Történelemportál

Bánki Erik esete a „felszabadítókkal”

Rovatok: Jegyzet

Bánki Erik fideszes képviselő érdekes véleményének adott hangot a minap. Szerinte ugyanis hálával tartozunk a „szovjet katonáknak”, amiért „felszabadították” hazánkat. Ezt olvasván úgy éreztem, mintha egy időutazás részese lennék.

Gyerekkoromtól, a hetvenes évektől kezdve mást se hallottam (főleg április 4. környékén), mint hogy hazánkat „felszabadították a Vörös Hadsereg hős katonái”. Szerencsére a nagyszüleim már akkor elmondták, hogy bizony az orosz megszállók („a ruszkik”) egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint ha jólelkű felszabadítók lettek volna, éppen ellenkezőleg: fosztogattak, raboltak, erőszakoskodtak. Ahogy a köznyelv akkoriban gunyorosan mondta: 1944–1945-ben Magyarországon „felszabadúlás” történt, illetve megszabadítás (az értékeinktől).

Az 1980-as évek második felében már sikerült hozzájutnom sok nyugati magyar emigráns kiadványhoz, így elég pontos képem volt arról, mi is történt valójában a világháború végén Magyarországon. Minden, csak éppen nem „felszabadítás”. Szerencsére a Kádár-rendszer bukása után a politikai kényszer alól felszabaduló történeti kutatás „helyére tette” ezt a dolgot. Napjainkban szinte könyvtárnyi irodalma van az 1944–1945-ös eseményeknek, a Vörös Hadsereg harcainak, továbbá a megszállók viselkedésének. Sokan foglalkoztak azzal, miként rabolták ki az országot, leszerelve gyárakat, kifosztva például a Sárospataki Református Kollégium könyvtárát. Azt is tudjuk, hogy maga a szovjet katonai vezetés sem „felszabadításnak” tekintette a Kárpát-medencei harcokat. Budapest hosszú ostroma után nem a város „felszabadításáért”, hanem elfoglalásáért osztogattak kitüntetéseket!

Tulajdonképpen kiket is „szabadítottak” volna föl a „ruszkik”? A tiszántúli polgárokat, akiknek elvitték az értékeit, a gazdákat, akiknek elhajtották azokat a lábasjószágait, amelyeket a németek meghagytak, vagy azokat a lányokat-asszonyokat, akiket megerőszakoltak? Amikor Szálasiék hatalomra kerültek, a Tiszántúl nagy része már orosz megszállás alatt állt, tehát még azt sem lehet mondani, hogy a „nyilas rémuralomtól” szabadultak meg. (Egyébként ha valaki veszi a fáradtságot, és kezébe veszi a korabeli magyar közigazgatási iratokat, meglepődve veheti észre, hogy még 1945-ben is megszállókról írnak, nem „felszabadítókról”!) A Dunántúlon ugyan valóban el kellett viselni a nyilasok „tobzódását” – ám az sem volt „fölszabadítás”. A legjobb esetben is csöbörből vödörbe estek a dunántúliak. Egyik megszállót (a németet) fölváltotta a másik (az orosz). Szenvedés szenvedés hátán…

Talán csak a budapesti gettókba összezsúfolt zsidók képzelhették azt, hogy ők valóban fölszabadultak – legalábbis egy ideig. Ám mit gondolhattak erről azok, akiket – kilépve a gettó kapuján – az utcáról szedtek össze, hogy „málenkij robotra” hurcolják a Szovjetunióba?

Napjainkban a történész társadalomnak már csak egy töredéke tart ki a kádárista nézetek mellett. Krausz Tamáson (illetve tanítványain-követőin) és Pető Andreán kívül talán már senki sem tartja a megszállókat „felszabadítóknak”. Bánki Erik, úgy tűnik, „lemaradt egy brosúrával”, nem vette észre, hogy a rendszerváltoztatás óta nem ünnepeljük a „felszabadulás napját”, április 4-ét. Azt javasolnám neki, hogy mielőtt ez ügyben ismét nyilatkozik, olvasson el néhány szakcikket vagy visszaemlékezést. És ha találkozik nyolcvanegynéhány éves öregekkel, kérdezze meg őket, mire emlékeznek a „felszabadítókkal” kapcsolatban, majd pedig gondolkozzon el a hallottakon. Talán többé nem fog „magyar felszabadítást” emlegetni a 20. század egyik legtöbb személyes tragédiával járó eseményével kapcsolatban.

2 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!