Történelemportál

A kőbányai Gyűjtő – politikai elítéltek a kádári békebörtönökben

Rovatok: Háttér

A kommunizmus áldozatainak emléknapján írtam a kőbányai Gyűjtőfogháznak az 1956-os megtorlásokban játszott szerepéről. Mit jelentett a Gyűjtő a ’63-as nagy amnesztiát követően? Itt ültek az amnesztiában nem részesült s az újabb politikai elítéltek. A hatvanas évek közepétől az „illetékesek” elkezdtek a köztörvényesekből is politikaiakat gyártani.

a kőbányai Gyűjtő

Besúgni egy beszélőért

Bár a társadalom lecsúszottjai s a bűnözésből élők nem túlságosan fogékonyak a politikai eszmék iránt, a mindenkori elitet őszintén utálják. S mivel a kommunista jelszavak és szimbólumok taszították őket, a náci és nyilas világ kelléktárába nyúltak. („Barna nadrág, zöld ing, gyere vissza Göring!”) A vörös elit e fajta bosszantásából bármikor lehetett politikai ügyet gyártani. Az operatív tisztek jelentéseiben visszatérő motívum a horog- és nyilaskereszt felrajzolása elleni meglehetősen komikus küzdelem. Hitler és Szálasi tisztelete – kiegészítve egy-egy Vesszen Kádár! Vesszen a Szovjetunió! falfirkával – s a vele társuló izgatás két-három évet is hozott. Míg Nyugaton a hippi kommunák Maót, nálunk a galerik Hitlert emelték be a politikai sztárok galériájába. A galerik elleni küzdelem pedig az átlagember szemében hitelesítette a kádári kispolgárias rendet.

1969-ben a Kozma utcai Gyűjtőben a politikai foglyok száma ötszáz fő körül mozgott. „Egyes ellenséges beállítottságú személyek azzal igyekeztek a közhangulatot megrontani, hogy három esetben nyilaskeresztet rajzoltak az objektum területén a vállalati asztalosüzem műhelyeinek falára” – hangzik az 1970. januárra datált összefoglaló jelentésben. „Az év folyamán 18 ügyben végeztünk operatív feldolgozást, ebből 14 volt politikai és 4 volt köztörvényes.” Rózsa Elemér jezsuita atya bűne példának okáért az volt, hogy nem akart lemondani az ifjúság neveléséről a börtönben sem, az 1950 óta kisebb megszakításokkal raboskodó munkásember, Nagy Lajos pedig változatlanul hirdette, hogy minden lehetséges módon harcolni kell a szocializmus ellen. A Szabad Európa Rádióhoz címzett levelében éppúgy írt a rossz táplálkozásról, mint a zaklatásokról, a kommunizmus rossz örökségéről és az életszínvonal alacsony voltáról. S természetesen magáról, mint akinek személyén a látható és láthatatlan cenzúra egyaránt gonosz módon munkálkodik. A félezernyi politikaira 56 hálózati személy jutott, azaz minden tizedik zárkatárs vamzerkedett, besúgott. Profinak közülük csak az öt zárkaügynök számított, tízen részesültek pénzjutalomban, 19-en pedig külön „beszélőt” kaptak. A hálózatot nem a kevéske pénz, hanem a létért való küzdelem mozgatta. A besúgott és megfogott társakat az „operások” a börtönparancsnok jóváhagyásával kirekesztették a brigádvezetői, körletírnoki, közösségvezetői funkciókból, ahol „ellenséges nézetükkel befolyásuk alá tudták (volna) vonni társaikat.”

Politikainak lenni rangot jelentett a Gyűjtőben, köztörvényesből politikaivá átvedleni pedig olyan ügyeskedés kellett, amelyben elítélt és felügyelő egyaránt hódolt a testületet átható konspiratív szellemnek. „Így történt az (is), hogy Téglás József 1972. augusztus 1-jén a reggeli séta után a fékpadból kipiszkált egy csavarszerű szeget, és azzal a zárka falára kb. 20 cm átmérőjű horogkeresztet rajzolt, majd aláírta: „Le a kommunizmussal! Vesszen a Kádár kormány, Heil Hitler! Halál a zsidókra! Halál az oroszokra!” Ezután még két kisebb horogkeresztet rajzolt a zárkaajtóra, majd megpróbálta a WC-tartályból vízzel elárasztani a helyiséget. A vizsgálat kiderítette, hogy társai tanácsára kezdett „izgatásba”, ugyanis politikaiként végig Pesten, a Gyűjtőben maradhatott.

A kristálydetektor hatalma

A napi sajtó közlései már akkor is úgy hatottak, mintha egy vegyeskereskedés termékei lennének. A börtönben a Heti Híradó és a kristálydetektor, a bindzsi hanghullámai képviselték e vegyeskereskedés árukészletét. Többen arról beszéltek, hogy „Nixon és a kínai vezetők közt egy olyan megállapodás történt, hogy Ázsia uralmát Kína kapja meg, a szigetvilágot Japán, míg Európa egyesülni fog és amerikai gazdasági területté válik. Fejes Sándor és Csikány Lajos politikai elítéltek pedig arról beszélnek – így a jelentéskészítő –, hogy az USA a harmadik világháborút Európa bevonása nélkül fogja levezetni olyan formában, hogy Kínának gazdasági és katonai segítséget nyújt, és Kína le fogja rohanni a Szovjetuniót.” Ökonomikus kép, pallérozott agyra utal: az utolsó jóslat kivételével be is jött. „Titóéknál ellenforradalom van, ami méreteiben nagyobb, mint annak idején Magyarországon volt. Belgrád egyes részei romokban hevernek és a fegyveres harcok állandósultak. A forradalmárok behúzódtak a hegyek közé és onnan támadnak.” Írjuk ezt a tévedést a börtönidegesség, a fokozott neuraszténia számlájára, mint a nosztrai politikaiak ama 1952-es vélekedését, hogy hamarosan megérkeznek az amerikai csapatok? Az operások főnökének válasza mindenesetre az volt, hogy „a kisméretű diódás rádiók készítőit továbbra is fokozottabb ellenőrzés alá vonjuk annak érdekében, hogy minél kevesebb ilyen rádiót tudjanak előállítani”. A kristálydetektorok becsempészése mégis folyamatosan ment, s mint jegyzőkönyvek tanúsítják, ebben nemegyszer a kispénzű őrszemélyzet is ludas volt.

Szolzsenyicin a Gyűjtőben

1974-ben már csak 250 fő körülire rúgott a Gyűjtőben őrzött államellenes elítéltek száma, 1976 végén százhatvanan voltak. Némi logika van az elnevezésben, hiszen legtöbbjüket nem valamiféle szilárd, világnézeti alapon nyugvó politizálás juttatta börtönbe, hanem a kádári állam iránti ellenszenvük. Ritka kivételt képeztek az ártatlan regnumos papok vagy a már a szocializmus utáni időszak feladataira készülő Matheovits Ferenc „F dossziés személy”, aki „mint volt DNP képviselő, kereszténydemokrata alapon a királyság visszaállításának a híve” volt, s „ezen elképzeléséről még a szabadulásakor sem mondott le”, sőt, hogy börtönbéli társai megfelelő információval rendelkezzenek, a diódás minirádiók becsempészését is meg akarta szervezni. A brezsnyevi légváraknak komolyan hadat üzenő Szolzsenyicinről is tudtak. Nemcsak azért, mert volt olyan elítélt, akinek „bűnlajstromán” ott volt írásainak terjesztése, de azért is, mert a szovjet párt futni engedte az írót. „Az elítéltek e kérdésben az ilyen irányú rendezést nagy diplomáciai húzásnak tekintik. A Szolzsenyicin személye iránti érdeklődést az objektumban elősegítette az, hogy a felső bv. parancsnokság utasítására a jobb-csillagban két oroszul tudó elítéltet bíztak meg cikkeinek, írásainak fordításával.” A Gulagról szóló történet aztán megfordult az egyetemi vizsgákra készülő nevelőtisztek kezén is, akiket a szociológiai és pszichológiai tanulmányok már más emberré formáltak, mint amilyenek elődeik voltak. S mint a jelentések említik, a politikaiak nagyon várták a „felszabadulás 30. évfordulójára” kihirdetendő amnesztiát, s valóban, 1976 végére már csak százhatvanan maradtak. A Szolzsenyicint és Mindszenty emlékiratait is terjesztő Kenedy Kálmán „F dossziés személy” pedig egy „legális adatszolgáltatótól kapott információ” szerint „sajnálkozását fejezte ki, hogy az ellenforradalmi évfordulóról (’56) azért nem tud jelentősebb akcióval megemlékezni, mert nincs, aki őt ebben támogatná és követné, holott az életét is hajlandó feláldozni az ügy érdekében”. Október 23. és november 4. soha annyira nem szorult ki az emlékek birodalmából, mint a „boldog” hetvenes években: a Gyűjtőben az ezekről munkalassítással való megemlékezés még az államellenesek körében sem keltett visszhangot. „A smasszerek szemében mi voltunk a társadalom szégyene, ezt többször hangoztatták” – mondta egy izgatásért elítélt rab. A kádárizmus, mint a társadalmi kompromisszum egyetlen, igaz, csak hallgatólagos megtestesülése zeniten volt.

A kommentelés átemenetileg kikapcsolva. Az eddigi hozzászólások megvannak, csak nem látszanak.
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!