Felemás a szerb parlament határozata – nyilatkozta a Történelemportálnak Botlik József történész azzal kapcsolatban, hogy a szerb parlament a délvidéki magyarok ellen 1944–1945-ben elkövetett vérengzéseket elítélő nyilatkozatot fogadott el. A magyar és a szerb államfők június 26-án, szerdán közösen hajtottak fejet az áldozatok előtt.

Egyhangú sikerként könyveli el a magyar politika és a diplomácia azt a belgrádi határozatot, amelyben a második világháború utáni délvidéki népirtást ítéli el. Segíti ez a megbékélést a két nép között?

– A semminél több, de ez nem megbékélés, csak egy határozat. A magyarokkal szemben elkövetett bűnök elítélése helyett semmissé kellene tenni a magyarságot megbélyegző kollektív bűnösséget, és bocsánatot kellene kérni a délvidéki magyarságtól. Ezt ugyanis immár hét évtizede várja ottani magyar nemzeti közösségünk, amelynek lélekszáma a trianoni diktátum utáni elcsatoláskor még kereken félmillió fő volt, napjainkra a felére csökkent. Ez is bizonyítja, hogy a sokat dicsért titói Jugoszlávia nemzetiségi politikája sem volt különb, mint a két világháború közötti királyi Jugoszláviáé vagy az 1980-as évek végétől a Milosevity-féle rezsimé. Mindegyik rendszer következetesen a nemzetiségek, köztük a magyarság számának a csökkentésére törekedett. Csak az eszközök és módszerek voltak mások, de a lényeg, a balkanizmus működött. A Balkán ugyanis – véleményem szerint – elsősorban nem földrajzi vagy geopolitikai fogalom, hanem különös magatartásforma, lelkiállapot, amely egy mondatban így foglalható össze: egyet mond, mást gondol, harmadikat cselekszik. Ez a szerb parlamenti határozatban is érzékelhető.

Miért nem osztja a politikusok optimizmusát?

– Azért nem, mert a szerb fél a sajátos, előbb említett balkáni állásponttal elkendőzi a lényeget. A határozat indoklásának negyedik pontja ugyanis arra hívja fel a figyelmet, hogy erre a gesztusra Szerbia EU-csatlakozása miatt van szükség. Ezért félő, hogy nem gördíti el az akadályokat az ártatlan magyar áldozatok rehabilitációja és a leszármazottak kárpótlási folyamata útjából. Ugyanis messzemenően nem elegendő az – most a határozatból idézek –, hogy: „a Szerb Köztársaság Képviselőháza a legerélyesebben elítéli a vajdasági magyar polgári lakosság ellen 1944–45-ben elkövetett azon aktusokat, amelyekkel meghatározott személyeket nemzeti hovatartozásuk miatt életüktől, szabadságuktól vagy más jogaiktól bírósági vagy közigazgatási döntés nélkül megfosztottak.”

A szöveg, jellemzően, a többértelmű „aktusokat” szót használja, ahol legalábbis az „atrocitások” lenne a helyénvaló. Tehát nem elég elítélni, hanem semmissé kellett volna nyilvánítani a kollektív bűnösség szellemében született minden határozatot, és nyilatkozatban kinyilvánítani a bocsánatkérést. Ezen kívül szavatolni az áldozatoknak kijáró végtisztesség és a méltó megemlékezés jogát. Lehetővé kellett volna tenni a magyarság elleni népirtás emlékműveinek felállítását minden olyan településen, ahol tömegsír van vagy ahonnan tömegesen hurcoltak magyarokat gyűjtőtáborokba.

A titói hatóságok a Vajdaságban összesen 41 lágert létesítettek, amelyekben embertelen körülmények között élt az odahurcolt sok ezer magyar férfi, nő és gyermek. Például a Bács-Bodrog vármegyei Tiszaistvánfalván (Járek) működött haláltáborban 1945-ben 35 gyermek született, mindegyikük ott is halt meg. Az említett 41 lágerben összesen közel ezer magyar kisgyermek pusztult el.

Mégis azt mondják, hogy Szerbia példát mutatott…

– Balkáni diplomáciából biztosan. Nem árt emlékezni arra, hogy a magyarok továbbra is háborús bűnösnek számítanak, kárpótlást eddig nem kaptak. Ugyan 2011. október 6-án a szerb parlament elfogadott egy rehabilitációs törvényt, de a mai napig nincs végrehajtási utasítása, az ugyancsak ekkor jóváhagyott kárpótlási törvény mellé viszont nem rendeltek pénzügyi fedezetet. A kárpótlást a jogszabály értelmében két év alatt végre kell hajtani, a határidő lassan lejár, és félő, hogy a szerbiai bíróságok elévülésre hivatkozva végrehajthatatlanná nyilvánítják azt.

Mit tehetett volna az ügyben a magyar diplomácia?

– Magyarországnak már az úgynevezett rendszerváltás kezdetén, tehát az 1990-es évek legelején keményen fel kellett volna lépnie a délvidéki magyarság érdekében, és követelni rehabilitációját, kárpótlását, a kollektív bűnösség eltörlését. De hát jól tudjuk, hogy ellentétben a környező országokkal, nálunk mindig is a külügy volt a leggyengébb láncszem…

A szerbek felé gesztust jelenthet, hogy a magyar államfő is fejet hajt a magyarok által 1942 telén megölt szerb partizánok és civilek emléke előtt?

– Érdemes újra és újra elmondani, hogy annakidején a magyar kormány vizsgálatot indított, elítélte a bűnösöket – akik közül néhány főkolompos azonban megszökött –, valamint anyagi kártérítést adott az áldozatok hozzátartozóinak. 1943-ban, a világháború idején. Az akciók 3300 szerb és zsidó embert érintettek. Fontos megemlíteni azt is, hogy a háború alatt a genfi és a hágai konvenció értelmében a Tito-féle partizánalakulatok nem minősültek hadviselő félnek, tehát a nemzetközi jog szerint illegális harcosok voltak, így a magyar hatóságok jogszerűen jártak el velük szemben 1942-ben.

Titóék 1944-ben sérelmeiket úgy igyekeztek megtorolni, hogy a délvidéki magyarságot kollektív háborús bűnössé nyilvánították, és nagyon keményen léptek fel velük szemben, a becslések szerint mintegy negyvenezer magyart gyilkoltak le. Volt olyan település, ahol a megszálló szovjet parancsnok akadályozta meg a szerb partizánok magyarok elleni további vérengzését, illetve az is előfordult, hogy a szerb lakosság védte meg a magyar embereket a szerb katonáktól, viszonozva azt, hogy a magyar civilek pedig a szerb polgárokat védték meg 1942-ben a magyar katonáktól.

Mi a véleménye azzal a hírrel kapcsolatban, a hogy a szerb kormány legközelebbi ülésén várhatóan mégis kimondja a kollektív bűnösség eltörlését?

– Úgy vélem, hogy ez a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány sikere is lesz, hiszen Magyarországon a szerb parlamenti határozattal kapcsolatban kiadott nyilatkozatunkkal egyedüli szervezetként követeltük a kollektív bűnösség elvének az eltörlését. Hasonlóan tette ugyanezt négy délvidéki magyar párt – kivéve a Vajdasági Magyar Szövetséget! – és kilenc délvidéki magyar civil szervezet.