tudhatjuk, a szerzőnek vajon mi célja lehetett vegytiszta bolsevik gondolkodásmódja bemutatásával, illetve azt sem, hogyan „szolgálja ki szubkultúráját” önnön bornírtságának terjengősre sikerült illusztrációja. „Magas lóról beszélni csak akkor tudsz, ha van lovad” – tartja az ősi sziú közmondás.

Ha Szerző meglehetősen abszurd és sejtelemes hivatkozási (helyesebben: nemhivatkozási) eljárásmódját követnénk, aki tudományos fokozattal nem rendelkezvén úgy fogalmaz meg éles kritikát a hazai szabadkőművességgel eddig négy könyvben foglalkozó közismert kandidátusról, hogy még annak nevét sem meri leírni – nos, lássuk be, megoldhatatlan feladat előtt állnánk. Leírtuk tehát Szerző nevét, beazonosítását az Olvasóra bízzuk, akit a világért sem akarunk nehéz helyzetbe hozni, de legalább ama bizonyos történész esetében biztosan tudja, kiről van szó.

Vizsgáljuk meg mindenekelőtt Szerző nem nevezett történész könyveinek közönségét minősítő állítását. E történész olvasóit egy „radikális szubkultúrához” sorolja, amelynek tagjairól szerinte nem feltételezhető, hogy ismernék a „hivatalos” szakirodalmat, sőt az önálló gondolkodásra is képtelenek. (Tényleg csak mellékesen: abban az időben, amikor Szerző még csattogós lepkéjét tologatta, egy SZDSZ nevű alakulat hasonlóan nagyképű csúcsértelmiségijei „zombik” névvel utaltak az ily módon becsmérelt „lényekre”.)

Fent a magasban

Először is egy érdekes, de közel sem ismeretlen jelenségnek lehetünk tanúi: bizonyos, magukat az Olümposz csúcsaira képzelő szakmabeliek előszeretettel hangoztatják (legalábbis időnként burkoltan, időnként nyíltan utalnak rá), hogy amire ők nem adják áldásukat, amivel nem értenek egyet, ami nem az ő jóváhagyásukkal történik, az „illegitim”, „nem hivatalos”, „szakmai körökben nem elismert”. E felfogásnak immár számos fórumon hangot adtak, tehát a legkevésbé sem feltételezésről, belemagyarázásról van szó. Nézzünk is egy konkrét példát:

„…az akadémiai szféra arra szorít, hogy csak agyonjegyzetelt és tudományos apparátussal… [dolgozzunk], amivel viszont nem lehet nagyközönséghez szólni. A másik oldalról érzünk egy kényszert – de hol folytassuk le a vitát? Ha én lemegyek a Nagy Magyarországba vagy a Trianoni Szemlébe, és oda írok vitacikket, akkor azzal legitimálom azt a lapot, mert elismerem vitapartnernek. Ha beemelem ezeket a szerzőket a nyilvános köz- és történetírásba – a public history szerzőit, akik abszolút nem képzett történészek és sületlenséget sületlenségre halmoznak –, ha beemelem ezeket a Történelmi Szemlébe, akkor magunkhoz emelem fel őket…”

(Pótó János, az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa a szlovák és magyar történészek találkozóján Pozsonyban, 2012. március 22-én)

Amikor mi (itt lent) a Kárpátia Stúdiónál időnként az MTA-s állapotok ostorozására vetemedünk, nem magát az intézményt bíráljuk, hanem e mentalitás – az MTA-n többségben lévő – képviselőit.

„A Trianoni Szemle és a Nagy Magyarország… az akadémiai történetírás alatti történeti szubkultúrát… a történeti alvilágot fémjelzik.”

(Gyáni Gábor, az MTA BTK TTI kutatója az Élet és Irodalomban, 2012. augusztus 10-én)

A szubkultúrázást, mint látható, nem Vigh Péter találta fel. A hasonló megnyilvánulások csupán látszólag szorítkoznak az „amatőrök vs. profik” szembeállításra, a lényeg nem ez. A Nagy Magyarországban publikálók ugyanis egyáltalán nem „abszolút képzetlen történészek”, és nekik szól az üzenet: ne keveredjenek korpa közé. Számos példát sorolhatnánk még, csak az előző állítás alátámasztására említjük meg, hogy több Nagy Magyarország-szerzőt személyesen is megkerestek „szakmai körökből”, barátilag figyelmeztetve őket „leereszkedésük” várható következményeire. Következmények bizonyos esetekben ugye ma is lehetnek, még ha nem is a korábbi jól megszokott betiltás, kirúgás, ellehetetlenítés. Ennyit a magas kultúra jeles képviselőiről.

Kérdések az Olvasó védelmében

Mivel így más megvilágítás alá kerül Vigh Péter „szubkultúra” kifejezése is, nem is forszíroznánk azt a kérdést, hogy ugyan milyen kifejezéssel kellene illetnünk az ő olvasóközönségét, amelyet e „szubkultúra” számosságban több nagyságrenddel meghalad. Méghozzá azért nem, mert ez tényleg rossz kérdés lenne; az Ablonczy fivérek lapjának, a Kommentárnak végül is a szerkesztőségén kívül is lehetnek olvasói, akiket mi nem mernénk kategorizálni, minősítgetni.

A kérdés, amelyet fel kell tennünk: Vigh Péter honnan veszi a bátorságot, hogy – nem is túl burkoltan – azt sugalmazza: őt és körét olvassák az értelmesek, a körön kívülieket pedig az ostobák? A Kommentár szerkesztősége számára, úgy tűnik, helyénvaló az ilyesmi – vajon „szakmai körökben” is az?

Kit győz meg?

Akad más is, ami miatt a szóban forgó cikket egyetlen, magát színvonalasnak tartó lap sem közölte volna.

„Szándékosan nem kívánok belebonyolódni a szabadkőműves-szakirodalom elemzésébe” – írja Vigh, és jól láthatóan a szabadkőműves-szakirodalom olvasásába sem bonyolódott bele. Ehhez képest meglehetős magabiztossággal különbözteti meg az általa nem említett, de leszólt munkákat a „hivatalos” irodalomtól. (Persze az sem derül ki, mi lehet a témakör „hivatalos” irodalma, s erre vonatkozóan még csak tippünk sincs.)

„Ezek a szerzők csupán olyan alapvető kérdéseket felejtenek el feltenni, hogy… miért radikalizálódtak egyes szabadkőműves páholyok?” – veti fel. A titokzatos „szerzőket” elég könnyen azonosíthatjuk, ugyanis a szabadkőműves páholyok radikalizálódásáról egyedül Raffay Ernő írt eddig tudományos igénnyel, két könyvét teljes egészében a témakörnek szentelte. Ha Szerző a fenti kérdésre semmilyen választ nem talált e kötetekben, akkor vagy nem olvasta, vagy nem értette meg azokat. Lássuk be, így azért nehéz lenne „belebonyolódni a szabadkőműves-szakirodalom elemzésébe”.

Arra nagyon kíváncsiak lennénk, hogy a Tézis–antitézis című fejezetet tréfának szánta-e Szerző, bár több, „véleményem szerint” kezdetű, semmivel alá nem támasztott állítását olvasva azt gyanítjuk, valóban úgy gondolta, hogy egyetlen szabadkőművest vizsgálva egy-két flekk terjedelemben megcáfolja az általa említésre sem méltónak talált történész könyveiben több mint 1200 oldalon át elemzett, a teljes szabadkőműves szervezetre vonatkozó állításokat, illetve 30-40 év alatt lezajlott folyamatokat. Pontosítsunk: a „tézisek” is csak hasonlítanak azokra, amelyeket egy komolyan vehető írásban számba lehetne venni, a „szabadkőművességet körüllengő toposzokról” végső soron az sem derül ki, hogy Szerző a piacon hallott vagy a Blikkben olvasott róluk. A cikkbeli összes forrásmegjelölés is értelmét veszíti, azok mindössze a tudományosság látszatának fenntartására szolgálnak. Megint felmerül bennünk, vajon „tehermentesítette-e a gondolkodás súlya alól” valaki Szerzőt, vagy önszántából adta közre e nehezen meghatározható műfajú, de az áltudományosság jegyeit mutató irományt.

A záró sorok magukért beszélnek, minősítésükkel és idézésükkel nem szeretnénk bántani Szerzőt, inkább nem veszünk róluk tudomást.

Utólagos kiegészítés
A nagy mellényt látva mégiscsak idézünk egyetlen mondatot, kommentár nélkül: „A célom az volt, hogy… megbizonyosodjunk afelől, hogy az emberek… bonyolultabbak annál, mint hogy sematikus kategóriákba sorolják őket.” Nahát.

Pökhendi megjegyzése mellett azonban nem mehetünk el: „tisztában vagyok vele, hogy az előzetes ideológiai megfontolásokkal közelítőket nem lehet meggyőzni, hiszen ők úgyis feltalálják ebben az írásban a maguk logikájának igazolását”. Lenini hangvétel: ha nem értesz egyet, (legkevésbé sem tisztelt) olvasó, magadat kirekesztve máris az „előzetes ideológiai megfontolásokkal közelítők” táborában találod magad, amely ugye, mint megtudtuk, valami „radikális szubkultúra”. Valahol lent.

A kommentelés átemenetileg kikapcsolva. Az eddigi hozzászólások megvannak, csak nem látszanak.
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!