Történelemportál

A razzia és Tito bosszúja

Hetven éve zajlott az úgynevezett délvidéki razzia. Ennek emlékét a mai napig is bélyegként viseli a magyar társadalom. Bank Barbara és Szakály Sándor történészeket kérdezte Sinkovics Ferenc arról, mi is történt valójában a Délvidéken 1942 januárjában.

Sinkovics Ferenc: Mindig úgy kezdődik a hazai médiában ez a történet, hogy visszaütött a magyar karhatalom…

Szakály Sándor: A szerb lakosság és a különféle közösségek ellenségként fogadták a Délvidéken az 1941. április 11. után bevonuló magyar csapatokat és a létrejövő magyar közigazgatást. A szerbek partizánharcot vagy pontosabban szólva bandaharcot kezdtek. Nemcsak a magyar, de a délvidéki sváb lakosság is megszenvedte a gabonatárolók felgyújtásait, a különféle atrocitásokat, de a szerb partizánok magyar csendőrök és katonai járőrök ellen is intéztek támadásokat. Az egyik legnagyobb incidens 1942. ja­nuár 4-én alakult ki egy Zsablya melletti tanyán, s innen indult a délvidéki razzia története.

Bank Barbara: Már a január 4-i összecsapás előtti harcoknak is voltak áldozatai a magyar csendőrök és honvédek közül. Zsablyánál január 4-én hat határvadász és két csendőr esett el a partizánokkal folytatott harcban.

Sz. S.: Popovics Milán, szerb nemzetiségű magyar országgyűlési képviselő mondta el jóval később a parlamentben, hogy „…egy kívülről jött megindulás következtében 1942. ja­nuár első napjaiban megbomlott a köznyugalom Zsablyán. Két helyi rendőrt ismeretlen tettesek lelőttek.”

B. B.: A zsablyai incidens előtt, 1941 karácsony estéjén a sőregi csendőrőrs tagjait is váratlanul megtámadták és lemészárolták. Erről megint csak ritkán esik szó.

S. F.: Több történész állítja, jelentéktelen mozgalomról volt szó.

B. B.: Szerintem nem az úgynevezett őslakos szerbekkel volt baj igazán, hanem azokkal, akiket 1918 után telepítettek a Délvidékre. A Zsablyát is magába foglaló Sajkás-vidéken egyébként kommunista partizánok tevékenykedtek. Az ellenállás másik fő vonulatát a csetnikek képezték, de Zsablya környékén kommunista partizánok hajtottak végre diverzáns akciókat, és az 1. Sajkási Népfelszabadító Osztálynak nevezték magukat. Tudjuk, hogy az osztagot akkor a politikai biztos, Molnár Gyula vezette, aki a zsablyai járási pártbizottság szervezőtitkára is volt. Ő is meghalt a Zsablya melletti tűzharcban. Sok történészi elemzés is azt érzékelteti, mintha ez a negyven-hatvan fős osztag jelentette volna az egész délvidéki szerb ellenállást, s mintha erősen túlméretezett lett volna ezért a magyar katonaság válasza, a razzia. A valóságban ennél sokkal több fegyveres vett részt a szerb partizánharcokban, és akkor a segítőkről és szimpatizánsokról nem is szóltunk.

S. F.: Hogyan lépek fel az idők folyamán a különböző hadseregek a partizántevékenység ellen?

Sz. S.: A nemzetközi hadijog csak abban az esetben tekinti hadviselő félnek a partizánt, ha az nyíltan hordja fegyverét, azonosító jelzést, például karszalagot visel, s felelős parancsnok vezetése alatt áll. A Wehrmacht pél­dául hadviselő félnek ismerte el a varsói felkelés tagjait, mert ők eleget tettek ezeknek a követelményeknek. Akik nem így harcoltak, azokkal szemben minden ország hadserege úgy lépett fel, mint banditákkal, bűnözőkkel,
ma úgy mondanák, terroristákkal szemben. S az elfogottakat ilyenkor a helyszínen, statáriális eljárásban lelőtték. A délvidéki szerb partizánok nem feleltek meg a hadijog követelményeinek.

S. F.: Mikor kezdődött pontosan a razzia?

B. B.: A zsablyai összecsapás után kaptak parancsot a magyar alakulatok a Sajkás-vidék átfésülésére. A razziát végző karhatalmi erők egységes vezetésével Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagyot bízta meg a vezérkar főnöke. 1941. január 4–20. között megtörtént Zsablya, Csurog, Mozsor, Óbecse, Temerin, Dunagárdony stb. térségek szisztematikus átvizsgálása.

Sz. S.: Sok községben zajlott már a razzia, amikor Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter azt kérte a honvéd vezérkar főnökétől január 17-én, hogy terjesszék ki a razziát Újvidék városára is. Ott január 21-én kezdődött a razzia, ám Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy irányításával. Kijárási és helyelhagyási tilalom lépett életbe. Akit igazoltattak, s kiderült, hogy nem újvidéki lakos, s akit a helyiekből alakított igazolóbizottságok sem ismertek, arról azt feltételezték, beszivárgott partizán. Ez volt a történések logikája.

S. F.: És kivégezték…

Sz. S.: A városi strandon voltak kivégzések, de azt kell mondanom az ismert tények és dokumentumok alapján, hogy erre nem kaptak magasabb parancsot a magyar katonák. Másutt, már korábban is történek furcsa esetek. Körülbelül száz-százötven igazolásra váró személyt őriztek magyar katonák egy pajtában. Ezek az emberek egyszer csak kitörtek a pajtából, mire a magyar őrök persze lőni kezdtek. Hasonló jelenetek játszódtak le Újvidéken is. Ott például egy nagyobb csoport igazolandó embert kísértek a katonák az utcán. Egyszer csak egy ablakból kézigránátot dobtak az egyik honvédre, a lefogottak pedig el akartak szökni a zűrzavarban. Az őrség megint csak lőni kezdett. Ilyenkor aztán mire a helyszínre ért egy felelős tiszt, hogy leállítsa a lövöldözést, már halottak feküdtek az utcán.

B. B.: Azt azért tudni kell, hogy a partizánokat nem ijesztette meg a razzia. Az is megtörtént a Délvidéken, hogy amikor bement két csendőr ellenőrizni egy gyanús lakásba, az egyiket azonnal lelőtték. Természetesen a másik csendőr, már csak önvédelemből is, tüzelni kezdett.

S. F.: Efraim Zuroff azt állította a Képíró-perben, hogy az egész razzia az újvidéki és a környékbeli zsidóság likvidálásra irányult. Hazudott volna?

B. B.: A razziában részt vevő V. magyar hadtest 1944-es statisztikája szerint 743 izraelita származású személy halt meg, illetve tűnt el. A jelentés arról tudósít egyébként, hogy 2550 szerb személy veszette életét az események során, s meghalt 11 magyar és 13 ruszin civil is.

S. F.: A vád és Zuroff is azt erőltette, hogy titkos utasítás volt a zsidók likvidálására…

Sz. S.: Ha ilyet állítanak, akkor azt be kell bizonyítani. Erre egyébként semmilyen fellelhető adat, nyilatkozat, írásos parancs vagy tanúvallomás nincs. Maga Feketehalmy-Czeydner Ferenc sem tudta megmondani egyébként, miként tértek le egyes tisztek és az alájuk tartozó alakulatok a katonai fegyelem ösvényéről, és hogy honnan jött az ötlet például a kivégzettek Dunán való leúsztatására. Sőt az sem volt világos számára, miként kerülhetett sor a strandon a kivégzésekre. Amikor Feketehalmy-Czeydner végre hallott ezekről, azonnal leállíttatta az egészet.

S. F.: Úgy hangzik, mintha mentegetőzne a tábornok.

Sz. S.: Felelősnek tartotta magát, de bűnösnek sem. Azt is leírta, hogy január 22-én tett szemleútján látta, hogy hanyag a razzia rendje, sok civil jön-megy a kordonokon át, ezért tehát több szigort követelt a katonáktól és a csendőröktől. Később elismerte, lehet, hogy ezt a megfogalmazást értették félre az egységek, s ez vezetett végül az újvidéki kivégzésekhez. Mentegetőzés? Feketehalmy-Czeydner később maga szorgalmazta, hogy kezdődjék vezérkari főnöki kivizsgálás a razziával kapcsolatosan.

S. F.: Meg is indult a vizsgálat…

Sz. S.: Igen, 1942-ben már úgy látta a magyar katonai és politikai vezetés is, hogy olyasmi történt itt, amit ki kell vizsgálni.

B. B.: Tegyük hozzá, a razzia előtt is folyt harc a partizánokkal, letartóztatások, sőt kivégzések is történtek a rögtönítélő bíróság ítéletei alapján. Szerintem egy folyamatról van szó, amely 1942 januárjában érte el tetőfokát.

S. F.: Mennyire volt jellemző a második világháborúban, hogy „atrocitás” esetén egy hadsereg vezetése elszámoltassa saját katonáit?

Sz. S.: Tudtommal sehol sem történt ilyen. Nálunk azonban 1942-ben el is indult a per a vélt felelősök számonkérésére, de ezt a kormányzó később pertörléssel megszüntette. Aztán 1943-ban, külpolitikai meggondolásokból, újra elővették az ügyet. Újszászy István vezérőrnagy, a magyar Államvédelmi Központ vezetője értesítette a jugoszláv emigráns kormányt, hogy Magyarország keményen elszámoltatja a kilengések felelőseit. Ebből érteniük kellett a nyugati nagyhatalmaknak is. Kérdés, adott-e egyáltalán parancsot egy magasabb rangú katonai vezető a kivégzésekre, vagy önhatalmúlag döntöttek erről egyes tisztek. Nekem az utóbbi tűnik valószínűnek.

S. F.: Feltűnő, mennyire eltérő adatok élnek a köztudatban a razziával kapcsolatosan.

Sz. S.: Igen. Kállay miniszterelnök például egy olyan statisztikát olvasott fel az Országgyűlés Képviselőházában 1942. július 15-én, amely szerint a magyar hadba lépés kezdetétől fogva 1942 januárjáig összesen 2550 volt a szerb halottak száma. Ebből 292 Újvidék városában. Miért hazudott volna Kállay? Különben a történészszakma általában elfogadja a halottak 3309-ben megállapított számát. A Kállay-féle jelentés szerint elsősorban olyan személyekről volt szó, akiket Bácskában semmilyen nyilvántartásban sem találtak.

S. F.: Mindennel együtt nagyon magas a kivégzett s eltűnt izraeliták száma.

Sz. S.: Igen, de lehet, hogy olyan emberekről volt szó, akik a Nedics-féle Szerbiából és a németek által megszállt területekről menekültek a magyarokhoz. Itt azonban idegennek számítottak, beszivárgóknak, tehát partizángyanús személyeknek tartották őket.

B. B.: Kevesen tudják, hogy a magyar razziával egy időben megindult a német hadsereg razziája is a Bánátban. Feltételezhető, hogy sok zsidó ember épp a németek brutális fellépése elől keresett menedéket magyar területen. Vesztére. Ez a sors ördögi tragédiája volt.

Sz. S.: Az elhíresült kamenyec-podolszkiji esetben is az történt 1941-ben, hogy a korábban Magyarországra menekült zsidókat visszairányították a hatóságok eredeti lakhelyükre, hisz nálunk hontalanoknak számítottak. Amikor azonban Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter tudomására jutott, hogy ott likvidálták a visszaérkező zsidókat, leállította a folyamatot. Neki egyébként is volt egy olyan rendelkezése, amely szerint semmilyen, bármely német hadifogolytáborból megszökött katonát sem lehet kiadni a németeknek. Oroszt éppúgy nem, mint lengyelt, amerikait vagy angolt, esetleg franciát.

S. F.: Tito partizánjai hivatalosan is azt hirdették, hogy a vérengzés, amelyet 1944–45-ben követtek el a délvidéki magyarok ellen, válasz volt az újvidéki razziára. Kérdés, miféle válasznak szánták ezt, ha a razziában maximum 3500 ember vesztette életét, Titóék viszont negyvenezer ártatlan magyart öltek meg… És hogyan! A partizánok, ha nem találták otthon például Kis Jánost, akit valamilyen feljelentés, besúgás alapján kerestek, akkor átmentek két utcával arrébb, elfogtak egy másik Kis Jánost, s agyon is lőtték, darab-darab alapon. A vérengzésért soha senkit nem vontak felelősségre, sőt, a Képíró-perben még ide is szemtelenkedett a szerb legfőbb ügyész, a belgrádi kormány pedig elítélő nyilatkozatokat adott ki a magyar bírósági eljárást kritizálva…

B. B.: Különös, mivel a délvidéki razzia számos magyar részvevőjét többször is megbüntették a hazai hatóságok. Legutoljára 1971-ben indult per ellenük. A másik pedig, hogy a magyar állam már a második világháború idején kártalanítást fizetett azoknak a családoknak és hozzátartozóknak, akiknek a szeretteit ártatlanul lelőtték 1942 januárjában. Tito partizánjai viszont „a mennybe mentek”, aki él közülük, az még ma is büszkén viselheti a magyarok elleni fellépésért kapott kitüntetését. Hősnek számít. Pedig 1945-ben a járeki (tiszaistvánfalvi) internálótáborban, amelyet a magyarok és németek számára létesítettek, csaknem 6500 ember vesztette életét. Köztük több mint nyolcszáz gyermek. Erre olyan büszkék?!

1 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!