Lánchíd, lóverseny, Akadémia, dunai hajózás, iparfejlesztés – hosszasan sorolhatnánk Széchenyi István történelmi érdemeit. Arról azonban ritkábban szólunk, hogy a gróf szinte elsőként ismerte fel a hazai borászat nehézségeit és fejlesztési irányait.
Széchenyi István fiatalkorától kedvelte a bort: a hazait és a külföldit egyaránt. Kalandos utazásait megörökítő naplójegyzeteiből pontosan felderíthető, mikor mit fogyasztott. 1818 szeptemberében Korfu környékén például feljegyezte: „Zante legjobb borát verdeának hívják, és meg vagyok győződve róla, hogy az a bor, amelyet Bécsben madeira gyanánt veszünk meg, mind a jón szigetekről vagy Marsalából való.” Egy másik alkalommal a magyar borra gondolt, amikor külföldit kóstolt: „Török birodalombul visszatérvén, még mielőtt azt egészen elhagyám, egy nagy urnál ebédelek. Borok ezek valának: szemendriaí, champagnei s ausztriai. Az első török, a másik mindenütt bevett, s igy ezen nem csudálkoztam, hanem azon kellé bámulnom: mikép jöhete Magyarországon keresztül az ausztriai egy oly országba, mely honunkkal határos, s egy oly asztalra, melyen magyar bor nem állott.”
Mustszűrés Tarcalon. Metszet Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című könyvből
Széchenyi István fiatalkorától kedvelte a bort: a hazait és a külföldit egyaránt. Kalandos utazásait megörökítő naplójegyzeteiből pontosan felderíthető, mikor mit fogyasztott. 1818 szeptemberében Korfu környékén például feljegyezte: „Zante legjobb borát verdeának hívják, és meg vagyok győződve róla, hogy az a bor, amelyet Bécsben madeira gyanánt veszünk meg, mind a jón szigetekről vagy Marsalából való.” Egy másik alkalommal a magyar borra gondolt, amikor külföldit kóstolt: „Török birodalombul visszatérvén, még mielőtt azt egészen elhagyám, egy nagy urnál ebédelek. Borok ezek valának: szemendriaí, champagnei s ausztriai. Az első török, a másik mindenütt bevett, s igy ezen nem csudálkoztam, hanem azon kellé bámulnom: mikép jöhete Magyarországon keresztül az ausztriai egy oly országba, mely honunkkal határos, s egy oly asztalra, melyen magyar bor nem állott.”
Szicíliai utazásán megismerkedett John Woodhouse angol kereskedővel, aki a 18–19. század fordulóján forradalmasította a marsalai borászatot. A sherry és a portói mintájára brandyvel keverte a bort, így újabb világmárkát hozott létre. Széchenyinek tetszett a bátor elhatározás, a Világban is hosszan ecsetelte: bár a helyiek azzal vádolták a jövevényt, hogy tönkreteszi a borukat, az idő Woodhouse-t igazolta. Széchenyi azonban nem volna Széchenyi, ha a távoli esetről nem a magyar haza és a leszűrhető tanulság jutna eszébe: „A’ mennyire én a’ dologhoz értek, azt gondolom: hogy Sopronyi, Kárloviczi, tán Badacsonyi is, de kivált Hegyaljai boraink alkalmasok volnának azon bánásmódra, melly szerint Madire, Oporto, Marsalla s több efféle borok készítettnek, mellyekbe, mint tudva van, égettbor kevertetik.”
Széchenyi – ma így mondanánk – korszerű marketingszemlélettel tekintette a hazai borászat helyzetét, és mindenekelőtt a nemzeti elbizakodottságtól óvott. Felfigyelt arra a magyar sajátosságra, hogy a külföldi vendégeket kínáló gazda mifelénk elvárja, hogy borait sűrűn és lelkesen dicsérjék: „Valyon a’ külföldinek itéletét bora iránt hogy tudja meg a’ nagyobb rész? Ebédre hija, jól és szívesen tartja, ’s az idegennek tetszik is bora, mert tagadhatatlan, – igen sok jó boraink vannak – hanem a’ házi gazda ezzel nem elégszik meg, de kótyavetyére bocsátja a’ dolgot. ’S hát nem jobb-e ezen bor, mint a külföld zagyvált, pálinkás Bordeaux, Madeira, Alicante stb. keveréki?’ Erre semmi felelet, de továbbíttatik a zaklatás: ’no, hát mondja meg az Ur, nem sokkal jobb-e ’stb. s most kérdem továbbra is hallgasson e vagy mit feleljen erre a’ vendég?”
A gróf arra is figyelmeztetett, hogy nem a szép szavak, hanem a vásárlói kedv mutatja valójában a magyar bor értékét: „Elég bizonyság az nekem, hogy nem kedvelik, ha pénzért nem veszik, mert a’ kinek pénze van, ’s valamit pénzért szerezhetőt kedvel meg, azt meg is veszi, azon ne kételkedjünk. Küldöttem én többször jó borokat külföldre ajándékul, mi volt a’ felelet? »Soha jobb borokat nem ittak, igazi nectár, stb. ’s napra érkezett el a válasz. Irtam megint: »igen olcsó, kell-e pénzért?” Akkor a’ felelet mi volt? „Semmi«.. ’s még mindig várom a’ levelet.”
Széchenyi István a magyar bor külföldi forgalmazásának három fő akadályát említette: a rossz palackozást az ehhez kapcsolódó nehézkes szállítással, a különféle csalásokat és manipulációkat, valamint a hazai fajták rendszerezésének hiányát. Az elsőt annyira a szívén hordozta, hogy még magánleveleiben is vissza-visszatért rá. 1835-ben például tokajit küldött James Watt fiának, és reményét fejezte ki, hogy épségben megérkezik, de romlatlanságáért nem vállalt felelősséget, mert mint írta, „mi magyarok általában nagyon rossz pincemesterek vagyunk”. Másokra mutogatás helyett Széchenyi inkább önmagunkban kereste annak okát, hogy kiváló borainkat miért nem ismeri és kedveli a nagyvilág, Már a Hitelben is kendőzetlen őszinteséggel leírta: „Keveset kivéve, vendégfogadóinkban, korcsmáinkban igen alávaló húst, felettébb savanyú bort, szörnyű sovány baromfit s még ugyancsak rossz kenyeret találna. (…) Igaz, más nemzetek szőlőiket jobban ápolgatták, boraikat mind tisztábban s józanabb metódussal készítették; midőn mi egy tapodtat se mozdultunk elő, s minden makacssággal megmaradtunk a réginél, mintha Magyarország nevelte volna az első szőlőtőkét sat. De még ez se oka borkereskedésünk elaljasodtának; hanem az, hogy a külföldit megcsaltuk s bőrét nyúztuk, azt gondolván: majd ő azt nem veszi észre. Némely hegyeken mint bujtogattak-homlítgattak vesszőt vesszőre, s így a hegy, a szüret elaljasodott. Másutt azt nézte földink: mily szőlőfaj terem legtöbbet, s nem melyik terem legjobbat, s csak azt ápolgatta. Sopronba Zalábúl hozták a mustot, hogy sopronival keverjék, s tiszta soproni gyanánt adják. Tokajban több volt mazsolaszőlő, mely Szíriában érett, mint tán mind a három kikötőhelyünkben.”
A magyar borok rendszerezése, áttekinthetősége voltaképpen egész életében foglalkoztatta a nagy grófot. A Világban részletesen felvázolt borstatégia központjának az akkor frissen felállított intézményt, a Nemzeti Casinót szánta. Széchenyi a magyar gazdák legkiválóbb boraiból egyfajta látványpincészetet tervezett a külföldi kereskedők számára. Ebben a pincében nagyobb tételben vásárolni nem lehetett volna, inkább belfogyasztásra és kóstolásra kínálták a több tízezer palackot az érdeklődő külföldieknek. Természetesen többről volt szó, mint egyszerű lerakatról: az új egylet koordinálta volna a magyar bor kivitelét. Széchenyi külföldi pincemestert kívánt az intézmény szakmai vezetésére, a kaszinó részéről pedig háromtagú testületet bízott volna meg a felügyelettel.
Komoly „lobbizásba” fogott, magyar mágnásokat és nagyurakat keresett meg, hogy anyagilag támogassák a pincészet létrehozását. Sőt, 1828-ban a hazai bortermelés emelésére a Nemzeti Casino pályázatot hirdetett. „A borkezelés minden egyes fázisára részletes tanácsokat nyújt, palackozásra és dugaszolásra szintén kiterjed gondja; külön palackgyártó üvegipar létesítését követeli és a szállítás bajairól sem feledkezik meg” – jegyezte fel a borászkodó Széchenyiről Szekfű Gyula A magyar bortermelő lelki alkata című tanulmányában.
A Nemzeti Casino pincészetét végül nem sikerült nemzeti mintapincészetté, a magyar kivitel zászlóshajójává emelni. Széchenyi István azonban újabb és újabb ötletekkel kívánta serkenteni a kereskedést. Időközben megismerkedett Gyürky Antallal, a Borászati Lapok kiadójával, akire eredetileg egy cenki borospince vezetésétkívánta rábízni, majd arra kérte, hogy kutassa fel és gyűjtse össze Magyarország legjobb borait. Az akció látványos kudarccal végződött, mint Széchenyi elpanaszolta egy későbbi levelében: „a küldött bor részben kifolyt, részben romlott (…) a célba vett bor dolga körül minden kedvemet elvesztém.”
A továbbiakról dr. Kiss László A legnagyobb magyar Hont megyei kapcsolatai című cikke tudósít bennünket. Amikor megtudta, hogy a borásznak húsz évvel fiatalabb felesége van, Széchenyi bizalma Gyürkyben is megrendült, amint arról Tasner Antalnak írott levelében bizalmasan szólt: „…igen-igen csinos neje” van. „…oly halovány legény, mint Gyürky Anti (…) könnyen kerül papucs alá – és ha ezen papucs egy kissé költő (…) könnyen dugába dűl borügyünk.” Tény, hogy Gyürky „gyakorlatiassága is hagyott maga után kívánni valót, Széchenyi 1860. január 7-én azzal az ürüggyel szabadul meg Gyürkytől, hogy a borvásárlásra szánt pénzt inkább a nagycenki templom építésére szándékozik fordítani”. Kapcsolatuk megromlása ellenére Gyürky Antal 1860-ban a Borászati Lapokban szép nekrológban búcsúzott a legnagyobb magyartól: „Nem egyszer volt szerencsém, a halhatatlan nagy férfi küszöbét átlépni, s órákig áhítattal hallgatni borászatunkat érdeklő, mély tudományt és megfoghatatlan bő tapasztalást bizonyító arany szavait.”
Széchenyi levele gróf Keviczky Ádámhoz
1828. december 12.„Ide mellékelve bátorkodom a Pesti Casino Pinczéjének bor lajstromát megküldeni. A feljegyzett borok egy része már jó rendben a pinczében találtatik, nagyobb része pedig még igen rossz rendben, azaz rossz palaczkokban ügyetlenül lehúzva, rossz dugaszokkal stb. Ue napról napra jobban s jobban kifejtődik ez a tárgy, mert a jó rendben lévő bor elkel, a másik pedig fárad, s így mindegyik iparkodik előre. Már ezt a publicitás és a Pesti Casino által nyertük, s nekem úgy látszik, hogy ez volt az első lépés, melynél kezdeni kellett, s nem borainknak Amerikába való vitele által, mely ügyetlenségünk miatt, ha odáig megy, megeczetesül s el is romlik. Szántsunk előbb, s majd azután arassunk. Mert épen csak a szántásban vagyunk. Ne igen dicsekedjék a küldött borlajstrommal, mert pinczénk még nem produkálhatja magát. Majd elrendeljük lassan-lassan, hogy pirulnia ne kellessék. De ehhez idő, állhatatosság s országunk nagyjainak pártfogása kell. Az elsőt megadja Istenünk, a másikat felírjuk kebelünkben elégséggel, a harmadikért többek közt s mindenek előtt Kegyelmes Urat is kérjük. Adósságunk nincs, sőt pengő van ládánkban. Az új aláírás 1829-nek elejével kezdődik és 1884-nek végéig foly, azaz 6 esztendeig egy rész 50 frt pengő lévén esztendőnként.
P. S. A bor lajstromba a borok ára nincs még kitéve. Azért hagytam el még mostan, hogy egy kis időt nyerjünk, s nehogy Kegyelmes Uramat vagy másokat kisértetbe hoznánk a Pesti Casino borai megkóstolása végett. Majd teszek jelentést akkor, ha már a nagy világban való megjelenhetésre is készen leszünk, de ehhez, a mint mondám, idő kell. ”
A kudarcok ellenére Széchenyi élete utolsó napjáig foglalkozott a magyar borral. Végrendeletében díszserleget ajánlott fel a kaszinónak, amelybe minden esztendőben a legjobbnak választott magyart bort kell tölteni, és a serleg „emlékére évenként üríttessék”. 1857-ben Béla fiához címzett intelmeiben valóságos kötelességként szabta meg a gazdálkodást: „Hányszor a lelkedre kötöttem, hogy foglalkozzál bortermeléssel. Beszélhettem, ameddig jólesett, Te azonban hallgattál, és nem tettél érdemben ’semmit’. A borügyben, amint már említettem, hasonlóképpen amit tettél nem különben annyi, mint semmi! (…) ? Pedig csak Te fogod élvezni a tervezett vállalat nyereségét, én bizonyosan nem; mert mire gyümölcsöt hoz, már régen a föld alatt leszek.”
Végezetül ismét idézzük Szekfű Gyulát, aki Széchenyi borászati munkálkodásában fontos pedagógiai elemeket fedezett fel: „Széchenyi a termelő lelki alkatában, amint az az ő korában adva volt, bortermelésünk és különösen külkereskedelmünk fellendülésének nem elősegítő jelét, hanem igen is komolyan veendő akadályozóját látta. (…) A belső tényezőnek a termelést akadályozó és elnyomó hatását nem lehetett többé egyszerű társadalmi vagy politikai eszközökkel, közigazgatási rendelkezésekkel vagy propagandával jóvá tenni, ehhez sokkal mélyebbre hatoló munka kellett: a termelő lelki alkatát megváltoztatni, a hiúságot és elbizakodást, a csökönyös tanulni nemakarást, a saját haszna nem-látását és nem-keresését a magyar lélekből kiirtani, ami hirtelen nekilendüléssel nem, egyedül állandó és lassú kulturális munkával, tanítással és neveléssel volt elérhető. A bortermelés fellendüléséhez a nemzet lelkialkatának bizonyos változását kell tehát eszközölni, még pedig a nemzetnevelés lassan érő, lassan ható eszközével.”