Történelemportál

Börtönvilág Magyarországon a Rákosi-rendszerben

Kevés olyan történet van, amely jobban tudná jellemezni az 1950-es évek elején a börtönökben uralkodó állapotokat, mint a „káposztacsata” néven elhíresült gyűjtőfogházbeli eset. A rendszer ritkán bizonyította drasztikusabban gyűlöletét és elszántságát a foglyokkal szemben, mint az 1952. július 16-i tömegverés alkalmával.

Fehérváry István adta közre 1990-ben megjelent Börtönvilág Magyarországon 1945–1956 című könyvében egy politikai elítélt elbeszélését, aki maga is szenvedő alanya volt a verésnek a Kozma utcai Gyűjtőben:

„Forró nap volt, szinte szédültünk a gombüzem poros, fülledt levegőjében. Homlokunkról folyt a veríték. Nem volt megállás, a norma hajtott, termelni-termelni kellett. Hátunk mögött brigádvezető pribékek, az ajtókban ÁVH-s őrök figyelték minden mozdulatunkat… Egy kis félreérthető fejbillentés elég ok volt arra, hogy az illető estére már a rácson üljön, kurtavasban. Nem tudni, kik voltak rosszabbak, az őrök vagy a brigádvezetők, ezek a fehér sapkás, vasalt nadrágos egykori ÁVH-s tisztek, akik sikkasztásért, lopásért, gyilkosságért kerültek börtönbe, vagy alulmaradtak a hatalomért szakadatlanul folyó harcban.

Reggel fél nyolc óta dolgoztunk, vágtuk a csontot, fúrtuk a gombokat, és a fényezőben köpték a vért az oda beosztott rabok; a por és a fényezőkorongok láthatatlan foszlányai szinte rétegekben rakódtak a tüdőre. Mindenki számolta a perceket, csak már a déli 12 óra itt lenne, a félórás ebédszünettel. Végre megszólaltak a csengők, kezünkben a csajkával egymást lökve rohantunk a kijárat felé.

hirdetés

hirdetés

Az udvaron a brigádvezetők felsorakoztattak mindenkit ebédosztásra, kettős sorban némán álltunk, fejet lehajtva, kezünket hátul összekulcsolva. 300 politikai fogoly, a kommunista rendszer első számú ellenségei. Hivatalosan félórás ebédszünet volt – nem sok, ha figyelembe vesszük, hogy ebből a fél órából pár percet kellett várni, amíg az ebédet meghozták, újabbakat, míg a rabszakácsok kiosztották az ételt, s ha ezekhez a percekhez még hozzáadjuk, hogy Vándor főbrigádvezető néhány perccel hamarabb szüntette be az ebédidőt, hogy csengetésre mindenki újra a munkahelyén legyen, akkor könnyen kiszámítható, mennyi idő maradt a forró étel elfogyasztására.

Végre megérkeztek az ételhordók. Ahogy vitték a kondérokat, előre tudtuk, hogy a menü ezen a napon sem változott: vízbefőtt savanyúkáposzta. Hónapokon keresztül heti háromszor kaptunk ebédre savanyúkáposztát, vacsorára »bulgárkáposztát«, ami annyiban különbözött a déli káposztától, hogy azt megerjedt büdös paradicsomlében főzték meg. Ahogy kiosztották, az őrök az orrukat befogva húzódtak el a kondéroktól.

Próbáltunk valamit enni, mert tudtuk, hogy enni kell, néhány kanál után mégis kiöntöttük, eltüntettük a káposztát. Inkább ettük a csontfőzőből becsempészett csontzsírt, amit Sámson Jóska és Rabi Feri csontfőzők hoztak. Ez is rettenetes büdös volt, de legalább volt kalóriaértéke. A brigádvezetők az őrökkel röhögve néztek bennünket, ők nem ettek velünk, ők külön konyháról kapták az éttermi ételt. A hajcsároknak ez volt a fizetésük.

Ahogy szokásos volt, Vándor pár perccel fél előtt berendelt mindenkit az üzembe. A fejek újra lehajoltak a gépekre, a hátak meggörbültek, a motorok felvisítottak, újra termeltünk! Az egyik őr, akit csak »Csipogónak« hívtunk, mert olyan sipítozó hangon beszélt, végigjárta az üzemet, benézett a WC-be, és meglátta, hogy a káposzta itt is, ott is ki van öntve.

Szabotázs – futott át rajta –, a rabok szabotálják az étel elfogyasztását, ezt jelenteni kell! Azonnal hívta a többi őrt, Vándort és társait. Igen, ez szabotázs, állapították meg most már közösen, és azonnal mentek jelenteni az esetet Bánkuti Antalnak, a Gyűjtőfogház parancsnokának. Nem telt el pár perc, mikor Bánkuti megjelent az üzemben a politikai tisztek és őrparancsnokok kíséretében. Végigszáguldottak a termeken, benéztek a WC-be, s azután az oda beosztott őrökkel, brigádvezetőkkel lefolytatott gyors megbeszélés után eltűntek. Nem tudtuk, mi történt, nem is sejtettük, hogy mindez a nagy izgés-mozgás a kiöntött káposzta miatt van.

Egyszerre csak az őrtornyokban megkétszerezték az őrséget, a géppisztolyok mellé felvitték a géppuskát is, az üzemben újabb őrök tűntek fel, szintén géppisztolyokkal. Mi ez, mi lesz? – néztünk össze gyanakodva. Nem sokáig kellett várnunk, egyszerre megszólaltak a csengők. Mindenki kifelé, lefelé, sorakozni, üvöltötték a brigádvezetők. Az udvaron felsorakoztunk, ahogy szokásos volt, három sorban. A főépületbe vezető feljárónál feltűntek Mihalicska és Berkes őrmesterek, a két legszadistább az őrségből, kezükben gumibot. A két hét előtti tömegverés is így kezdődött…

Megjelent Bánkuti, mögötte néhány magasabb rangú, ismeretlen ÁVH-s tiszt, a politikai tisztek, őrparancsnokok, s a fénylő fehér sapkás brigádvezetők. Bánkuti megállt a rabok arcvonala előtt, s közölte: jelentették neki, és ő meggyőződött arról, hogy szabotázs történt, a rabok kiöntötték a nép vagyonából származó ételt, s miután az étkezés megtagadása fegyelmivel jár, példát fog statuálni. Az utolsó szavakat már üvöltötte: »Mert nehogy azt higgye valaki, hogy az Államvédelmi Hatóság, MI – s itt mellére vert – kötelesek vagyunk a maguk életével elszámolni! Azt nem, a mi problémánk csak egy vödör mész, amivel a maguk rohadt hulláit leöntjük!« Nem voltak illúzióink, de azért mindenkinek végigfutott a hátán a hideg, hogy ilyen nyíltan hallotta, mi várhat a jövőben ránk. »Álljanak elő azok az elítéltek, akik kiöntötték az ételt vagy nem vették fel!« – folytatta Bánkuti, majd Vándor felé fordult, és felszólította, nevezze meg azokat, akikről tudja, hogy szabotáltak.

hirdetés

hirdetés

Még be sem fejezte beszédjét, amikor Juhász István, Miskolc volt szocdem rendőrkapitánya, akit az ÁVH majdnem elsőnek fogott le, mert nem volt hajlandó semmilyen szinten együttműködni a kommunistákkal, előrelépett. Utána Vörös János vezérezredes, volt vezérkari főnök és honvédelmi miniszter, s még egynéhányan, köztük én is. Bánkuti meglepetten nézett ránk, nem volt elkészülve arra, hogy valaki önként ki fog állni. Sorban megkérdezett mindnyájunkat, hogy mik voltunk, miért lettünk elítélve. Aztán hirtelen Juhász elé ugrott, pofonvágta, lemunkásárulózta, majd Vörös következett, akit rohadt fasisztának nevezett és belerúgott. Engem imperialista ügynöknek nevezett, s egyszerre próbált ütni-verni. Így ment mindenkinél, mindenki kapott valami rúgást, ütést, ahogy Bánkuti bírta erővel és ügyességgel.

Utána következett a már ismert »vesszőfutás«. A két sorban felálló őrök között kellett a börtön bal részébe rohannunk, miközben az őrök két oldalról gumibottal, derékszíjjal, husánggal ütöttek, ahogy csak tudtak. »Ami csak belefér!« – üvöltötte Bánkuti pribékjei felé, s azok igyekeztek is kitenni magukért. Rohantunk, ahogy csak bírtunk, az ütések csattantak két oldalról, de a legrosszabb bent az épületben várt ránk. Középen, szétvetett lábakkal állt Balla szakaszvezető (alias »Köcsög«) és néhány válogatott elvtársa. Kezében fenyegetően lóbálva a »népnevelőt« (gumibot rabnyelven), ránk ordított, hogy üljünk le a fal elé, keresztbe tett lábakkal, és szorítsuk a falnak a fejünket. Kezet hátra, üvöltötte egy másik, s azután nekünk estek, vertek ahol értek, rúgtak, ahogy tudtak.

A mellettem gubbasztó Vörös János vezérezredes ősz feje csak úgy csattant, amint hozzáverték a falhoz. Homlokáról folyt a vér, hátán a börtöninge vörös volt a kifolyt vértől, már nem volt eszméleténél, szinte gépiesen, tehetetlenül esett előre-hátra, ahogy az ütések érték. Azután az én hátam következett, egy rúgás a fejemen elég volt arra, hogy percekre megálljon a világ körülöttem, éreztem, hogy a vér folyik a fejemen, meg-megrándultam, ahogy a gumibot végigvágott rajtam, hallottam, hogy Berkes őrmester, ez a Ceglédről szabadult szadista üvöltötte: »nézd, a rohadt fasiszták még rongálják a nép vagyonát, azonnal kaparják le a vért a falról a körmükkel, gyerünk, kaparják gyorsabban!« Előredőlve, vakon, begörbített ujjakkal kezdtük kaparni a falat, gépiesen, már nem éreztünk semmit, nem gondolkoztunk, csak vakartuk a falról a saját vérünket.

Kint az udvaron Bánkuti tovább képviselte a proletárdiktatúrát. Vándor egymásután diktálta az általa összeírt »szabotőrök« nevét, papokét, volt katonákét, diákokét, olyanokét, kiknek származása, végzettsége szálka volt a rendszer szemében. Mindenki megkapta a maga jelzőjét, a rúgásokat, pofonokat s a vesszőfutást. Amikor Lékai Imre, egy fiatal katolikus pap lépett elő, Bánkuti habzó szájjal üvöltötte: »Itt én vagyok az Isten, itt én vagyok a Lucifer!«

Russheim Hans, valamikor az SS-ben szolgált, osztrák állampolgár volt, valamilyen csempészési ügybe keveredett bele, s természetesen ő is bekerült közénk. Amikor Vándor az ő nevét említette, Hansi térdre esett Bánkuti előtt, kezét összekulcsolta és rossz magyarsággal, elcsukló hangon könyörgött: »Nem bántani kérem, nem bántani, őrnagy úr, nem bántani… Isten, au weh au weh« – üvöltötte, mikor Bánkuti belerúgott a fejébe és kezeinél fogva előrerántotta, hogy szinte hason feküdt Bánkuti előtt. »Rohadt SS, te rohadt germán, most megismered a proletárdiktatúrát!« – s rúgta, ahogy csak bírta.

Közel hetvenen mentünk végig a proletárdiktatúra népítéletén. A névsor elfogytával Bánkuti eszelősen állt a halálsápadt rabok előtt, szőke haja csapzottan lógott a homlokába, inge kicsúszott a nadrágjából, idegesen nézett maga körül. »Rohadtak!« – lihegte, s szemei égtek. »Rohadtak« – ismételte, majd eldobta a kezében levő gumibotot, sarkon fordult, és szinte rohanva indult a kapu irányába.

Őrök, rabok egy darabig némán vártak, értetlenül álltak a »színház« e váratlan befejezése előtt. Kovács százados, a politikai tiszt tért először magához, s elrendelte, hogy a rabokat kísérjék fel a zárkákba. Őreink sietve, hangtalanul zárták ránk az ajtókat, senki nem beszélt, a fegyház olyan volt, mint egy kripta.

Zárkatársaim vigyázva vették le rólam a véres inget, próbálták lemosni a hátamról és a fejemről a vért. Egyszerre kinyílt a zárkaajtó, és egy orvos rabtársunk állt ott, mögötte Pintér őrmester osztályvezető. Egy pillanatig meghökkenve bámult a kék-vörös hátamra, látszott rajta, hogy valamit szeretne mondani, majd hirtelen megfordult, s tüntetőleg elvonult a zárka elől.

Istenem – suttogta az orvos, amikor megnézte a hátamat –, ezek nem emberek… Itt van egy kis kenőcs, ez az összes gyógyszer, amit tudok adni. Amikor a zárkaajtó újra becsukódott mögöttünk, egymásra néztünk: Pintér kifejezéséből megértettük, hogy nemcsak mi, de az őrök is megkapták a maguk leckéjét, ők is átéltek valamit, amit azután semmilyen politikai tiszt nem tudott többé kimagyarázni a fejükből.”

Fehérváry István: Börtönvilág Magyarországon 1945–1956.
Politikai Foglyok Országos Szövetsége, Bp., 1990.

11 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!