A Kárpátia Stúdió jelentette meg Bálint László egykori kémelhárító Évtizedeim a titkosszolgálatnál – Egy magyar kémelhárító emlékiratai című könyvét. A szerző nehezen szánta rá magát, hogy megírja memoárját. Vincze Gábor történész korábban azt nyilatkozta a könyvről, nem olvasott még a témában olyan visszaemlékezést, amelyben ennyi név és konkrétum szerepelne.

– Ebben a könyvben sok szó esik az ön katolikus hitéről. Mennyire nyilvános a mostani „gyónása”, egyáltalán mennyire segítette a tisztánlátásban a vallásos meggyőződés?

– Sokáig gondolkodtam azon, hogy egyáltalán megírjam-e, közreadjam-e a visszaemlékezéseimet. Nem voltam én olyan magas polcon, hogy minden titkot tudhattam volna. Mindenesetre az első pofont már a szolgálatom első évében megkaptam, amikor szembekerültem a párttitkárommal, hiszen úgy jellemeztek, hogy nem érzik bennem a gyűlöletet az ellenség iránt. Mint katolikus családban nevelkedett embert, ez engem eléggé megrázott. Képtelen voltam gyűlölni. Tulajdonképpen ekkor kezdődött meg a kálváriám. Ez a kötet azonban nem gyónás, sokkal inkább a hitem megvallása. A lelki egyensúlyomat közvetlenül a rendszerváltozás előtt nyertem igazán vissza, amikor eltévelyedésem után végérvényesen visszataláltam a hitemhez. Valamiképpen ennek a belső átalakulásnak az eredménye a mostani könyv is.

Bálint László

– Egyáltalán ki lehetett szállni a titkosszolgálati munkából?

– A legutolsó időkben, az 1980-as években már ki lehetett szállni. Bárki mondhatta azt, hogy nem csinálom tovább, de ennek akkoriban még súlyos következményei voltak. Utánanyúltak az embereknek, ellehetetlenítették, keresztbe tettek neki, ahol csak lehetett.

– Sokat ír hajdani munkatársairól, parancsnokairól. Némiképpen meglepő, hogy egyáltalán nem rideg, intelligens profik, hanem mindenféle bajjal, alkoholizmussal, szexmániával, ostobasággal, irigységgel megvert átlagemberek.

– Amikor 1969. augusztus 1-jén bekerültem a szolgálathoz, akkor – pártszemináriumi szlogennel élve – őszinte, nyílt, elvtársi légkör vett körül. Én, a naiv, lelkes alhadnagy, eleinte csak lestem, hogy milyen jó a kapcsolat a parancsnokokkal és egymással. Aztán rájöttem, hogy mindez csak látszat, hiszen éppen úgy betartanak egymásnak, mint a civilek a „kinti” életben. Lassan ráébredtem, hogy valójában milyen közegbe kerültem.

– Milyen kapcsolatban álltak a hírszerzéssel, mennyire láttak rá mások munkájára?

– A belső konspiráció szabályai szerint nem lett volna szabad rálátnunk, csak ha valami együttműködés alakult ki, például a hírszerzéssel vagy más állambiztonsági szolgálati ágakkal. Igen szoros együttműködésünk volt az operatív technikai szolgálattal. A katonai elhárítással keveset érintkeztünk, a belső elhárítással, a III/III-mal pedig a munka során szinte nem is találkoztunk. Viszont a Deák téri épületben, ahol bennünket, a budapesti kémelhárító osztályt elhelyeztek, ugyanazon az ötödik emeleten dolgoztunk, ahol a belső elhárítók irodái is voltak. Mi több, 1971-ig egy pártalapszervezethez tartoztunk, közös főnökünk is volt, korábban a Politikai Osztály, majd az Állambiztonsági Szerv vezetője. Így aztán nem mondhatom, hogy teljesen ismeretlenek lettünk volna egymásnak. Egyébként én és közvetlen munkatársaim is nyílt állományban voltunk, ami persze nem azt jelentette, hogy világgá kürtöltük volna a kilétünket. A személyi igazolványunkban BM-dolgozóként tüntettek fel minket, de soha és sehol sem részleteztük a pontos munkánkat, beosztásunkat.

– A Kádár-korszakban a BM-ben úgyszólván mindent el lehetett intézni. Előfordult, hogy civil ügyekben is eljártak? Például, ha valakinek a gyerekét fel kellett vetetni az egyetemre, vagy közlekedési szabálysértést kívántak elsimítani? Önök tudtak segíteni?

– Persze. Nem jelentett erkölcsi aggályokat, hiszen ez is hozzátartozott a mindennapi munkánkhoz. Sőt, operatív érdek fennállása esetén egyfajta erkölcsi kötelességünk volt, hogy például a hozzánk tartozó hálózati személyek ügyes-bajos dolgait, ha tudjuk, elsimítsuk. Nem árt tudni, hogy az úgynevezett hazafias alapú beszervezések és együttműködések mögött az utóbbi évtizedekben szinte mindig felsejlettek az egyéni érdekek. Az más lapra tartozik, hogy sokan visszaéltek ezekkel a lehetőségekkel, és az úgynevezett operatív érdek hiánya esetén, magáncélból is eljártak bizonyos ügyekben.

– Vagyis a hálózat tagjai között is többen voltak a karrieristák, mint a rendszerben hívők?

– Fogalmazzunk úgy, hogy a beszervezettek is jól tudták, hogy általunk miféle előnyökhöz juthatnak. Mi pénzt rendszeresen nem adtunk senkinek – néha-néha egy csekély jutalmat –, de külföldi ösztöndíjakat szereztünk, a munkahelyi előmenetelt segítettük. Jót derülök, amikor mostanában a hatos kartont lobogtatók azzal jönnek, hogy tessék, az illető önként ajánlotta fel szolgálatait. Pedig csupán arról van szó, hogy formálisan ez a megfogalmazás szerepel a dokumentumokban, de a beszervezés tényleges körülményeiről ez semmit sem árul el.

– Több perben bebizonyosodott, hogy úgy állítottak ki hatos kartont, hogy az illető nem is tudott róla.

– Pontosan.

De hogy ténylegesen beszervezték-e vagy csak statisztikai adatnak kellett, erre nézve a hatos karton nem igazít el bennünket.

– Könyvének egyik legizgalmasabb fejezete a Moszaddal foglalkozik, a rendszerváltás előtti évekkel, amikor elhárítóként az izraeli vonalon dolgozott. Meglepett, amikor azt írta: a Moszadnak mindmáig nagyobb a híre, mint a valódi súlya, s hogy szakmailag jó közepesnek értékelte az izraeli titkosszolgálati tevékenységet.

– Valóban így láttam, így látom őket. Tudja, mi a Moszad előnye? Hogy Izrael állam megszületése óta háborús helyzetben működik, és az ilyen körülmények felbecsülhetetlenül sokat jelentenek a titkosszolgálati munkában. Ilyenkor éberebb, gyorsabban reagál a szolgálat is, a munkatársak is. Konspirációs frontokon szemtől szembe álltam a Moszad embereivel, jól ismertem őket, és – remélem, nem hangzik szerénytelenségnek – néha még az olyan kis szolgálat is, mint a magyar, majmot tudott csinálni belőlük.

– Kik voltak a legjobb titkosszolgálatok, hírszerzők?

– Egyértelműen a szovjetek. Ennek részben az a magyarázata, hogy a titkosszolgálatok sokkal jobban érzik magukat diktatúrában, mint demokráciában. Nagyon sokat tudtak a szakmáról a britek és a franciák, minőségi és nem mennyiségi munkára törekedtek. A németek már kevésbé, hiszen az 1960-as években, de még az 1970-es évek elején is gyakran lebuktak az ügynökeik, és ezeket a veszteségeket a hidegháború végéig nem heverték ki.

– Rengeteg érdekes történetet osztott meg velünk ebben a könyvben, de az operatív akciókról gyakorlatilag semmi érdemlegeset nem közölt. Titoktartási fogadalma köti, vagy egyfajta illendőség miatt hallgat?

– Határozottan ez utóbbi miatt nem részleteztem a dolgokat. A diszkréció illendőség kérdése, afféle szakmai beágyazódás. Pedig amikor nyugdíjba vonultam, megtagadtam a titoktartási nyilatkozat aláírását, emiatt elég nagy patáliát csaptak. Mégis tartom a számat, és soha nem adok ki egyetlen konspiratív kapcsolatot sem.

– Vannak olyan ismerősei, egykori hálózati személyek, akik ma ismert közéleti emberek? És gondol-e arra, ha történetesen meglátja valamelyiküket a televízióban: no, pajtás, harminc évvel ezelőtt te sem így beszéltél…

– Akad ilyen személy, igen. De először is arra gondolok ilyenkor: érthetetlen, hogy ez az ember mindmáig nem bukott le. Éppen ezért meggyőződésem, hogy 1990 után is belenyúltak a hálózati nyilvántartásba és kiemeltek anyagokat. Abban az irtózatos zűrzavarban, ami a szolgálatoknál uralkodott 1989–1990-ben, mindenki azt vihetett ki az épületből, amit nem szégyellt. A lehetőség adott volt.

– Ön is vitt ki papírokat?

– Nem, de ha akartam, könnyen megtehettem volna.

– Gondolom, már bánja, hogy nem tette.

– Szó sincs róla. Soha nem élnék vissza az információkkal.

– Mennyire hatja át az egykori kapcsolatrendszer a mai viszonyokat?

– Jobban, mint kellene. Miután azonban húsz éve eljöttem, közvetlenül nem ismerem a mai titkosszolgálati világot. De amit látunk, hallunk, az bizony elrémiszt.

– Huszonhárom évvel a rendszerváltozás után még mindig gyakran leírjuk – mi, a Magyar Hírlapnál is –, hogy az egykori kommunista titkosszolgálat tovább él. Pedig lassan eltűnik az a nemzedék, amelynek még valóban akadhattak titkai a régmúltból.

– A helyzet az, hogy az egykori titkosszolgálat valóban tovább él. Sokan, akik ma már nincsenek a hivatalos szolgálatoknál, más területeken igencsak aktívak. És emlékezzünk Tóth András titkosszolgálatokat felügyelő államtitkár kijelentésére: ő néhány évvel ezelőtt azt mondta, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatoknál az állomány hatvan százaléka és a vezetők kétharmada még az állambiztonsági időkben kezdte a pályafutását. Ha itt 1990-ben létrehoztak volna egy új titkosszolgálatot, és az akkori politikai vezetőket nem zavarják össze az állítólagos terrorveszéllyel, ha nem alakítják ki azt a véleményt, hogy nincs más megoldás, a régiekkel tovább kell dolgozni, mert ők a szakemberek – bizonyára minden másként alakult volna. Talán az újabb és újabb titkosszolgálati botrányokat is megúszhattuk volna. Az átmentés azonban sikeres volt. Mára kialakultak a titkosszolgálati dinasztiák: a nagypapa még ávós volt, a fia állambiztonságis, az unoka pedig nemzetbiztonságis, a mai Magyarország titkosszolgája. Képzeljék el, ők mit gondolhatnak magukban a polgári Magyarországról, a kereszténységről, a nemzetről, a múltról és jövőről.