Egyre kevesebb azok száma, akik mesélni tudnak nekünk a második világháborúról személyes élményeik alapján. Bíró Mátyás 1924. december 4-én született Csíkrákoson, Hargita megyében. Elemi tanulmányait Csíkvacsárcsiban végezte, jelenleg is ott él. 1944 végén orosz hadifogságba esett. Bíró Tündének beszélt akkori élményeiről.
– Meséljen arról, hogy mikor sorozták be katonának, mikor került a frontra?
– 1942. október 20-án jött a behívó, hogy katonának kell menni, egyszerre három korosztály. Még akkor 18 éves voltam. Horthy Miklósnak írt az igazgató egy kérést, hogy hagyjon vissza minket még, de az jött vissza válaszul, hogy nem lehet, csak a családfőnek lehet itthon maradni, mert minden egyes katonára szükség van. Itt a háború. Akkor fogtam magamot, a bőrönd meg volt csinálva, s bé Gyimesbükkbe, egy fél esztendőre, kiképzésre. Utána jött a front. 1944. szeptember 6-án1 jött a parancs, hogy vissza kell vonulni, mert az oroszok szétverték a második századot. Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Mi visszamentünk egészen Görgényszentimréig, ott összeraktak a németekkel. 1944. szeptember 19-én hajnalba’ indultunk neki egy hegynek, a hegyet elfoglaltuk, az oroszokat onnan kivertük. De aztán később oldalról bekerítettek minket, s ott estem fogságba aztán október 28-án. Elég nehéz körülmények között…
– Mik voltak ezek a nehéz körülmények?
– Úgy volt, hogy oldalról ránk futtak az oroszok, mi futtunk bé a patak felé, túlfelől egy nagy hegyre ki. Ott a lábaim felmondták a szolgálatot, de úgy, hogy nem tudtam menni; az ijedtségtől-e vagy mitől, nem tudom. Egyet fordultam, s gondoltam, hogy na, most kéne menni, és aztán megindultam. Ki a hegyre, s egy szentsimonival, Simon Ödönnek hívták, és öt némettel együtt egy gödörbe meghúzódtam. Ott megsetétedtünk. Éjjel az oroszok a konyhával egészen közel jöttek. A kutyák felfedeztek minket. Minden öt percbe futtak reánk, s mentek vissza, aztán megint futtak reánk, s mentek vissza.
Amikor kezdett pitymallodni, a túlsó hegyen a magyar géppuska megszólalt, mert én hallottam, hogy az magyar géppuska volt. Akkor mondom nekik, hogy jőtök-e, mert ott vannak a magyarok ne. A németek intették, hogy nem. Az alcsíki is azt mondta, hogy nem jön. Én egyedül megindultam. Mikor mentem bé az oldalba, hát ott vannak az oroszok lefeküdve. Én akkor megijedtem tőlük, de még aludtak, mert még hajnal volt. Visszamentem, s mondom a németeknek, hogy itt vannak az oroszok. Azok megindultak visszafelé, én utánuk. Volt egy út, azon jött egy csomó lovas kozák. Láttam, hogy tartják fel a németek a kezüket, így én gyorsan egy bokor alá bébújtam.
Őket elfogták, s ők megmondták, hogy heten voltunk. Kérdezték, hol a hetedik, s kezdtek keresni. Egész délelőtt hajszoltak, nem tudtak lefogni. Én hol fel a fa tetejére, hol a fa alá. Délkor fogtak el, s akkor is az én hibámból, mert addig kíváncsiskodtam, bújtam ki a bokor alól, hogy egy orosz csak meglátott. Ott kellett volna a bokor alatt maradjak, mert annyiszor elmentek mellettem, s nem vettek észre, addig, amíg ki nem bújtam. Akkor aztán körülfogtak. Volt két kézigránát nálam, s a pisztolyom. Azokat elvették. Akkor odakísértek a többihez. Az orosz katona jelentette, hogy reggeltől keresnek, s nem akartam megadni magam. Ott voltak a román s az orosz tisztek, a térképet nézegették. Mondta az orosz tiszt a katonának, hogy vigyen félre, s motozzon meg engem, hogy nem vagyok-e SS. Akkor azt gondoltam, mikor vitt, hogy meg akar lőni… [nevet] Egy fa tövénél megállított, levetkőztetett egészen derékig csóréra, megnézte, hogy nincs-e SS pecsét rajtam. Lehúzatta még a nadrágot is rólam. A talpamon is megnézte. Mikor visszahúzatta a nadrágot, a csontnyelű bicskámat felvette a földről, a nadrágomról a gombokat elől levagdalta, a nadrágszíjat elvette, hogy ne tudjak elfutni. Így kellett fogjam elől is, hátul is a nadrágot. Aztán békísértek a faluba, s hát ott voltak a többiek is, akikkel a fronton együtt voltam, bézárva egy leányiskolába. Akik életbe’ maradtak. Aztán összeverődtünk olyan 100-140-en, kísértek minket Gyergyó felé, Gyergyóalfaluba.
– Mi történt ezek után? Hová vitték?
– Hát kísértek az erdőkön keresztül, de nem tudtam elszökni, mert leghátul voltam, s a puska örökké a hátamnak volt szegezve. Gyergyóalfalu végébe volt egy nagy csűr, oda hajtottak be minket. Akkor sok gyergyói elszökött. Másnap megint vittek tovább. Ott akit megláttak az őrök, azokkal pótolták az elszökötteket. Olyan is volt, hogy csak fél szeme volt, kijött oda csodálkozni, kiváncsiskodni az útra, s azt is bévágták oda közénk, pedig soha katona nem volt. Késértek tovább Gyergyószentmiklósra, mikor egy fehérnép a mezőbe jött szembe. Minket leültettek az út mellé, s a fehérnépet bevitték a gabonába, mind a négyen. Én az alatt a sáncba elmásztam, kaptam egy hidacskát, és oda bebújtam. Mikor az oroszok jöttek ki a gabonából, kezdték számolni az embereket, észrevették, hogy egy hiányzik.
Valamelyik megmutatta, hogy hol vagyok, oda jöttek, s mondta az egyik orosz, hogy „pasli, pasli”, hogy ki a híd alól, de én nem mertem már kijönni. Gondoltam, hogy így is, úgy is meglő. Akkor egy sorozatot a híd közepén leeresztett; szerencsére az oldalamon voltam, a sorozat még az inget is megsértette, de engem nem ért. Akkor kijöttem a híd alól, az újra töltött, meg akart lőni, de volt egy olyan kicsike orosz katona, az megsajnált, s nem engedte, reám feküdt. A másik olyan mérges volt, mindenképpen meg akart lőni, de aztán lecsillapodott. Akkor úgy megvertek, hogy alélt lettem, a világról nem tudtam, úgy vittek be Gyergyószentmiklósra valamilyen iskolába. Ott aztán magamhoz jöttem, s mondta az egyik barátom, hogy „mondtam neked ugye, hogy ne szökj el, mert meglöveted magadot”. Én neki mondtam, hogy én fogságba nem megyek, vagy meglőnek, vagy elfutok. Aztán nem volt más kiút.
Másnap reggel az az őr kísért ki a wc-re, amelyik engem megmentett, csak én nem tudtam, még nem voltam olyan állapotban a verés után. Intette nekem, hogy a kerten szökjek keresztül. [nevet] Néztem, hogy bolond-e, nem akartam elhinni, az meg csak csavargatta a fejét és visszakísért. Aztán mentünk egészen Románvásárig vagy két, három nap. Időközben még sokan szöktek el, én már nem mertem, s nem is tudtam, mert úgy meg voltam verve.
Másnap, november 3-án már vagoníroztak bé, negyven embert egy teherszállító vagonba. Aztán vittek minket Oroszország felé. Annyi volt a tetű, hogy ettek meg, egy nap egyszer adtak ennünk, valami mocskot, s melléje hat veder vizet, ez volt a porció. Az őrök a vagon tetején járkáltak, menet közbe is. Két hétig mentünk, megérkeztünk 17-ére Arhangelszkbe. Volt ott egy nagy folyó, a Dvina, de pocsolyás, mocsaras hely volt másképpen. Bevittek egy nagy lágerbe minket. 4800-an voltunk mikor megérkeztünk, de rossz gondozásban részesültünk, és hideg volt, nagyon sokszor -52 °C-os hideg. Tavaszra maradtunk 800-an, négy hónap alatt így elfogytunk. 4000 ember meghalt.
– Többnyire milyen nemzetiségűek voltak?
– Rengeteg német volt köztünk, sokan voltak Gyergyóból, Udvarhelyről, de fele német volt, ha nem több. 80 román volt. Azoknak külön jól ment sorsuk, mert ugye a románok beadták a derekukat, átálltak az oroszokhoz. Azok olyan kövérek voltak, jó kosztot kaptak, 40-en voltak csak egy brigádban, mindig a jó helyre vitték őket dolgozni. Aztán jött egy parancs, és őket hozták is haza egy évre rá.
– Kiváltképp hadifoglyok voltak, vagy köztörvényesek is?
– Rengeteg politikai fogoly volt, de más lágerban, külön voltak tőlünk. Nem kevertek össze minket. Abba’ a városba’ rengeteg láger volt, szerintem Oroszország összes politikai foglyát ott őrizték. A láger egy km volt minden irányba. A mi lágerünk száma 214-es volt.
hirdetés
– Milyen munkákat kellett végezzen?
– Első évben rögtön vittek ki munkára, volt egy nagy gyártelep, egy papírgyár, nagy vastag fákat kellett faragni. A nagy Dvina folyóból hozták a fákat, még −50 fokos hidegben is. Onnan az eszkavátor emelte ki a fákat, mi raktuk fel a hajóra, de ahogy kijött a vízből a fa, abban a percben csonttá fagyott. Ez volt a legnehezebb, főleg mikor éjjel dolgoztunk.
– Hogy bírta a szervezete ezt a rendkívüli hideget?
– Valami ruhákat adtak, de nekem szerencsém volt, mert volt egy szabó barátom. Aztán volt egy ember, aki meghalt, és én arról a gatyát lehúztam, felhúztam magamra. A szabó szenttamási volt, és a fatelepről kaptunk ilyen „pufujka” darabokat, ilyen „töltött füss” anyagot, ami olyannal volt megtöltve, mint a vatta, és azokat varrta fel a nadrágomra. A lábamra is ugyanilyet a cipőbe. Olyan nehéz volt, hogy alig bírtam, de nem fáztam. Jó meleg volt az, szerencsés voltam, nem fáztam.
A papírgyáras munka után egy évet voltam onnan hétszáz km-re keletnek Finnország mellé, ott melegágykezelést vállaltam el. Egész a határnál voltunk, a határtól 5 km-re. Ott nem ment rosszul, egy finn parancsnokunk volt, aki egy ügyes ember volt, pártolt minket. Aztán mikor az esztendő letelt, akkor újra visszahoztak a nagy lágerba. Akkor ott olyan divat volt, hogyha utaztál, vittek egyik helyről a másikra, akkor a végén egy barakkba egy hónapra berekesztettek, ha valami betegséget hoztunk volna, akkor egymással ne érintkezzünk.
Mikor a hónap eltelt, akkor jöttek, hogy ki mihez ért. Én jelentkeztem ácsnak, pedig nem is szerettem az ácsmunkát, nem is értettem hozzá. Elvittek egy motorcsónakgyárba, egy olyan 10 km távolságra. Odatettek egy szalagfűrész mellé, de én nem értettem hozzá erőst, majdnem semmit se. A motorcsónak oldalbordákat kellett cirkulálni. Akkor elszakasztottam a fűrészt. Volt egy öreg mesterünk, akkor még nem szólt semmit, de amikor a következő láncot is elszakasztottam, az öreg húzott a léccel a hátamra egyet. Én is jó erőben voltam akkor már, az öreget megfogtam, úgy kivágtam a hóba, hogy elsüllyedt. Az öreg akkor visszavitetett a nagy lágerba. Engemet bévágtak egy mély pincébe, senki se volt ott, megmozdulni se mertem. Egyszer érzem, hogy valami mászik reám, hát egy nagy patkány volt. Aztán se leülni nem mertem, semmit se mertem csinálni. Tele volt patkánnyal a hely. Egy napot voltam ott, reggel engedtek ki, hozták a mestert is, amelyik megütött a léccel. Máskülönben nem volt szabad a foglyot verni, annyi becsület volt bennük, hogy nem vertek. Én bebizonyítottam, hogy ő ütött hozzám először a léccel, s hívtak két tanút, a barátaim voltak azok, akik bebizonyították.
– Sok barátja volt, szövődött maradandó barátság?
– A foglyok közül voltak barátaim, voltak falubeliek is, már ismertem őket, lehetett számítani reájuk. A németekkel nem erőst barátkoztunk mi magyarok, mert olyan különlegesek voltak, ők se jöttek oda hozzánk. Lakatos Antinak hívták az egyik barátomat, ő is, és én is egy századba’ voltunk apánkkal a fronton. Két apa s két fia egy helyt volt, aztán elválasztottak. Volt még Fodor Béla, aki jó barátom volt. Anti volt a legjobb barátom, a katonaságnál is együtt voltunk. Most már meg vannak halva ezek az emberek.
No, ez után az eset után engemet nem vittek vissza többet a csónakgyárba, hanem bétettek egy vételező brigádba. A brigádos egy zsidó volt, magyar zsidó, az is fogságba’ volt. Élelemmel dolgoztunk, úgyhogy jól ment a dolgunk. Kása, cukor, kenyér, liszt, búza, mindenfélét mi szállítottunk. Abból annyit tudtunk szajrézni, hogy jól éltünk.
– Milyen élelmet kaptak azelőtt?
– Leveseket, halleveseket, fókaleveseket, káposztaleveseket, fagyos pityókát, mert mind megfagyott a nagy hidegben a sok pityóka, úgy tették bele a levesbe. Mikor jött a hír, hogy a háborúnak vége lett, akkor jött valamilyen parancs is Moszkvától, azután kezdtek jobb kosztot adni. Azután aki megmaradt, annak már nem volt olyan nehéz, de azelőtt nem volt fényes a koszt. Néha adtak öt szivart az étel mellé. Volt, aki eladta kenyérért. Az járt jól, aki két porció kenyeret megevett.
A vételező brigádba’ voltam két esztendőt. A negyedik évben jött egy olyan rendelet, hogy a fiatalabbakból kell kiválogatni pár embert, mert visznek egy kőszénbányába. Egy szerelvényt összeállítottak, utaztunk vagy 10 napig Ukrajnába, egy dombaljba, a kőszénbányába. Ott voltam egy kerek esztendőt. Nehéz volt, veszélyes volt; 1 méter volt csak a szénréteg, 200 méter hosszú volt a fejtés, térden állva kellett dolgozni, hason fekve, vagy a hátunkon. Ott a koszt jó volt, még kaptunk fizetést is, valamennyi százalékát a keresetnek. Volt egy kantin, ott árultak vodkát, kenyeret, kifliket, még kecskehúst is.
Itt mikor letelt az esztendő, lehetett hazamenni, jött a parancs. Akkor a vagonokat nem zárták le a tehervonatokban, azt mondták, hogy innen amelyik elszökik, az ő baja, az itt marad Oroszországban. Nem szöktünk el. [nevet] Foksányba érkeztünk meg, leszálltunk, másnap a papírokat megcsinálták, adtak 200 lejt mindenkinek az útra. Ennyi volt a fizetés a négyesztendei munkáért. Mikor hazaértünk, s leszálltunk Csíkszentmihályon a vonatról, úgy elzavarodtam, azt se tudtam, merre kell indulni hazafele, rossz fele indultam.
– Írhatott levelet a családjának a fogság ideje alatt?
– Harmadik évben, azt hiszem, megengedték, hogy írjunk. Adtak minden hónapba’ egy lapot, hogy írjunk haza. De csak azt szabadott bele írni, hogy jól vagyok, ha egyebet írtál, akkor azok, akik tolmácsoltak, tépték össze a levelet. Mondjuk az is elég volt, legalább tudják, hogy élek. Édesanyáméknak írtam haza, de nem kapták meg, el se küldték, csak formaság volt. Édesapámék aztán csak megtudták, hogy életben vagyok, mert Fodor Albert, egy fogolytársam lebetegedett már akkor, mikor vittek minket Oroszországba. Kórházba’ volt végig. Tavasszal egy olyan rendelet jött, hogy a gyengéket és a betegeket eresszék haza, úgyhogy édesapámék egy évre rá, hogy elfogtak, megtudták, hogy hol vagyok, mert Albert mondta, hogy együtt voltunk.
– Mi volt a legnehezebb a fogság ideje alatt?
– Az első esztendő volt a legnehezebb, mert akkor a koszt gyenge volt. Az borzasztó volt. Minden nap meghalt 40-50-60 ember. Volt egy olyan orvos, a lágernak az orvosa, akinek a fia meghalt a háborúban. Ő azt mondta, hogy egyet se hagy meg élve, „mind itt haltok meg az egészen, mert a fiamat meglőttétek”. Így mondta. Én is egyszer legyengültem annyira, hogy odakerültem az orvos kezébe. Hasmenésem volt, vérhas. Az vitt el mindenkit, ragályos betegség volt. Azzal volt szerencsém, hogy volt egy román orvos is, annak volt egy madéfalvi segédje, az édesapámat ismerte. Az engem kézre vett, azt mondta, hogy a kórházba engem betesz, de ne egyem meg az ételt, amit ott adnak, mert hoz ő nekem ételt. Így maradtam meg.
Az őrök nem voltak durvák, fiatalemberek voltak, de egyáltalán nem voltak kegyetlenek. Sőt, még sajnáltak is, de kellett vigyázzanak ránk, ez volt a munkájuk. Volt egy orosz asszony, kb. 120 kilós, egy nagy, fekete ökörrel, egy négyméteres bakószánnal, az minden nap tért egyet-kettőt, húsz-harminc embert rakott fel meztelenül, a kötőrudat tette fel, s hordta a halottakat. A láger északi felén, egy km hosszan és három méter mélyen ásott az eszkavátor egy nagy gödröt, és oda rakták azt a négyezer embert, aki tavaszig meghalt. Ez volt a temetés.
– A fogság után hogyan tudta újrakezdeni az életét?
– Örvendtek, mikor hazajöttem, sírtak. Itthon édesapám gazdálkodott, de szegénység volt, mert a háború alatt elveszett minden vagyon, tehenek, lovak, hámok, mindent elvittek az oroszok. Nehéz volt. Aztán idővel én kezdtem építkezni, de a semmiből kellett elindulni. Nekem egy ajnádi kovács csinált egy tárcát a fogságba, alumíniumból, egy cigarettatárcát. Még azt se tudtam elhozni onnan. Mikor mi jöttünk haza, akkor egy szobába’ levetkőztettek meztelenre, bé a fürdőbe, ott megfürödtünk, mentünk bé egy másik szobába, ott adtak egy inget, gatyát, ruhát és akkor sorakoztunk ki a kapuhoz. Semmit se tudtunk elhozni.
– Kapott bármiféle kárpótlást ezekért az évekért?
Míg ez a rendszer bé nem jött, nem kaptunk semmit, egy lejt se. Aztán később nem tudták, hogy hol voltam én katona a fronton, nem voltam nyilvántartva. Fel kellett menjünk kétszer Magyarországra, másodikszor leírtam, hogy hol voltam Gyimesbükkbe’ kiképzésen, megmondtam a századosnak, a parancsnokoknak a nevét a fronton. Akkor elismerték. 28 évet voltam brigádos, kapok azért is nyugdíjat, s kapok a fogság után is most már pénzt.
– Mit gondol, megváltozott a fogság alatt?
– Erőst nem. Akkor nem is voltak olyan igényesek az emberek. De azért nekünk ez egy nagy próba volt.
– Van-e önben keserűség, harag?
– Harag nincsen, csak a keserűség bánt; elég volt ott négy esztendeig szenvedni, mert sokat szenvedtünk. Egy héten egyszer vagy kétszer is számoltak minket, a barakkból kihajtottak, ötösével számoltak, nézték, hogy mennyi ember van a kórházba’, mennyi ott, mennyi kell legyen. Nem jött ki a szám jól, kezdték elölről a számolást. A −40 fokos hidegekbe’ álltunk egy óra hosszan, nem volt elég, hogy a munkába’ szenvedtünk, ott is kellett álljunk a hidegbe’. Úgyhogy a fogság az szenvedés volt.
– Miként gondol vissza azokra az évekre?
– Közbe’ sírok, mikor eszembe jut. Érzéseim olyanok vannak, hogy most is éjjel álmomba’ futok, bújok el, de akárhová bújok, fognak el az oroszok.