Ha a magyarországi németekről beszélünk, gyűjtőnéven csak svábokat emlegetünk, holott a sváb telepesek csak a 18. században érkeztek. Nyugat-Magyarország németsége már az Árpád-korban meghonosodott lakóhelyén, és századokon keresztül, a politikai harcoktól tartózkodva élt békességben a magyarok és a horvátok mellett. E békés viszonynak komoly próbát kellett kiállnia az 1919. szeptember 10-i Saint Germain-i és az 1920. június 4-i trianoni béke után, amikor Nyugat-Magyarország 4350 km2-ét, az Őrvidéket Ausztriához csatolták.
Nyugat-Magyarország német ajkú lakossága a német nyelv sajátos osztrák-bajor, frank eredetű dialektusát beszélte. Két népcsoportra tagolható: a frank eredetű hiencekre, és a bajor-osztrák eredetű heidebauerekre. A hiencek Sopron és Vas vármegye nyugati részeit népesítették be. A heidebauerek a Fertő, a Duna és a Hanság képezte háromszögben, a Mosoni-síkságon éltek, amit németül Heidebodennek neveztek.
Nyugat-Magyarország régi folyó- és helynevei arra utalnak, hogy a honfoglalás kora előtt a nyugati végeken a szláv és avar néptöredékek mellett germán települések is léteztek, ám a rettegett hírű magyarok elől ezek a germán törzsek visszahúzódtak az Ober-Enns mögé. A magyarság saját szokása szerint rendezkedett be nyugaton is, de a régi telepesi élet is folytatódhatott az új birtokosok hatalma alatt. Az elvándorolt germán lakosság csak az államalapítás idején érte el újból a Lajta-hegységet, de ekkoriban Gizella királyné kíséretében bajor telepesek is érkeztek, akik rokonaikhoz közel, a nyugati végeken találtak új hazára. Újabb német betelepülők akkor érkeztek, mikor IV. Béla király a tatárjárásnak áldozatul esett országot újranépesítette: Moson megyében a barátudvari (ma Mönchof) ciszterciták segítették az új lakók letelepítését. Élénkebb német beszivárgás a nyugati határszélre előbb Zsigmond, majd pedig Mátyás király uralkodása alatt indult meg, főképpen akkor, mikor a Habsburg-házi I. Ferdinánd lett Magyarország uralkodója, és Nyugat-Magyarország legnyugatibb részeit Ausztriához csatolta. Ez az állapot 1647-ig tartott, ekkor III. Ferdinánd újra Magyarországhoz kapcsolta a vidéket.
A 17. században sorozatos török dúlások pusztítottak, de a Bocskai-szabadságharc sem kímélte Nyugat-Magyarországot. Az újranépesítés azonban már a török háborúk idején megindult; 1620-1630 körül hitük miatt elüldözött evangélikus svábok érkeztek a Fertő-tó környékére, az utolsó török hadjárat elvonulása után pedig Salzburg vidékéről elvándorolt osztrák protestánsok költöztek Moson vármegyébe. Népes voltukról Hegyeshalom evangélikus temploma tanúskodik, amely ma a Dunántúlon a legnagyobbak közé tartozik. Ebben az időben érkeztek Nyugat-Magyarország területére a horvátok is. A horvát jobbágyok csoportját 1522 és 1579 között a Zrínyiek, Frangepánok, Nádasdyak, Batthyányiak és az Erdődiek telepítették át a török hódítás által veszélyeztetett horvátországi és tengerparti birtokaikról nyugat-magyarországi uradalmaikba. A nyugat-magyarországi németség betelepülésének története a Mária Terézia és II. József-féle szervezett betelepítéssel zárult. A szó szoros értelmében vett szervezett telepítés azonban nem volt, csupán néhány család vándorolt be Stájerországból és Alsó-Ausztriából.
A dunántúli németség történetét a 20. század elején írta meg a hegyeshalmi születésű újságíró, Nitsch Mátyás. „A magyar közbeszéd a nyugat-magyarországi németeket is közönségesen csak sváboknak nevezi ugyan – írta művében Nitsch –, mint ahogy nem minden kényelmeskedés nélkül a német nép tagjait egyáltalában a sváb névvel illeti. A nyugat-magyarországi népnek természetesen e névhez semmi köze nincsen.” Beluszky Pál szerint ez az általánosan elterjedt elnevezés azért alakult ki, mert falulakó és földműveléssel-kézműiparral foglalkozó, német ajkú lakosságot egyöntetűen sváboknak nevezték, szemben a városlakó szászokkal. Az erdélyi és a szepességi szászokkal ellentétben Nyugat-Magyarország németsége nem alkotott külön közigazgatási egységet. Elmagyarosodásukat Ausztria közelsége akadályozta, de így is inkább magyar, mint osztrák érzelműnek vallották magukat.
„Ezer év minden balsorsát megosztották a magyarral – írta Gagyi Jenő, A nyugatmagyarországi kérdés című, 1921-ben keletkezett propagandairat szerzője –, harcoltak némettel, törökkel, élénken részt vettek a kuruc és az 1848-as szabadságharcokban.” Komolyabb magyarellenes fellángolás még az 1907-es közoktatási törvény után sem volt. A Lex Apponyi értelmében, mely a nemzetiségi területek alapfokú iskoláiban is a magyar tanítási nyelvet tette kötelezővé, a nyugat-magyarországi németség önként tette iskoláit magyar tannyelvűvé. „Ősi nyelvéhez és szokásaihoz való ragaszkodása mellett azonban e nép a magyar anyaországnak derék és hű fia, a magyar nyelv elsajátítására különös figyelmet fordít.” – írta Nitsch Mátyás.
A nyugat-magyarországi németség tehát a nyelvi azonosság miatt a Monarchia államalkotó nemzetiségéhez tartozott, emiatt nyelvhasználatban sem szenvedett hátrányt. Az első világháború elvesztése után azonban a magyar állameszme összetartó ereje meggyengült, és előtörtek a legmélyebb indulatok. Ezt a zűrzavart használták ki az Ausztria-párti agitátorok, hogy eszméik hangoztatásával a kiegyensúlyozott viszony megromoljon, és Nyugat-Magyarországon is fellángoljanak a nemzetiségi ellentétek, melyektől ez a vidék 1918-ig mentes volt. Az elcsatolásra ítélt Őrvidéken szüntelen propagandaháború dúlt, melynek forrpontja az 1921. augusztusi nyugat-magyarországi felkelés volt. A felkelés súlyos károkat okozott, de sikeresen elérte, hogy legalább Sopron és környéke népszavazáson döntsön hovatartozásáról. A népszavazás antantellenőrzés mellett Sopron városában december 14-én, a vármegye 80 községében december 16-án zajlott le, és bár a Sopron környéki kis falvak közül csak Nagycenken szerzett többséget Magyarország, a német többségű város és a vármegye horvát lakossága a Magyarországhoz való ragaszkodásáról tett tanúságot.
Bár a korabeli források arról számolnak be, Nyugat-Magyarország lakói inkább Magyarország mellett döntöttek volna, a népszavazás eredményeinek tükrében ennek ellenkezője látható. Vélhetően a Tanácsköztársaság pusztítása indokolta a németajkú gazdapolgárok csalódását, akik vagyonukat féltették a kommunistáktól. A végül 3967 km2-nyi elcsatolt terület új osztrák tartomány lett Burgenland néven, s bár lakói a vasfüggönyön kívülre kerültek a második világháború után, megszenvedték az osztrákká válást.