Történelemportál

Tisza és Ady

A magyar politikai gondolkodásmódot máig uraló marxista történelemoktatás egyik szent és kikezdhetetlen tétele volt, hogy Tisza István és Ady Endre viszonyának megromlásában kizárólag Tisza a hibás. Az iskolában megtanulhattuk, hogy a Vér és arany költője különleges látnok, továbbá tisztességesebb ember, különb magyar volt, mint a „vad geszti bolond”, aki „romba döntötte a történeti Magyarországot” és „sírba taszította az egész nemzetet”.

Tisza és Ady nem szívlelte egymást, és ez voltaképpen természetes is. Sokkal több minden választotta el, mint ami összeköthette volna őket. Bár családjuk vagyoni helyzetét, országos ismertségét összehasonlítani sem érdemes, igaz, hogy mindketten az úri, nemesi Magyarország törzsébe születtek, mindketten reformátusok és mindketten a Partium szülöttei. Ennél azonban fontosabb, hogy Tisza fiatal korától politikai ambíciókat dédelgetett, míg Adyt az irodalmi, újságírói érvényesülés vágya fűtötte. Tisza német nyelven, német környezetben kóstolta meg Európát, Adynak Párizs volt a Bakonya. Vérmérsékletük is különbözött: Tisza konok következetessége megfontolt, kiszámítható egyéniséget takart, szemben Ady hajlékony, csapodár, bohém jellemével. Tisza edzett sportember volt, kiválóan lovagolt és vívott, Ady a századfordulós nagyvárosi újságírók önpusztító életét élte.

Találkozások és levelek

Első találkozásaik egyoldalúak voltak, hiszen csak Ady ismerte Tiszát. Rövid debreceni újságírói működése idején a magát „radikális liberálisként” meghatározó Ady még reménykedéssel tekintett olyan szabadelvű politikusokra, mint Bánffy Dezső, Eötvös Károly, Fejérváry Géza – és Tisza István.

Miután a Nagyváradi Naplóhoz került, Ady nyíltan is vállalta, hogy barátai szabadkőművesek, polgári radikálisok, szociáldemokraták. Bár stílusa miatt többször is hevesen támadta, még 1903 júniusában is így írt Tiszáról: „Ami meg gróf Tisza Istvánt illeti, sohasem az ő politikai hitvallása ellen küzdöttünk, csak a hitvallás megnyilatkozó módusainak egyik-másika ellen. Mert tudtuk, hogy Magyarországon erősebb liberalizmusú lehetséges politikus nincs gr. Tisza Istvánnál. A magyar közélet mindenesetre nagy válság előtt áll. Most fog eldőlni, hogy tud-e életre s cselekvésre kelni a magyar liberalizmus. Ha gróf Tisza István bebizonyítja, hogy tud: ez az ország örök hálájára lesz érdeme.” 1904-ben Ady Párizsba utazott, de ott-tartózkodásához pénzre volt szüksége. Március 30-i keltezéssel levelet írt az időközben miniszterelnökké választott Tiszának: “Kegyelmes uram! Nagyon kérem, bocsásson meg nekem, hogy ujból levéllel merem zavarni. Kegyes emlékezetébe akarom hozni kérésemet, melylyel két ízben bátorkodtam volt Kegyelmes Uram előtt megjelenni. Azóta – két hónapja elmúlt már – Párisban élek s tanulok. […] Ha emlékszik reá Kegyelmes Uram, azt voltam bátor kérni, hogy […] némi kis anyagi segítséget nyerjek párisi tanulmányaimhoz. […] Kegyelmes Uramnak, ki olyan kegyesen és szívesen fogadott volt, jóságába és kegyességébe ajánlva kérésem vagyok legalázatosabb tisztelője: Ady Endre.”

A levélből kiderül, hogy korábban Tisza kétszer is fogadta Adyt. Az ott elhangzottakról keveset tudunk, de legalábbis figyelemre méltó, hogy a miniszterelnök annak ellenére szóba állt a költővel, hogy az Nagyváradon politikai ellenfeleit támogatta. Ady végül nem kapott pénzt Tiszától, sőt idézett levelét nem is iktatták, meg sem válaszolták. Tisza nyilvánosan soha, míg Ady többször – igaz, rendkívül ellentmondásosan – nyilatkozott az audienciákról. Öccsének például maró gúnnyal azt írta, hogy nem tévedett Tisza István megítélésében. A kihallgatás mindenesetre nem lehetett különösebben megalázó, hiszen levelében maga Ady hozta szóba, hogy Tisza „kegyesen és szívesen” fogadta. Még ennél is árulkodóbb Lédához írt levelének néhány sora: „Tiszánál voltam, nagyon szíves volt, igaz, hogy egy nagyon jelentéktelen dologra kértem. Másnap azonban azt mondta Bölöny Józsefnek, ki neki ajánlott: – Emlékszem én jól rá, hogy Ady hogy szidta a Tiszákat, mikor Lóránt Dezsővel korteskedett, de én nem vagyok bosszúálló. Micsoda antik jellem! Nemde?”

Adok-kapok

Hegedüs Lóránt, későbbi pénzügyminiszter szerint a végső szakítást nem is annyira a rossz emlékű audiencia, mint Tisza egyik nyilvános kijelentése készítette elő: 1910. november 8-án úgy fogalmazott, hogy „Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján”. A kijelentés visszajutott a költő fülébe, aki onnantól fogva már-már rögeszmés gyűlölettel támadta Tiszát. Verseiben és publicisztikáiban elképesztő jelzőket és szidalmakat szórt rá: „bihari Istennek”, „geszti Napóleonnak”, „zavarodottnak”, „gyujtogató, csóvás embernek”, „bujtó, új, kan Báthori Erzsébetnek”, „bomlott szemű s bomlott fejű kajánnak”, „gazembernek” nevezte, aki „lakolni fog.” Emberi kapcsolataiban is törést okozott, ha valaki – látszólag vagy valójában – Tiszához közeledett. Amikor a miniszterelnök a román nemzeti komitéval tárgyalt, Ady nekiugrott addigi barátjának, Octavian Gogának, és árulással vádolta: „Poéta gyilkolhat, ha szeret, de gyilkosokkal nem cimborál… […] Egyezkedtek valakivel, aki most éli a német rablólovagvárak s a Németújváriak, Csák Máték életét, a régi, erdélyi urakét, kik úgy vadásztak a román és mindenféle jobbágyra, mint ma a rókára. Egyezkedtek valakivel, akinek idegrendszerbéli minősége és kora ezer év előtti, s összebonyolódván az elkerülhetetlen időkkel, valósággal komikus degenerálódást mutat.” Különös értékítélet ez attól az Ady Endrétől, aki az idézett sorok írásakor zilált idegrendszere, valamint a szifilisz és alkoholizmus okozta testi pusztítás miatt hosszú évek óta csak veronállal tudott elaludni…

Ady Tisza-képe könnyen érthető. Fő tétele, hogy a gróf romlásba viszi, majd elpusztítja a magyarságot, és miután erős egyéniség, nem meggyőzni, hanem ledönteni kell. Ady Endre egész életében a forradalmat várta, erről írt verseiben, publicisztikájában, erről vitatkozott radikális és szocialista barátaival – és ennek a szándéknak az útjában kétségtelenül Tisza István tornyosult legfőbb akadályként.

Tisza István sokkal kevesebbet foglalkozott Ady Endre nézeteivel és verseinek esztétikájával. Azt mindenki tudta róla, hogy Arany Jánost tartja a magyar líra csúcsának, és a modern irányokat nem kedveli. Az irodalmi minősítéseket mindenesetre átengedte a konzervatív tábor szakavatottabb képviselőinek, Rákosi Jenőnek, Herczeg Ferencnek és a többieknek. Egy kivételt azonban ismerünk: Tisza 1912 őszén a Magyar Figyelőben Rusticus álnéven cikket írt a modern irodalomról és Adyról. Rusticus-Tisza felteszi a kérdést: „Hát lehet egy kalap alá venni a Merengőhöz szerzőjének lyráját az Ady állítólagos költészetével? Vörösmartyék választékos, virágos nyelve egy szigorú etikai alapon álló világnézet világos, tiszta, nemes, előkelő érzelmi világának díszes köntöse […], emezek értelmetlen bombastja pedig a lelki anarchiának, az ész és a szív ürességének kócos takarója. […] Ady állitólagos költészete a pöffeszkedő parvenü üres feltünéshajhászása, mely joggal számit a félmüvelt közönség ízléstelenségére”.

A keresztutak vége

A politikus és a költő útjai még egy ízben keresztezték egymást, de személyesen már nem találkoztak. Amikor Ady bejelentette nősülési szándékát és eljegyezte Csinszkát, a lány apja, Boncza Miklós nem egyezett bele a házasságba. Az árvaszéki engedély hónapokig késett, és a türelmetlen Ady ismét a nagy ellenfélhez, Tisza Istvánhoz fordult pártfogásért. Az előzmények ismeretében talán nem meglepő: Tisza nem teljesítette a kérést.

1918. október 31-én villájában meggyilkolták Tisza Istvánt. A szörnyű hírt a nagybeteg költő barátja, Bölöni György vitte meg a Veres Pálné utcai lakásba. Ady zokogásban tört ki, és folyvást az ismételgette, hogy „ennek nem lett volna szabad megtörténnie…” Hogy ekkor, néhány héttel a halála előtt mit gondolt Magyarország jövőjéről, ma már kideríthetetlen. Mindenesetre üdvözlő táviratot küldött Tisza nagy ellenfelének, a győztes Károlyi Mihálynak, bár családtagjai szerint halálos ágyán azt is mondta, hogy ez nem az ő forradalma.

Tisza és Ady útja szerencsétlenül keresztezte egymást, de Tisza alighanem szerencsésebben járt az irodalommal, mint Ady a politikával. A miniszterelnök irodalmi ízlése és ítéletalkotása pontosan megfelelt társadalmi állásának és egyéniségének, míg Ady tragédiáját részben az okozta, hogy íróemberként belesodródott a politikába, és közéleti működése miatt szembekerült saját osztályával.

Ha egy államférfinak nem megfelelő az irodalmi ízlése, még nem tragédia az országra nézve – az már nagyobb baj, ha az ország egyik legnagyobb költője rossz irányokat követ és rossz példát mutat a közéletben. Alighanem Ravasz László református püspöknek kell igazat adnunk: „Nem a hasznosság, nem az eredmény dönti el az emberek becsét, hanem motívumaik tisztasága és szolgálataiknak áldozatossága. Ezért tartom én Tisza Istvánt egyik legnagyobb embernek, s ezért sajnálom, hogy Ady Endre ízlése, vére, történelmi öntudata ellenére azoknak a társaságában volt mindig, akik őt megrontották.”

4 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!