Történelemportál

Keynes: A békeszerződés gazdasági következményei

John Maynard Keynes a XX. század egyik meghatározó közgazdasági gondolkodója volt, akinek a nagy gazdasági világválság megoldásában vállalt szerepe közismert. Azt viszont már kevesen tudják, hogy a brit pénzügyminisztérium tanácsadójaként részt vett az első világháború utáni párizsi békekonferencián. A körvonalazódó végeredmény azonban annyira elborzasztotta, hogy otthagyta Párizst, és ellenvetéseit lejegyezte A békeszerződés gazdasági következményei [1] című munkájában. A logikus, statisztikai adatokkal alátámasztott közgazdasági érvelést olyan színes nyelvi fordulatokkal vezette végig, hogy ezek bemutatásakor elengedhetetlen az egyes részek és gondolatok szó szerinti idézése.

Már a bevezetőben megismerhetjük a légkört, amelyet Keynes megtapasztalt: „Párizs lidércnyomás… felületesség, vakság, pökhendiség… az ókori tragédia valamennyi eleme.” Csakhogy itt „egy haldokló civilizáció félelmetes háborgásáról” volt szó. A másik oldalon ott állt London, az idegen kívülálló közönye: „az angol nép olvasatlanul fogadta el ezt a békeszerződést”.

Ahhoz, hogy a problémák összetettségét megértsük, tisztában kell lennünk a háborút megelőző folyamatokkal. Európára korábban alapvetően az önellátás volt jellemző, kiegészülve a komparatív előnyökre épülő, egyre intenzívebb kereskedelemmel. 1870 után azonban „sajátos” és „ingatag” gazdasági feltételek alakultak ki. A népesség növekedése ellenére az élelmiszerhez jutás lehetőségei nemhogy beszűkültek volna, hanem inkább növekedtek. Az okok nagyon egyszerűek. A termelés növekedésével párhuzamosan a növekvő hozadék törvénye is érvényesült, és nem csak az iparban, hanem a mezőgazdaságban is. A munkaerő-kapacitás hihetetlen méretű fejlődést tett lehetővé a vasúti és tengeri szállításban, az Újvilágba kivándorló tömegekkel egyre több földterületet lehetett egyre hatékonyabban művelés alá vonni, ráadásul Afrika erőforrásainak kihasználása is jelentősen nőtt a századforduló után. „Ebben a gazdasági eldorádóban […] nőtt fel túlnyomó többségünk” – mondja Keynes. Malthus ördögét [2] elfelejtettük.

A kialakuló bonyolult és szövevényes német ipari gépezet alkotta a központot, „olyan volt, mint egy pörgettyű, amelynek egyre gyorsabban kell pörögnie, hogy fenntartsa az egyensúlyát.” Hatalmas népesség koncentrálódott összefüggő területen Közép-Európában, komoly gazdasági és katonai potenciált képviselve. Az árfolyamok stabilak voltak egymáshoz, és az aranyhoz képest is, a vámok és határok fokozatosan a háttérbe szorultak. Ebben a környezetben szinte akadálytalanul áramlott a tőke, zajlott a kereskedelem. Németország hatalmas tőkemennyiséget exportált („békés behatolás”), és a tőke mellé szervezettség is párosult. Kiterjedt külkereskedelmének köszönhetően a legnagyobb vevő, és a legnagyobb szállító volt sok európai ország relációjában, kölcsönös függőségi viszonyok hálózatát létrehozva ezzel.

A társadalmi lélektan kérdései is nagy hangsúlyt kaptak a keynesi érvelésben. Ez az időszak a maximális tőkefelhalmozás kora volt, melyet az egyenlőtlenség tett lehetővé. „A társadalom a megnövekedett jövedelem nagy részét annak az osztálynak az ellenőrzésére bízta, amelyről a legkevésbé volt feltételezhető, hogy el is fogyasztja azt”. Mi tette ezt lehetővé? A kor emberének mentalitása, egy „kettős blöffön” alapuló alku. A munkások elfogadták, hogy csak kis szeletet kapnak a tortából, a tőkések pedig megkapták a torta javát, mert nem fogyasztották el azt. „A torta növekedése az igaz hit tárgya lett”, a jövőért dolgozott mindenki. A háború azonban „rácáfolt a mindenki által nyitva álló fogyasztás lehetőségére, és rávilágított, hogy a sokak általi önmegtartóztatás hiú ábránd”. A blöff lelepleződött… Eközben az Újvilág népességének gyarapodása folyamatosan növelte az ottani élelmiszer-szükségleteket, így egyre bizonytalanabbá vált az Óvilág importja. A rendszer egyre instabilabb lett. Ez az Európa vívta meg a háborút, és ült le Párizsban egyezkedni a békéről.

A konferencia előzményeként egy dolgot fontos leszögezni: „az ellenség nem feltétel nélkül, hanem a békeszerződés általános jellegére vonatkozó, előre megállapodott feltételek alapján tette le a fegyvert”. Vagyis az 1918-as év során Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök kongresszusi felszólalásaiban bemutatott, és az amerikai–német üzenetváltások során hivatkozott elvek ismeretében, abban a hitben, hogy a békekonferencia célja „csak megvitatni alkalmazásuk részleteit”. Az elnök „világprogramja” azonban „Párizs ingoványában odaveszett”.

A német gazdasági rendszer három fő pilléren állt: tengerentúli kereskedelem, szén- és vasérckészletek (és a rájuk épülő ipar), illetve a szállítási és vámrendszer. A békeszerződés ezek teljes megsemmisítésére törekedett. A feltételek meghatározták, hogy Németországnak gyakorlatilag a teljes kereskedelmi flottáját ki kell szolgáltatnia, lemondani kártérítés nélkül tengeren túli tulajdonairól – beleértve a német civilek magántulajdonát is – úgy, hogy az adósságokért „természetesen” továbbra is felelős marad. Mindemellett a szövetségesek jogot formálhatnak 5 milliárd dollár erejéig bármely – akár Németország területén működő – tulajdonra, beleértve a még nem létező tulajdont is (tehát például egy még meg sem alapított vállalatot a világ bármely pontján). Kimondták, hogy a Saar-vidék (eredendően ezeréves német terület) szénbányái 15 évre kerüljenek francia tulajdonba, Felső-Szilézia legnagyobb szénmezőit (amelyre Kelet-Németország ipara épül) Lengyelország kapja meg. Ezen kívül kárpótlást kell a maradék szénkészletekből fizetni a kiesett francia termelés pótlására, valamint jóvátételi szállításokat teljesíteni számos megjelölt országnak. A vasúti szállítóeszközeit át kell adnia, a folyami hajózása szabályozását pedig nemzetközi bizottságokra bízzák, lehetetlenné téve saját szállítórendszere ésszerű használatát. Mindezeken felül Németországot kötelezik (kölcsönösség nélkül) a legnagyobb kedvezmény elvének alkalmazására a külkereskedelem terén, olyan abszurd kikötéseket is beépítve, amely szerint a jövőben engedélyezni köteles vámmentesen a selyem és a pezsgő behozatalát. Mintha a luxuscikkekre olyan nagy szükségük lett volna.

Keynes elemi statisztikai módszerekkel bizonyítja a feltételek teljesíthetetlenségét. A háború előtti (csúcsra járatott) német széntermelési adatokból levezeti, hogy a területelvesztések és a termelékenységcsökkenés miatt eleve felére csökkenő széntermelésből nemhogy exportra nincs lehetőség, hanem a belső szükségletek minimális kielégítésére sem. És ez még nem minden.

Németországnak jóvátételt is fizetnie kellett. A vita középpontjában az állt, mit vegyenek számításba a jóvátételnél és mekkora legyen ez az összeg. Azzal nem sokat törődtek, hogy mekkora a jogos összeg, és a gazdasági törvényszerűségek szerint mennyit tud egyáltalán Németország fizetni. Csak hogy a helyzet abszurditását érzékeljük, volt olyan érvelés, miszerint ebbe minden költség beletartozik, hiszen a költségeket adókból finanszírozzák, amelyek ugye „kárt okoznak a polgári lakosságnak”. Belgium felszámolta még a háború miatt kiesett kereskedelem becsült elmaradt hasznát is, a Franciaország által hangoztatott kár pedig többszörösen meghaladta a saját szakértőik által még a háború előtt becsült vagyont az érintett területeken. A folyamatot a Jóvátételi Bizottság koordinálására bízták. A testület teljes felhatalmazást kapott, azt is kiköthette, miben kell megfizetni a jóvátételt. Keynes saját számításait tárja az olvasók elé. Nyilvánvaló, hogy a fenti feltételek mellett csak úgy lehetséges a fizetés, ha Németország javítani tud a külkereskedelmi mérlegén (export-import különbsége). Vajon reális azt várnunk, hogy egy ország, amely elvesztette valamennyi gyarmatát és külföldi tulajdonát, területe 1/10-ét, szénvagyonának 1/3-át, vasércének 3/4-dét, 2 millió férfi eleste, 4 évnyi nélkülözés, valutájának súlyos leértékelődése és szövetségeseinek feldarabolása mellett intenzívebb kereskedelmet folytasson, mint a háború előtt? – teszi fel a költői kérdést. Ő maga 10 milliárd dollárban állapítja meg a maximális fizetőképességet, vagyis körülbelül évi 500 milliós törlesztésben, és kitart amellett, hogy akik 25, sőt 40 milliárdról beszélnek, mondják meg pontosan, hogy milyen árukban és milyen piacokon értendő.

Keynes az események végkifejlete szempontjából nagy jelentőséget tulajdonított az egyes résztvevők személyiségének is. A Négyek Tanácsa [3] legmeghatározóbb tagjának egyértelműen Clemenceau-t tartotta. A francia megkerülhetetlen tárgyalópartner volt, akinek hite szerint a németek csak a diktátumokból értenek. Egy olyan ember számára, akinek „az európai történelem soha véget nem érő ökölvívó mérkőzés” csak egy „karthágói béke” volt elfogadható. De hogy tudták ezt keresztülvinni? Hogy jutottunk a wilsoni 14 ponttól idáig? Nos, az amerikai elnök, „ez a vak és süket Don Quijote olyan barlangba lépett be, ahol az ellenség kezében volt a suhanó, csillogó penge”. Keynes szerint Wilson karaktere nem volt alkalmas arra, hogy a magasztos elveket, amelyekhez ragaszkodott a gyakorlatba átültesse. Így hát „kiadták a jelszót Párizs valamennyi boszorkányának: szép a rút és rút a szép…”, és gyakorlatilag lassan, fokozatosan elhitették az elnökkel, hogy minden, amit tesznek, pontról pontra megfelel az elveknek. Olyan jól sikerült a művelet, hogy Lloyd George (akinek a békekonferencia a választási kampányának kirakata volt), mikor az utolsó pillanatban próbált némi engedményt elérni „megdöbbenve tapasztalta, öt nap alatt nem tudja meggyőzni az elnököt arról, hogy amiről öt hónap munkájával bebizonyították neki, hogy igazságos és helyénvaló, az tévedés volt”.

Wilson a Népszövetség álmában ringatva magát talán arra számított, hogy ha jelenleg súlyos ára is van ennek a békének, a cél megéri az áldozatot, és majd idővel felül lehet vizsgálni a rendelkezéseket. Az 1924-es Dawes-terv és az 1929-es Young-terv [4] keretében Németországnak folyósított amerikai kölcsönök némi korrekcióként értelmezhetők. Az viszont egyértelmű, hogy akár pontosan becsült Keynes, akár nem, a diktátum a rövid távú és kisstílű politikai csatározások oltárán áldozta fel az európai tortát, a kölcsönös gazdasági kapcsolatokon keresztül hatással volt minden gazdaságra (a győztesekére is), és ezzel megágyazott nemcsak a gazdasági válságnak, hanem a német revanstörekvéseknek is.

Jegyzetek
  1. John Maynard Keynes: The Economic Consequences of the Peace. Harcourt Brace Jovanovich, New York, 1920. []
  2. Thomas Robert Malthus (1766–1834) angol demográfus és közgazdász. 1798-ban publikált, közismertté vált elmélete szerint az emberiség gyorsabban szaporodik, mint ahogyan a megélhetéshez szükséges élelem mennyisége növekszik, s ez a népesség éhhalálához vezet. []
  3. A Négyek Tanácsa a győztes hatalmak vezetőiből állt (Japán nem vett részt a tárgyalásokon), tagjai Woodrow Wilson amerikai elnök, Lloyd George brit, Georges Clemenceau francia és Vittorio Emanuele Orlando olasz miniszterelnök. []
  4. Amerikai szakértői bizottságok voltak, amelyek nevüket elnökük, Charles G. Daves, illetve Owen D. Young után kapták. Céljuk az volt, hogy a német gazdaságot kölcsönökkel konszolidálják, és reális ütemet szabjanak a háborús jóvátételi kötelezettségek törlesztésének. []

3 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!