Történelemportál

Az 1920-as évek gazdasági válságának mai tanulságai

Rovatok: Gazdaság

A Trianon utáni Magyarország nemcsak politikai, hanem gazdasági értelemben is rendkívül nehéz helyzetbe került. Elveszítettük területeink kétharmadát, népességünk 60%-át. A háború, a proletárdiktatúra és az idegen megszállások pedig a társadalom még működő szöveteit is szétszaggatták. Ezeken a romokon kellett nekifogni az élet újjászervezésének, a gazdasági vérkeringés beindításának.

A helyzet messze súlyosabb volt annál, mint amit ma válság alatt értünk. A terület-elcsatolások miatt nyersanyagforrásaink nagy része a határokon kívülre került, míg az erre épülő ipari létesítmények zöme a belső elhelyezkedés folytán megmaradt. Így a feldolgozó-kapacitások nagysága egy csapásra aránytalanul meghaladta azt a szintet, amit a rendelkezésre álló erőforrások és nyersanyagok, vagy az összezsugorodott piac indokolttá tettek. Az ország kényszerűen kilépett a világpiacra, és külkereskedelmi függésbe került. Innentől kezdve — mint kis, nyitott gazdaság — ki volt szolgáltatva a világgazdasági hatásoknak. Honvári János a malomipart hozza fel példaként: „A boldog békeidőkben Minneapolis után Budapest volt a világ második legnagyobb malomvárosa, az itt található 13 nagymalom évi őrlési kapacitását legkevesebb 10 millió mázsára becsülték. A békekötés után, 1921-ben és 1922-ben a megmaradó terület összes malmának még annyi őrölnivaló sem jutott, mint amennyit a főváros malmai egymagukban fel tudtak volna dolgozni.”1

Nem volt jobb helyzetben a gépgyártás sem, mivel a vasúthálózat és a hajózásra alkalmas folyószakaszok nagy része elveszett, a tengeri hajózás pedig teljesen megszűnt. Az erdőterületek drasztikus csökkenése miatt — a fenyőerdők kevesebb mint 3%-a maradt meg — faexport helyett importfüggőség alakult ki. A mezőgazdasági termelés alig haladta meg a háború előtti szint felét, ráadásul az egyenlőtlen földbirtokszerkezet csak súlyosbította a gondokat. Általános szén- és élelmiszerhiány volt jellemző, a lakosság mind fizikailag, mind morálisan gyenge állapotba került.

Ezek a sokkhatások természetesen az államháztartást is igen negatívan érintették. A költségvetés finanszírozásához a háború utáni kormányok a bankjegykibocsátás növelésével próbáltak forrást találni, de mivel a fedezet a reálgazdasági környezet miatt nem volt megfelelő, a pénznyomás jelentősen fokozta az inflációt. 1919 augusztusában 100 magyar korona még 11,6 svájci frankot ért, 1920 júniusában már csak 3,1-et, az év végén pedig már csak 1,4-et2. A gyorsuló pénzromlás elértéktelenítette a béreket, ami az életszínvonal további esését okozta, és ez szükségszerűen maga után vonta a társadalmi elégedetlenség növekedését. A politikai stabilizációnak szükséges feltételévé vált a gazdasági stabilizáció, amelynek kereteit azonban a győztesek diktálták.

A békediktátum megszüntette az előzőleg jegybankként működő Osztrák–Magyar Bankot, és előírta a korábbi közös pénz, a korona felülbélyegzését. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy „Magyarország” feliratot pecsételtek a bankjegyekre. Több országban felülbélyegzés helyett új pénzt vezettek be (például Romániában a lejt). Nálunk csak a cserélni kívánt pénz felét lehetett felülbélyegezve megkapni, a másik feléért kötelezően 4%-os államkötvényt kellett vásárolni. Ez így lényegében egyfajta kényszerkölcsön volt az államnak. A felülbélyegzés 1920 tavaszán indult Magyarországon, utolsóként a Monarchia utódállamai között. Az államkötvények kibocsátásával, és a kényszerű vásároltatással a forgalomban lévő pénz mennyiségét a felére lehetett csökkenteni, amitől a kormány az infláció mérséklődését remélte.3 A kívánt hatást azonban ez a lépés tartósan nem tudta biztosítani, ezért szükség volt egy átfogó gazdaságstabilizáló koncepció kidolgozására.

Ezt a feladatot Hegedüs Lóránt pénzügyminiszter vállalta.4 A kiindulási alap számára az volt, hogy a stabilizációhoz kizárólag belső forrást használhat fel, mivel a végleges jóvátételi összeg megállapításáig — a jóvátételi zálogjog5 miatt — sem más államtól, sem külföldi bankoktól nem kaphat hitelt a magyar kormány. A legfontosabb rövidtávú célnak a költségvetés egyensúlyának megteremtését tekintette. Hogyan lehet ezt elérni? Bevételnöveléssel és kiadáscsökkentéssel. Adókat emelt, új adónemeket vezetett be (pl. áfa), és egyszeri ún. vagyonváltságot (vagyonadót) vetett ki a bankbetétek, értékpapírok, üzletrészek, földek és az ingatlanok után. Az 1000 holdnál nagyobb birtokok után a váltságot természetben (földben) kellett megfizetni, mértéke 15% volt. Az eredmény azonban — elsősorban a földbirtokosok ellenállása miatt — elmaradt a várakozástól, a remélt összegnek csak a töredéke folyt be az államkasszába. Ráadásul jelentős kiadáscsökkentésre sem került sor, és a kormányzat a befolyt bevételekből ahelyett, hogy az államadósságot csökkentette volna, a saját kiadásait finanszírozta. Emellett az infláció leszorítása érdekében kamatemeléseket rendeltek el a kereskedelmi bankoknál, ami azonban a gazdaság élénkülése helyett inkább fékezőleg hatott.6 A program kudarca miatt Hegedüs 1921 szeptemberében lemondott.

az első Bethlen-kormany (forrás: mek.oszk.hu)

az első Bethlen-kormany (forrás: mek.oszk.hu)

A kormány, amelyet ekkor már Bethlen István vezetett, újra a pénzkibocsátás eszközéhez nyúlt, hogy kiadásait finanszírozhassa, ezért az infláció ismét megugrott, 1922 nyarától havi két számjegyűvé vált. Száz magyar korona 1922-ben már csak 0,47, 1923 végén pedig 0,03 svájci frankot ért, ezért új címleteket, 50 ezer, 100 ezer, majd 500 ezer koronás pénzjegyeket bocsátottak ki. Reális gazdasági tervezésre és számvetésre többé egyszerűen nem volt mód.7 Az új pénzügyminiszter, Kállay Tibor8, eleinte a Hegedüs által meghatározott irány mentén indult el. A bevételi oldalt adóreformmal próbálta javítani, míg a kiadások csökkentése érdekében jelentősen csökkentette az állami alkalmazottak számát. Ezek az intézkedések sem hoztak átütő sikert, így egyre többen osztották azt a nézetet, miszerint a tartós stabilitást egy hosszútávú külföldi kölcsönre alapozva lehet elérni. Mintaként ott volt Ausztria, ahol szintén ezt az utat választották.

A kormány 1922 áprilisában kérte a Jóvátételi Bizottságtól a zálogjogok levételét, hogy biztosítható legyen egy kölcsön fedezete a jövőben. A Bizottság egy részletes szanálási terv kidolgozását szabta feltételül, de világossá vált az is, hogy a kölcsön felvételével az ország elfogadja a jóvátételi kötelezettséget, illetve szigorú külső ellenőrzés alá kerül a költségvetés. Népszövetségi delegáció jött 1923 őszén Budapestre tárgyalni a részletekről, melynek eredményeképpen 1924 áprilisában az országgyűlés elfogadta a részletes programot tartalmazó szanálási alaptörvényt.

A cselekvési terv kizárólag a pénzügyi egyensúly megteremtésére koncentrált, és szigorú határidőt (két és fél év állt rendelkezésre) szabott a büdzsé hiányának lefaragásához. Előírták az infláció leszorítását, és kötelezték a kormányt egy független jegybank felállítására, amelynek hatáskörébe kerül a pénzkibocsátás joga a jövőben. Így akarták kiküszöbölni a „bankóprésből”9 eredő kormányzati költekezéseket. A szanálás keretében jelentős megszorító intézkedések születtek. A bevételnövelés eszköze az általános adóemelés volt (földadó és egyéb vagyonadók, jövedelemadók, illetékek). Újdonság volt a helyi adóztatás megjelenése, vagyis az egyes városok saját hatáskörben is vethettek ki közterheket. Összességében az egy főre eső adóterhelés a háború előtti szint több mint másfélszeresére növekedett. A kiadások lefaragása érdekében létrejött az Országos Takarékossági Bizottság, amely azt a feladatot kapta, hogy egy kisebb, olcsóbb és hatékonyabb közigazgatást szervezzen. Ennek szellemében jelentősen csökkentették az állami tisztségviselők és a közalkalmazottak létszámát, kormányzati és igazgatási intézményeket szüntettek meg, juttatásokat töröltek el.

A Bethlen-kormány eredetileg közel 650 millió aranykorona népszövetségi kölcsönt igényelt, amiről azonban a franciák és az újonnan született szomszéd államok hallani sem akartak. Végül — főként angol nyomásra — 307 millió aranykorona kölcsönt szavaztak meg, nagyon előnytelen feltételekkel. A rendkívül alacsony kibocsátási árfolyam miatt eleve csak 250 millió aranykorona maradt, az akkor szinten magas kamatok (7,5%) pedig a húszéves tartam végére visszafizetendő összeget több mint 600 millióra növelték nominálisan. Ellenőrzés céljából egy Jeremiah Smith10 nevű népszövetségi biztos érkezett Magyarországra. Minden olyan kiadásról, amelyet a kölcsönből akart a magyar kormány finanszírozni, ő döntött. Gyakorlatilag vétójoggal rendelkezett a költségvetést érintő ügyekben, és akár új adófajták kivetését is elrendelhette, ha úgy látta, hogy a szanálási tervben deklarált célok teljesülése érdekében erre van szükség.

1924. június 24-én a Népszövetség előírásai alapján elkezdte működését a független Magyar Nemzeti Bank. A 30 millió koronás alaptőke, valamint a korábbi jegyintézet arany- és devizakészletei alkották a tartalékot, kiegészítve 4 millió fonttal, amit a Bank of England bocsátott az intézmény rendelkezésére. Emellett az angolok garantálták a korona és a font közötti korlátlan átválthatóságot, amennyiben a koronát az angol font alapján stabilizálják. „Az értékálló koronának a fonthoz viszonyított árfolyamát néhány héttel az MNB tevékenységének megkezdése után 346.000 papírkoronában állapították meg. Egy aranykorona 17.000 papírkoronával lett egyenértékű.”11

Stabilizálódott a korona, az infláció csökkenésével a bérek vásárlóértéke sem romlott tovább. Ezzel párhuzamosan nőtt a fizetőképes kereslet, az életbe léptetett új vámrendszerből, valamint elsősorban a fogyasztási és forgalmi adókból annyi többletbevétel keletkezett, hogy a költségvetés egyensúlya a reméltnél jóval korábban helyreállt. Sőt. Az 1924/25 évi költségvetés már többlettel zárt, és a tendencia a következő két évben is folytatódott. A kedvező eredmények miatt a népszövetségi biztos jóváhagyta, hogy 1925-ben a kormány adót csökkentsen, és a kölcsönből a hiányfedezés mellett beruházásokra is költhessen. 1927. január 1-jével a Magyar Nemzeti Bank bevezette a pengőt, amely 12 500 (értékálló) papírkoronát ért. A váltópénze a fillér lett. Az új pénz bevezetését már nem a stabilizációs kényszer, hanem a praktikusság indokolta. Az ezerpengős bankjegyet Benczúr Gyula Vajk megkeresztelése című képének metszete, a százpengőst Mátyás király portréja díszítette. A kisebb címletű bankjegyekre Rákóczi, valamint a reformkor nagyjai közül Széchenyi, Deák és Kossuth képmása került.12 A szanálás befejeződésével a népszövetségi ellenőrzés a magyar költségvetés felett véget ért. Ami a 250 millió aranykoronás népszövetségi kölcsön felhasználását illeti, a költségvetés finanszírozására mindössze 70 milliót, beruházásokra 180 milliót költött végeredményben a kormány. Ennek ellenére látványos nagy eredményekben ez — a csepeli kikötő építését leszámítva — nem jelent meg.

A 20-as évek elemzésekor az ember könnyen asszociál napjaink eseményeire. Mintha ugyanazt a színdarabot néznénk, annyi különbséggel, hogy közben a szereplők és a díszlet cserélődtek. Csak éppen ma nem népszövetségi kölcsönről beszélünk, hanem IMF hitelről, mint a válságból való kilábalás egyetlen üdvözítő útjáról. Vajon tényleg így van ez? A közgazdaságtudomány a mai napig nem tud egyértelmű választ adni erre a kérdésre. A problémának több kulcstényezője van, az egyes tényezők szerepének és fontosságának eltérő megítélése mentén alakultak ki a különböző elméleti irányzatok, közgazdasági iskolák.

Az egyik ilyen irányzat a monetarizmus13, amelynek természete könnyen megérthető Pete Péter egyetemi tanár egyik konferencia-előadásának elolvasása alapján.14 A monetarizmus gondolatrendszerének központi eleme a pénz, amely funkcióját tekintve a csere eszköze. A mai pénznek nincs belső értéke, önmagában alkalmatlan a szükségleteink kielégítésére. A társadalom jóléte tehát nem az adott pillanatban rendelkezésre álló pénzmennyiség, hanem a megtermelt javak és szolgáltatások függvénye. De mi befolyásolja a termelést? A másik nagy iskola, a keynesizmus válasza erre az, hogy a kereslet. Ha alacsony a kereslet, a gazdaság pang, és a munkanélküliség nő, ha magas a kereslet, akkor erre a termelés magasabb szintje a válasz.

A makroszintű kereslet a magánszektor fogyasztásából és beruházásaiból, illetve az állami keresletből áll. Pete szerint John Maynard Keynes optimizmusa abban jelent meg, hogy ezt egy stabil matematikai összefüggésnek tekintette, és erre alapozta azt a gazdaságpolitikát, miszerint ha a kereslet túl alacsony szinten lenne, akkor be kell avatkozni az államnak valamely, vagy akár mindegyik összetevő ösztönzésével. Ez azt jelenti, hogy mivel a társadalom jóléte a termelés szintjétől függ, ha növelni szeretnénk a jólétet, akkor az államnak kell mesterségesen keresletet generálnia saját megrendelésekkel, közmunkákkal. Ez növeli a foglalkoztatást, több jövedelmet juttat a magánszektorba, ami a fogyasztás intenzívebbé válásával még tovább növeli a keresletet egyfajta növekedési spirált létrehozva. Ennek szellemében a gazdaság olyan, mint egy gépezet, amely bár nagyon bonyolult szerkezettel rendelkezik, a jó szerelő ismeri a titkát, és hibás működés esetén hozzá tud nyúlni a megfelelő fogaskerékhez. Keynes elméletének hiányossága abban van, hogy rövidtávra koncentrál, a keresletnöveléshez szükséges állami eladósodás hosszú távú kezelésére nem tér ki.

Milton Friedman és a monetarizmus képviselői sokkal pesszimistábbak a matematikai összefüggések stabilitását illetően. Szerintük a makrokeresletből nem nyerhetők megbízható információk a gazdaság állapotáról, ezért a kulcstényező a pénz. Mivel minden tranzakció pénzmozgást is eredményez, ezért a pénzmennyiség változása és a pénzforgalom alakulása a megfelelő mérőműszere a folyamatoknak. A pénz kínálatát a jegybank képes befolyásolni, így a lehető legjobb megoldás az, ha az állam nem próbál beavatkozni a folyamatokba, mert információhiánya miatt csak károkat okozna hosszú távon. A gazdaság szerintük képes a szabad piaci mechanizmusokon keresztül gyorsan alkalmazkodni a változásokhoz, míg az állami lépések eredménye csak később jelentkezik, ezért valószínű, hogy destabilizáló tényezőként hat. Klasszikus példa erre az a hasonlat, miszerint az állami szerepvállalás olyan, mintha egy nagy tengeri hajót kormányoznánk: a kormány eltekerése után csak egy kis idő múlva kezd el fordulni a hajótest, és a fordulat megállításához is már jóval korábban el kell kezdeni visszafelé tekerni a kormánykereket. Nem célszerű tehát oda-vissza rángatni a hajót, hanem a legjobb, ha csak apró mozdulatokkal korrigálunk. Amit tehetünk, az pusztán annyi, hogy jó karban tartjuk a hajónkat, vagyis legyen egyensúlyban a költségvetés, a pénzkínálat egyenletes növekedése pedig kiszámítható gazdasági környezetet teremt, a többit bízzuk a piacra.

Pete Péter leírása alapján világossá válhat mindenki számára, mennyire különböző megoldást javasolnak a közgazdaságtan fent említett ágai ugyanarra a helyzetre. Ugyanakkor végiggondolva a két iskola érvelését arra a megállapításra juthatunk, hogy mindkettő logikus és elfogadható a maga módján. Mi a jó döntés? Az ördög természetesen a részletekben lakozik.

Egy gazdaságpolitika leginkább az eredményei alapján minősíthető, bár sokszor nehéz kimutatni, hogy egy konkrét intézkedés milyen változásokat okozott, ezért a bíráló nehezen kerülheti el a szubjektivitás vádját. Alapvető tényeket azonban megállapíthatunk, amelyek gondolatébresztő kérdéseket indukálnak.

A Hegedüs Lóránt-féle stabilizációs kísérlet és a szanálási program is mai szemmel nézve monetarista alapon zajlott. Viszont az eltérő körülmények miatt nehéz összehasonlítani a kettőt, pláne nem szerencsés a mai gazdasági viszonyokra sablonként alkalmazni. Tény, hogy a legfontosabb cél mindegyik esetben a költségvetési egyensúly megteremtése, és az infláció visszaszorítása volt, ennek fényében születtek meg az adóemelések és a kiadáscsökkentő megszorítások. Azonban Hegedüs esetében a külső forrás felhasználásának ötlete még nem merülhetett fel reálisan, és önálló monetáris intézmény (jegybank) híján a pénzmennyiség szabályozása a kormány önmérsékletén alapult. Az adott gazdasági és társadalmi állapotokat tekintve nem is csodálkozhatunk azon, hogy nem tudtak ellenállni a nyomásnak.

Merőben más volt a helyzet a szanálás során, mivel a népszövetségi kölcsön felvétele melletti döntés azt jelentette, hogy gyakorlatilag külső gyámság alá vették a magyar gazdaságpolitikát, a pénznyomtatás eszköze átkerült a Magyar Nemzeti Bankhoz, így a kormány szerepe a döntéshozatalban — és ezzel együtt a felelősség látszata is — minimálisra csökkent. Az államháztartás egyensúlyba került, de az inflációtól való félelem miatti magas kamatok, és a túl óvatos hitelpolitika a reálgazdasági szférában szanálási válság kialakulásához vezettek. A kevésbé tőkeerős vállalatok sorozatos csődje a munkanélküliség megugrását okozta, az erős valuta pedig az exportágazatokra volt káros hatással.15

A monetarista közgazdászok ezeket a következményeket szükséges rossznak tekintik, és azzal érvelnek, hogy a szanálási válság elmúltával folyamatos gazdasági növekedést produkált az ország egészen az 1929-es nagy válságig. Nem mindegy azonban, hogy mekkora árat kell fizetni a válságok átvészeléséért. A rendkívül kedvezőtlen feltételekkel kapott népszövetségi kölcsön szükségessége megkérdőjelezhető annak tükrében, hogy a 250 millió aranykoronás összegből csupán 70 milliót használtak fel eredeti rendeltetése (a költségvetési hiány finanszírozása) szerint. Az összeg nagyobbik részét a kormány úgy költötte el, vagy osztotta szét a városok között, hogy a nagyságrendhez képest látványos nagyberuházások — néhány kivételtől eltekintve — nem érhetők tetten. Nem a kölcsön felvételével volt önmagában probléma, bár ez is vitatéma a mai napig, hanem a felvétel feltételeivel és a felhasználás módjával. Az állami adminisztráció túlköltekezésének lefaragását mindenki támogatta, viszont a másik oldalon az adóterhelés megugrása negatívan befolyásolta a társadalom jólétét. A többletforrások megfelelő elosztásának problémái, az elmaradt strukturális átalakítások a gazdaság viszonylagos felkészületlenségében mutatkoztak meg az 1929-es krach idején.

Aktív, keynesi gazdaságpolitikát az állam csak megfelelő források rendelkezésre állása esetén tud folytatni. Egy tőkére utalt, kis, nyitott gazdaság mozgástere erősen korlátozott, ezért a források felhasználása fokozott odafigyelést igényel. Az adóterhelés emelkedését a társadalom nehezebben tolerálja akkor, ha külső hitelezői megfeleléseket lát mögötte. A népszövetségi kölcsön utáni monetáris távvezérlés mindenképpen megkérdőjelezi az akkori kormány cselekvési potenciálját. Egy vesztes háború után a szétdarabolt ország vezetésével talán lehetünk elnézőbbek, no de mi a helyzet békeidőben?

  1. Honvári János: XX. századi magyar gazdaságtörténet. Aula, Bp., 2006. 22. []
  2. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris, Bp., 1999. 155. []
  3. A makroökonómia egyik alapvető tétele a mennyiségi pénzelmélet, amely szerint az árszínvonal arányos a pénzkínálattal. Vagyis ha kevesebb pénz van a gazdaságban, azaz kisebb a pénzkínálat, akkor az árszínvonal is kisebb ütemben nő, tehát mérséklődik az infláció (az árszínvonal százalékos változása). []
  4. Hegedüs Lóránt a Teleki-, majd a Bethlen-kormány pénzügyminisztere 1920. dec. 16-tól 1921. szept. 27-ig. []
  5. A jóvátételi fizetés megkezdéséig a magyar állami bevételekre zálogjogot róttak ki a győztes hatalmak, amely kizárta a hitelképességet. []
  6. A magasabb kamatok hatására a gazdasági szereplők inkább megtakarítanak (pl. bankbetétekben), és így kevesebb pénz forog a gazdasági tranzakciókban. Ez ugyanúgy inflációcsökkentő lépés, mint a már említett állampapír-kibocsátás. Így viszont kevesebb pénz jut beruházásokra, hitelekre, illetve az erősebb valuta nem tesz jót az exportnak, és ily módon fékezi a gazdaságot. []
  7. Romsics i. m. 156. []
  8. Kállay Tibor 1921. dec. 4-től 1924. feb. 20-ig pénzügyminiszter. []
  9. A már korábban említett fedezetlen kormányzati pénznyomtatás. []
  10. Jeremiah Smith bostoni ügyvéd, népszövetségi biztos, 1924. május 1. és 1926. június 30. között tartózkodott Magyarországon. []
  11. Honvári i. m. 41. []
  12. Romsics i. m. 157. []
  13. Az iskola alapítójának Irwing Fishert tartják, aki a Chicagói Egyetem professzora volt a XX. század elején. Emblematikus alakjának Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász tekinthető, fénykora az 1970-es években volt. []
  14. Pete Péter: Monetarizmus: bankárok és pénzpiacok konspirációja, avagy az elméleti közgazdaságtan egy iskolája? Monetarizmus: múlt és jelen. Konferencia a Friedrich Ebert Stiftung szervezésében. Debrecen, 1996. június []
  15. Az itthoni termeléshez hazai valutára van szükség, amely, ha túl erős, akkor a külföldi értékesítésből származó deviza átváltása után kisebb bevétel marad. []
A kommentelés átemenetileg kikapcsolva. Az eddigi hozzászólások megvannak, csak nem látszanak.
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!