Történelemportál

Egy nap az olasz fronton

1915. július 25. Igazán jól aludni a Monte San Michelénél egyféleképpen lehet, ha az ember örökre lecsukja a szempilláit. Alig egy órát pihentünk, amikor arra ébredünk, hogy fekvőhelyünket elöntötte a víz. Villámlik, mennydörög, valóságos felhőszakadás van. Búvóhelyünket úgy elönti a víz, mint az ürgelyukat. Mindenünk elázik, de ki se mozdulhatunk, mert nemcsak az eső zuhog, hanem eszeveszett puskatűz is van. Búvóhelyünk oly alacsony, hogy csak mélyen meghajolva tudunk megállni benne. Nappal sem igen világos, de most éjjel oly sötét van, hogy semmit sem látunk. Gyertyánk nincs, csak a gyufa lobbanó világánál szedjük össze átázott cókmókjainkat, és evőcsajkákkal meregetjük ki a betódult vizet, de oly nagy sár marad utána, hogy abba mégsem fekhetünk bele, csak guggolunk, kuporgunk a végtelen hosszúnak tetsző sötét éjszakában, és úgy lessük, várjuk a hajnalt.

Olaszország 1915. május 23-án üzent hadat az Osztrák–Magyar Monarchiának, amelynek így már három hadszíntéren kellett megosztania erőit.

Az első világháború magyar vonatkozású eseményeinek térképes összefoglalóját lásd: Nagy Miklós Mihály: Magyarország az első világháborúban. Bp., 2014, Kárpátia Stúdió.

Az emberek elkeseredetten dörmögnek, szitkozódnak, elégedetlenek. Hol az egyik, hol a másik kel ki magából. Hangosan gondolkoznak: – Jobb lenne már megdögleni! – mondja az egyik. – Mi a fenének ennyit kínlódni? Úgyis csak az lesz a vége. Kis ideig csend, majd ismét megszólal a másik, szinte önmagához intézve szavait: – Olyan szép lakásom van… Jó, finom lószőr matracos ágyam. És itt kell disznó módjára henteregnem a sárban, mocsokban. Ismét csend. – Nekem nincsen valami szép lakásom – szólal meg a harmadik –, de jó ágyam az van. És fiatal feleségem, aki most jól alszik. Egyedül… Én meg itt hányódom, mint egy gazdátlan kutya. Az elkeseredett szavakat újabb csend követi.

csoportkép az olasz fronton (illusztráció, Fortepan)

csoportkép az olasz fronton (illusztráció, Fortepan)

Az ágyúk félelmetesen bömbölnek. Érezzük, hogy remeg alattunk a föld. A fedezék bejáróján halvány világosság szűrődik be. Megvirradt. Csupa víz mindenünk. Fogunk vacog a hűvös hajnalon. Később széthúzódnak a felhők, kisüt a nap, de sáros odúnkból még a fejünket sem dughatjuk ki, mert megint eszeveszett ágyúzásba kezdenek az olaszok. Az egyes ágyúk dörgését már nem is lehet megkülönböztetni, mert szakadatlan, félelmetes morajlásban olvad egybe bömbölésük. De mi most nem törődünk az ágyúk dörgésével, a mi figyelmünket inkább az köti le, hogy odúnkat szárazzá tegyük és lepihenhessünk, mert szemünk ég az álmatlanságtól. Egy kis fáradsággal sikerül is búvóhelyünket annyira rendbe szedni, hogy lefekhetünk, és nem bánjuk, akármennyire is ágyúznak, nem törődünk már semmivel, csak egyetlen vágyunk van: aludni, pihenni… Dehogy is lehet aludni, alig bóbiskolunk el, máris felráznak, fellármáznak kábult álmunkból.

– Felszerelni! Sorakozó! – kiált be hozzánk egy rekedt hang. Földbe ásott búvóhelyünkben nappal is sötét van. Kábult, álmos fejünkkel hirtelenjében azt sem tudjuk, mi van, nappal-e vagy éjszaka. Felugrom, és a fedezék bejáratánál megnézem a karórámat. Pillanat alatt megállapítom, hogy délelőtt háromnegyed tizenegy van. Körülöttünk nagy lárma, zűrzavar. Eszeveszett puskaropogás, gépfegyverkattogás és a revolverágyúk rémes durrogása. Az őrületes, idegbomlasztó lármából csak ezt halljuk: – Második, harmadik század sorakozó!

Tulajdonképpen pihenőben vagyunk, és nem tudjuk, kitől, honnan jön a parancs. Azt sem tudjuk, hová tartozunk, ki a parancsnokunk. De azért gyorsan összekapkodjuk magunkat, és rohanunk a gyülekezőhelyre, egy kis mélyedésbe. Itt ideges kapkodással összeállítanak bennünket más század hasonló maradékával keverve. – Mi baj, mi történt? – kérdezzük egymástól. Az történt, hogy az előttünk álló 34-esek vonalát áttörték az olaszok, nagy részük puskavégre tűzött fehér kendővel adta meg magát. Az olaszok jönnek előre.

Nem sok időnk jut a gondolkodásra. Ilyenkor nem is jó gondolkozni. Néhány kemény vezényszó, és a maradék századok hevenyében elrendezve rajvonalba fejlődnek, és feltűzött szuronnyal rohanunk előre. Szörnyű hangzavar. Ropognak a puskák, élesen berregnek a gépfegyverek. Sivítanak a kis kaliberű gránátlövedékek, éles csattanással robbannak felettünk a srapnelek. Azok a kis félelmetes revolverágyúk már egész közelről ugatnak. Idegtépő izgalmak. Talán már a szívünk se dobog, nem látunk, nem hallunk, csak mint lelketlen gépek rohanunk előre. Egyszerre fülsiketítő éles dörejek. A sűrűn sivító gránátok közül néhány soraink közé vágódik. Jajgatás, ordítozás. Páran elesnek, néhányan riadtan rohannak vissza. Valóságos fejvesztett riadalom tör ki közöttünk. De csak pillanatokig tart a megtorpanás és ijedt zűrzavar. Innen is, onnan is erélyes vezényszavak hallatszanak: – Előre! Előre!

Gyorsan rendbe szedelődzködünk, és dacára a nagy ágyú- és puskatűznek rohanunk előre most már félelem és gondolkozás nélkül. Rémes percek. Az első vonal árkaiban már sok helyen bent vannak az olaszok, és közelharcba keverednek az árkot védő emberekkel. Összevissza kiabálás. Vad lárma. Századunk más századdal összekeveredve rohan előre. Jobb oldalunkba valahonnét géppuskatüzet kapunk. Néhányan felbuknak, a többi rá sem ügyel, csak rohan a puskavégre tűzött éles szuronnyal előre. Ilyenkor már nem a gondolkozó ember, hanem a felbőszített vad törtet előre. Körös-körül zúg a honvédbaka bátorító szava: – Rajta! Rajta!

Előttünk már ember ember ellen verekszik életre, halálra. Állatiasan eltorzult ordítozásokat és hörgéseket hallok. Ziháló tüdővel futok én is elszántan a többivel, és görcsösen szorongatom a puskám agyát. Egyszerre csak benne vagyok egy embergomolyagban. Valahogy nincs bennem egy szikrányi félelem sem. Nagyon erősnek érzem magamat. Mintha csak egy nagy utcai verekedésbe keveredtem volna. Egy olasz katonát pillantok meg magam előtt, amint félig a fedezékben állva éppen egy kézigránátot akar közénk vágni. Egy szempillantás, és teljes erővel döföm szuronyomat a nyaka tájékára. Az olasz hátrahanyatlik. Szuronyom beleakad az olaszba. Ráncigálom kifelé. A kézigránát az árokban robban. E pillanatban egy másik olasz akar felém sújtani. Az utánam jövő puskaaggyal leüti. Pár lépésre tőlem egyik tisztünk revolverlövésekkel hárítja el magától a támadókat.

Beugrálunk az árkokba. Már nincsenek benne olaszok, vad futással menekülnek. Mi nekifekszünk a fedezék oldalának, és célzás nélkül tüzelünk utánuk. De még jóformán ki sem fújjuk magunkat a visszafoglalt árkokban, máris újabb rohamoszlop jön felénk, magukkal rántva a visszaözönlő menekülőket is. Dühödt, eszeveszett puskatüzet küldünk feléjük. Nem tudnak előbbre jönni. Összezavarodnak, és futnak vissza. Egy negyedóra múlva újra előrekergetik őket. Most már a gépfegyverek is kattognak nálunk, szörnyű pusztítást végezve az olaszok sorai között. Rövid, félórás időközökben mindig újabb és újabb rohamoszlopok törtetnek felénk. Már nem látunk, nem hallunk, csak dolgozunk fásultan, gépiesen, minden erőnket és idegünket megfeszítve. A tölténypótlást folyton dobálják közénk, és mi fogyasztjuk mohón, telhetetlenül. Az olasz rohamok sorra összeomlanak, de nem szűnnek meg. Hát mi ez? Hősiesség vagy szörnyű emberpocsékolás?

Délután egy óra. A borzalmas, elkeseredett harc a tetőpontra hág. Emberfeletti erőmegfeszítéssel hárítjuk el a hősies és vakmerő elszántsággal felénk hullámzó emberáradatot. De ezúttal már hasztalan minden erőlködésünk. Balszárnyunknál megint áttörtek az olaszok, és mi is kénytelenek vagyunk elhagyni az imént visszafoglalt árkokat, mert már csaknem a hátunk mögött halljuk a kétségbeesett küzdelmet. Be vagyunk kerítve, és pillanatnyilag két lehetőség áll előttünk: a fogságba esés vagy a hősies halál. Most minálunk erős tartalékcsapatok törnek előre, és összekeverednek az előnyomuló olaszokkal. Vad közelharc, ember ember ellen. Rémes ordítozás és pokoli zűrzavar támad mögöttünk. Mi tétlenségre kárhoztatva lapulunk elöl, és várjuk, mikor rontanak ránk az olaszok. De nem jönnek.

Délután három óra. Az olaszokat már erősen szorítjuk vissza. A hátbatámadás vagy fogságba esés veszélyétől megmenekültünk, és az előretörő tartalékkal megerősödve mi is megindulunk előre, hogy az előbbi állásainkat visszafoglaljuk. Alig megyünk pár lépést, rettenetes géppuskatüzet kapunk, és valami kartácsforma vacakot is lőnek ránk. Nem tudunk előre menni. Új állásunkat rémesen ágyúzzák, a gránátok vérfagyasztó pontossággal vágódnak le a rajvonalunkba. Jajgatás, halálhörgés, borzalom. Az emberek halálsápadtan lapulnak a gyönge fedezékek mögé, mintha az megvédené őket a gránát ellen. Egy ember vonja magára a figyelmünket, amint fegyver és sapka nélkül futkos a fedezékek előtt összevissza, mígnem eltűnik a szemünk elől. A szerencsétlen megtébolyodott.

Este hét óra. Századomból már csak alig néhány ember van körülöttem. Csupa idegen arcok, de mind magyarok, ez egy kicsit megnyugtat. A pokoli hangversenyben egy kis szünet áll be. Az ágyúk elhallgatnak, csak még a távolabbi balszárnyunkon ropognak a puskák. Rettenetes lelkiállapotban vagyok. A sok izgalmaktól végsőkig felzaklatott idegeimet alig tudom lecsendesíteni. Úgy berekedtem, hogy csak suttogva tudok beszélni. Hátizsákom elveszett a nagy zűrzavarban. Sapkámat és kihajtott zubbonyom gallérját átfúrta egy-egy puskagolyó. Valóságos csoda, hogy ép bőrrel megúsztam ezt a rettenetes napot. Jó időbe telik, míg annyira rendbe szedem gondolataimat, hogy a nap izgalmas eseményeit naplómba bejegyezni tudom.

honvéd bakák (illusztráció, Fortepan

honvéd bakák (illusztráció, Fortepan)

Már egészen besötétedik, amikor végre megjön a már régen várt és áhított értesítés, hogy pihenőbe megyünk. Mivel más ezredbeli emberekkel vagyunk szétszórtan összekeveredve, embertől emberig továbbítják az utasítást, hogy az 1. honvédgyalogezredhez tartozó legénység egyenként húzódjon hátra. Gyülekezés a zászlóaljparancsnokságnál. – Egyesek menjenek hátra pihenőbe! Továbbadni! És megy szájról szájra végig a vonalon a mi megváltásunkat jelentő avisió. És ha a sorok közt rátalál egy egyes bakára, az csendben összeszedelődzködik, és ballag hátra. Újabb csapatok jönnek, mi meg kisebb csoportokba verődve ballagunk hátrafelé. Nem törődik velünk senki, csak ballagunk fásultan a fejünk felett vijjogó gránátok és a sok véresen vánszorgó, sántikáló sebesültek között. Szegények meg-megállnak, némelyik feljajdul fájdalmában, de nem rimánkodik segítségért egyik sem. Mennek, sántikálnak hátra a segélyhely felé, azzal a jóleső tudattal, hogy ők már lerótták a váltságdíjat, amelynek ellenében megszabadulhatnak ebből a pokolból.

A gyülekezőhely egy kis völgyben van, jó messze a rajvonal mögött. Itt századok szerint kisebb csoportokban gyülekezünk, de az emberek csak egyenkint, szállingózva jönnek. A mi századunkból alig pár ember jön össze, azok is kimerülten rogynak le egymás mellé. Nemigen beszélgetünk, csak szótlanul nézzük egymást, és azon csodálkozunk, hogy még élünk. Egyik-másik cigarettát sodor, rágyújt, a füstöt mélyen leszívja, és szótlanul mered maga elé.

Beesteledik, de nincs sötét, mert teljes pompájában ragyog a hold, és ezüstös fénye kísértetiesen világítja meg az emberek ónszínű arcát és borostás állukat. Csak a szemükben villog az élet tüze. Olyanok vagyunk, mint akiknek sikerült a másvilágról visszaszökni. Lassanként mégiscsak visszatér belénk az élet. Egyik is, másik is megszólal, és ha eleinte még nehézkesen is, de megindul a beszélgetés. Legtöbb szó a hiányzó bajtársakról esik. Hogy egyiket vagy másikat ki látta utoljára. Mi történt velük? Megsebesültek-e? Meghaltak-e? Fogságba estek? Mert egy század legénysége úgy összeszokik ott kint a harctéren, hogy valósággal egy családot képez. Ha volt is köztünk néha összetűzés vagy nézeteltérés, azért a komoly bajokban mindig testvérként állottunk egymás mellett.

Este tíz óra. Századunkból alig félrajnyi ember jött össze. Még bízunk, remélünk, hátha jön még több is, de már mindnyájan sejtjük a szörnyű valóságot, hogy az egész századból csak mi maradtunk meg. Megérkeztek a szakácsok is, és sorjában lerakják a kondérokat meg a kenyérrel megrakott zsákokat. De nincs kinek osztani. Csak felnyitják az egyik kondért, és mindenki szed magának, amennyi jólesik. Kísérteties csend van. Most nem tolakodnak az éhes bakák a kondérok körül. Nem zúgolódnak, nem csörömpölnek türelmetlenül a csajkáikkal. Szegények talán véres vattapólyában fekszenek csendesen nyöszörögve valamelyik hadikórházban. Vagy összeroncsolt, megmerevedett, kihűlt testtel alusszák örök álmukat a Monte San Michele köves gödreiben. Még leírni is borzasztó a szomorú tényt, hogy századunk elpusztult. Mikor ezelőtt két héttel bejöttünk a doberdói állásokba, 250 körül volt a század létszáma. És most összevissza hét ember van körülöttem…

Éjfél felé jár már az idő, de mi még ébren vagyunk. Még mindig reménykedünk. Hátha jön még egy-két elmaradt. De nem jött már senki. Az emberpusztító ágyúk dörögnek tovább szüntelenül. Még nem elég a véres munkából? Vagy talán csak most kezdődik? A völgy körül is elcsattan egy-két gránát. Keresünk éjszakára egy védettebb helyet, és ott leheveredünk.

A tiszta égbolt tele van ragyogó csillagokkal, a hold szinte nappali fénnyel árasztja el a tájat. Az emberek álomba merülve fekszenek körülöttem a földön. A kondérok még most is itt állanak sorban a kihűlt ételekkel. Képzeletemben a bakák hosszú sorát látom, amint csajkával a kezükben várakoznak. De most csendesek, mozdulatlanok. Arcuk krétafehér, nézésük merev. Lehunyom szememet, hogy szabaduljak a látomástól. Sátorlapomat magamra húzom, és elalszom.

A fenti naplóbejegyzést Farkas János honvéd tizedes vetette papírra épp száz éve. Részlet az alábbi könyvből:

Farkas János: Bakanapló. Bp., 2013, Pytheas.

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!