Kádár és Trianon
Trianon: nemzeti tragédia. A kommunizmus: nemzetközi eszme. Mindez ugyan nyújthatott ideológiai alapot az előbbi több évtizedes agyonhallgatásához, de önmagában még nem determinálta, hogy a múlt minden sokkhatását és megpróbáltatását a közösség kollektív tudatalattijának legmélyére ássák. Más szocialista diktatúrákban nem is történt így. Sőt: a nemzetet ért múltbéli sérelmeket a marxista osztályharcos szemlélet kereteibe illesztve a „vonalas” történelemszemlélet szerves részeivé, néhol sarkköveivé tették. E képletben természetesen a magyarok voltak — általában osztály-hovatartozástól függetlenül — a „kizsákmányoló feudális urak”, s az újdonsült, államalkotónak nevezett nemzet fiai az „elnyomott dolgozó parasztok”. Ugyanakkor a szomszédos országok „múlt-gyártói” nem zavartatták magukat, amikor saját népük gyermekeiként könyveltek el magyar főnemeseket vagy uralkodókat a „román” Hunyadi Jánostól (Iancu de Hunedoara) és Mátyástól (Matia Corvinul) a „szlovák” Csák Mátéig (Matúš Čák) és Petőfiig. A környező népek eredetmondáit, illetve utólagosan szerkesztett koncepióit — a dák–római (félrefordítva „dáko–román”) kontinuitáselméletet vagy a Nagymorva Birodalom legendáját — pedig egzakt történelmi tényként oktatták az iskolákban. A „szocialista nemzetköziség” gondolata tehát Magyarországon (és talán a Szovjetunió tizenhatodik tagköztársaságának csúfolt Mongólián) kívül sehol sem jelentette a nemzeti hagyományok megtagadását, legfeljebb azok átértelmezését oly módon, hogy beilleszthetőek legyenek a marxista dogmatikába. Adja magát a kérdés: Hazánkban mégis miért alakult így?
Magyarország ezzel szemben elvesztette a háborút, komoly németellenes ellenállás nem volt (az ellenséges szomszédos országok gyűrűjétől és a szovjet megszállástól rettegő országban ennek nem is lehetett volna számottevő tömegbázisa), s amennyi volt, azt is a hazatérő moszkoviták riválisai, a hazai kommunisták vagy a Bajcsy-Zsilinszkyhez kötődő kisgazda körök szervezték. Így aztán az újjászerveződő MKP nem, vagy csak alig fektetett hangsúlyt erre — annál nagyobb előszeretettel hangsúlyozták az ország „utolsó csatlósi” szerepét, a Horthy-rendszer, sőt az egész társadalmi elit felelősségét a történtekben. Ekkor született meg a „bűnös nemzet” máig ható, s egészen 1989-ig kizárólagos dogmaként élő sztereotip képe. Eközben a környező országok kommunistái igyekeztek saját népük felelősségét elbagatellizálni, és lehetőleg mindent a „fasiszta” magyarokra kenni. Magyarországon már 1945 tavaszától (tehát jóval a diktatúra tényleges kiépülése előtt) világos volt, hogy Trianonnak még a puszta említése is bármilyen politikai erőt ellehetetlenít. Ezzel szemben a csehszlovák vagy román kommunisták kísérletet is alig tettek saját népük sovinisztáinak megfékezésére, sok esetben lelkesen helyeseltek a magyarellenes uszításra. A hatvanezer délvidéki magyar bestiális lemészárlásában pedig egyenesen vezető szerepet játszottak Tito partizánjai. (A Vörös Hadsereg által szibériai haláltáborokba hurcolt kárpátaljai magyar férfiak tízezreiről nem is beszélve.) Kezdetektől érezhető volt tehát a Kárpát-medence marxistái között egyfajta aszimmetrikus nemzetköziség, mely szerint a nacionalizmus, a nemzeti türelmetlenség egyfajta „magyar privilégiummá” vált, míg szomszédainknál a legszélsőségesebb magyargyűlölet is pusztán az egészséges „szocialista hazafiság” megnyilvánulása volt. Máig nem tisztázott egyértelműen, hogy mennyiben tehető ezért felelőssé a kelet-közép-európai pax sovietica szellemében fogant moszkvai ukázok sora, és a magyar kommunisták nemzetsemleges vagy épp kifejezetten nemzetellenes attitűdje.
Érdekes tény, hogy a magyarországi pártállami diktatúra negyven esztendejének mindkét vezetője a trianoni határokon túl született. Rákosi Mátyás a délvidéki Adán, Kádár pedig Fiumében látta meg a napvilágot. Mindez azonban puszta kuriózumon kívül más egyebet aligha jelenthetett kettejük világnézetében. Meggyőződéses, dogmatikus kommunisták lévén, ennek nyilván nem sok jelentőséget tulajdonítottak. Ennek egyértelmű jele volt, hogy a szomszédos szocialista országokkal (az ötvenes években Jugoszláviával, 1968-ban Csehszlovákiával, a hetvenes-nyolcvanas években pedig Romániával) előforduló konfliktusok idején egyetlen szóval vagy gesztussal sem utaltak Trianonra, de még a határon túl rekedt magyarságra se nagyon. Rákosi a leghisztérikusabb hidegháború idején, Jugoszlávia lerohanásának küszöbén sem gondolt egy percig sem szülőföldje visszacsatolására. Az elvesztett területek mindvégig, következetesen tabutémát képeztek a kommunista párton belül és azon kívül is. Révai József, a korszak ideológiai és „kultúrpápája” utoljára 1945 szeptemberében ejtette ki száján nyilvánosan a „Trianon” kifejezést egy szakszervezeti nagygyűlésen — s ott is csak azért, hogy jelezze, ez a téma véglegesen le van zárva, az „uralkodó körök bűnös politikája miatt” a revízió lehetőségét mindörökre eljátszottuk. [1] Ez a tendencia 1956-ot követően csak felerősödött. Kádárék ugyan novemberben a nemzeti függetlenségen és méltóságon esett csorbák kiküszöbölését ígérték — ez azonban kimerült a címer és némileg a fegyveres testületek egyenruhájának megváltoztatásában. Jó ideig nemhogy Trianonról, de még a magyar függetlenségi harcokról és azok mártírjairól sem lehetett megemlékezni. A Párt március 15-e, egyébként eredetileg tervezett, munkaszüneti nappá nyilvánításától is visszariadt a „Márciusban Újra Kezdjük” (MUK) plakátok megjelenése után. Az október 6. — november 4. párhuzam pedig már olyannyira nyilvánvaló lett volna, hogy az aradi vértanúk emléknapja hosszú évtizedekig szóba sem kerülhetett. Természetesen Trianon tabu-jellege is megmaradt, sőt bizonyos tekintetben még fokozódott is.
A környező államok vezetői általában nem bíztak Kádárban és körében — s általában véve örültek volna annak, ha 1919-hez hasonlóan ők is részt vehettek volna a magyarországi „rendcsinálásban”. 1956 őszén szorgosan ajánlkoztak is Moszkvának, de Hruscsov — a világháborús tapasztalatokból okulva — nagyon jól tudta, hogy a román vagy csehszlovák haderő megjenelése még a tapasztaltnál is elkeseredettebb ellenállást váltott volna ki, így udvariasan visszautasította Prága és Bukarest igyekezetét. Saját nemzetközi elszigeteltségével tisztában volt a szovjet szuronyok hátán hatalomra került budapesti vezetés is, így mindenáron igyekezett elnyerni a szomszédos országok bizalmát. Ennek legkézenfekvőbb módja a határok sérthetetlenségének hangsúlyozása, és a „nacionalista elhajlásoktól” való szigorú elhatárolódás volt. Kádár ugyanis nagyon jól érezte, hogy a környező „testvérországok” 1956 októberében-novemberében nem csak az antikommunista forradalmi hullám továbbterjedésétől ijedtek meg, hanem egy független Magyarország megszületésének lehetőségétől is. (Ezt bizonyítja, hogy mind Erdélyben, mind Felvidéken elsősorban a magyar értelmiséget érték retorziók, holott rendszerellenes másként gondolkodókat találtak volna bőven Prágában vagy Bukarestben is.) Egy szuverén állam ugyanis minden bizonnyal Rákosiéknál jóval nagyobb hangsúlyt fektetett volna a határon túli magyarság érdekeinek érvényesítésére, jogainak védelmére. Pontosan ez volt az, amiről a rezsimnek sürgősen le kellett mondania, ha meg akarta szilárdítani nemzetközi helyzetét — legalább a szovjet gyarmati blokkon belül. E célt szolgálta Kádár 1958-as romániai látogatása, illetve még ez év végén Münnich csehszlovákiai vizitje. Mindketten siettek leszögezni, hogy hazánknak semmilyen területi követelése nincs szomszédai irányában, valamint, hogy „példamutatónak” tartják a két ország nemzetiségi politikáját, amelyet a „lenini útmutatások” mentén folytatnak. S ami még fontosabb: a helyi magyar kisebbséggel való bánásmódot az adott állam belügyének tekintik. [2] Ez az akkori kontextusban gyakorlatilag nem csak az elcsatolt területekről, hanem az ott élő magyarságról való lemondást is jelentette. Prága és Bukarest fellélegezhetett: Kádárban, ha lehet, még Rákosinál is lojálisabb „szövetségesre” leltek. Az új budapesti vezetés zöld utat kapott – ahogyan az erdélyi és a felvidéki magyarság maradék jogainak felszámolása is. Csehszlovákiában az oktatás „szocialista patriotizmusának” jegyében megkezdték a magyar és szlovák tannyelvű osztályok összevonását, majd az 1960-as alkotmányreform keretében úgy módosították a közigazgatási egységeket, hogy azok mindegyikében a magyarok legyenek kisebbségben. Kádárék szervilizmusáért nem maradt el a román „hála” sem. 1959 márciusában egyesítették a Kolozsvári román Babes és a magyar Bolyai Egyetemet, majd egy évvel később átszabták a Magyar Autonóm Tartomány határait, s így ott a magyarság részaránya 77,3%-ról, 62%-ra csökkent, s a vezetést is jórészt románok vették át. („Az autó magyar, de a sofőr román” — tartotta akkoriban az ironikus székely mondás.) Nyolc évvel később aztán felszámolták a már amúgy is csak látszat-önrendelkezést nyújtó közigazgatási egységet.
A magyar vezetés később, a hatvanas években, különösen a Kádárral bizalmas baráti viszonyt ápoló Hruscsov bukása után, lassan próbált lazítani a moszkvai póráz szorosságán. Ez elsősorban gazdasági téren mutatkozott meg. A piaci viszonyokat legalább töredékesen érvényesítő új gazdasági mechanizmus 1968. év eleji bevezetése rendkívül kényes külpolitikai helyzetbe hozta az MSZMP-t. Egyrészt az ortodox bolsevik Brezsnyevék sem nézték jó szemmel a liberalizációt, másrészt a szomszédos országok kommunista vezetői is megrettentek: már megint Budapest felől fújnak a „jobboldali elhajló” szelek. Az egyetlen kivételt a csehszlovák főtitkár, Alexander Dubček jelentette — de a prágai tavasz eltiprása egyetlen szövetségesétől is megfosztotta Kádárt. Ráadásul ebben, tántoríthatatlan hűségét bizonyítandó, a magyar vezetés is részt vállalt, a magyar páncélosok is végigdübörögtek Csehszlovákia útjain. Ez egyrészt csírájában fojtotta el a reformista cseh és szlovák értelmiség körében — a Nyers-féle gazdasági nyitás eredményeképpen — bimbodzó magyarbarát érzelmeket, másrészt a „mieink” kivonulása után újabb retorzióknak tette ki a felvidéki magyarságot. Jellemző módon szóba sem került, hogy — az ’56-os példa reciprokaként — most Kádárék támasszanak feltételeket az új prágai vezetés elismerésének fejében. Az „öreg” ennél akkor már sokkal jobban féltette a hazai gazdasági reformot, rettegett, hogy Moszkvában „rájönnek”: Magyarországon sok tekintetben ugyanaz folyik, mint aminek Csehszlovákiában erőszakkal vetettek véget (kivéve persze a politikai nyitást, amiről Budapesten szó sem lehetett). A kommunista vezetés ekkor már ráébredt, hogy egy új forradalmat csak akkor tudnak elkerülni, ha az életszínvonal hatvanas évek eleje óta tapasztalható emelkedését fenn tudják tartani, s ez egyedül a merev gazdasági struktúra lazítása útján volt megoldható ideig-óráig. Ennek viszont alapfeltétele a Moszkva irányába tanúsított maximális külpolitikai hűség, és nem utolsó sorban a szomszédos „testvérországokkal” ápolt felhőtlen viszony volt. Ez pedig minden esetben a helyi magyarság érdekképviseletéről való lemondással járt együtt. Vagyis Kádárék lényegében a viszonylagosan tágabb belpolitikai mozgástérért cserébe „beáldozták” a határon túli magyarságot.
Az egyetlen kivétel egy ideig Románia volt. Igaz, az okokat ebben az esetben is a fenti gondolatmenet mentén kell keresni. Ceauşescu ugyanis a hatvanas években különutas külpolitika követésébe kezdett, s ennek csúcspontjaként 1968-ban megtagadta a csehszlovákiai bevonulásban való részvételt. (Persze e döntésében messze nem a reformok iránti elkötelezettség, sokkal inkább a nyugati szimpátia elnyerésének szándéka vezette.) Brezsnyevék ezért szigorú megrovásban részesítették Bukarestet, s bár nyílt szakításra nem került sor, Románia egy ideig a „tábor” fekete bárányának számított. A sorba természetesen a Kreml mindenkori irányvonalához kínosan igazodó magyar külügy is beállt. Ekkor „vették elő” az erdélyi magyarság tíz esztendeje ad acta tett ügyét, s a hatvanas évek közepétől a budapesti vezetés nagyon óvatosan ugyan, mindig ügyelve a kötelező marxista dogmatika nyelvezetének betartására, de bírálni kezdte a román nemzetiségi politikát. Ennek részeként Kádár János 1967 szeptemberében egész oldalas cikket írt a Pravdába, amelyben félreérthetetlen utalásokat tett az erdélyi magyarság sanyarú helyzetére. A válasz persze nem sokat késett: a román sajtóban valóságos magyarellenes hecckampány indult, s a Magyarországról érkező könyvek és újságok terjesztését is ott akadályozták, ahol tudták. Kádár sajátos személyiségéből fakadt, hogy a „vonalat” egy ponton túl nem csak követte, de el is hitte. Talán ennek — s persze a számára megalázó bukaresti rágalomhadjáratnak — tudható be, hogy ebben az időszakban a Politikai Bizottság titkos ülésein is éles kirohanásokat intézett a „sovén, nacionalista” bukaresti vezetésre és a „pojáca” Ceauşescura. A „Conducatorral” egyébként, ha csak lehetett, kerülte a személyes találkozást — talán az egyetlen politikus volt hosszú pályafutása során, akit szívből gyűlölt. 1981 szeptemberében az RKP üzenetet intézett az MSZMP-hez, melyben a magyarországi sajtótermékek forgalmazásának teljes leállításával és nyílt sajtóvitával fenyegetőzött. Kádár az erdélyi kérdésben — és csak abban! — rá jellemző kettősséggel reagált. Egyrészt leszögezte, hogy „mi a nacionalizmus útjába nem mehetünk be”, hiszen „a szocializmus ellenségei nagyobb örömmel semmit sem üdvözölnének, mint egy magyar–román nyilvános polémiát és szembenállást”. Ugyanakkor hozzáteszi, hogy ha a kérdést pusztán a románok nemzetiségi politikája felől nézné, „akkor az ember azt mondja, elő a kést, a nagykést, hol a koltom [sic!] és gyerünk lőni.” [3]
Mindez azonban semmilyen hatással nem volt a határon túl rekedt többi magyar közösséggel kapcsolatos hozzáállásra. Csehszlovákia „példaértékű” nemzetiségpolitikájáról rendszeresen harsogtak a magyar újságok, a „jugós” magyarokra pedig világútlevelük és viszonylagos jólétük miatt egyenesen irigységgel vegyes csodálattal tekintett a hazai közvélemény. A kárpátaljaiakról pedig szólni sem illett, hiszen a „lenini utat járó Szovjetunióban” még csak fel sem merülhetett semmilyen problémás etnikai kérdés. Az iskolákban Trianonról általában mélyen hallgattak, egy-egy bátrabb tanár tett csak egy félmondatnyi megjegyzést, s már így is az állásával játszott. Ha a békediktátum szóba is került a közbeszédben, csak mint a „szocializmus által meghaladott” problémáról értekeztek. Függetlenségi harcaink, nemzeti hőseink gúny, jobb esetben is szőrszálhasogató áltudományos „viták” kereszttüzébe kerültek, melyek végén rendre „kiderült”, hogy valójában milyen kisszerű, széthúzó, és erkölcstelen nép vagyunk, vagy legalábbis voltunk. Ugyan, ki akart volna emlékezni erre a múltra? Általában: a múlt mint olyan, a Kádár-rendszer pszichológiájában nem, vagy csak nagyon ködösen létezett. A „Trabant–telek–bécsi Ibusz utazás” szellemi-erkölcsi Bermuda-háromszögében elveszett nemcsak a határon túli véreinkért, de a velünk egy országban, városban, utcában élőkért érzett felelősségtudat is. Kádár egy leigázott, porig alázott, de forrongó, és büszkeségében vérig sértett országot „vett át” bukott kommunista elődeitől. Első éveit leginkább a saját népétől való rettegés jellemezte. Valószínűleg legszívesebben azt is elfelejtette volna, hogy a határon belül magyarok élnek, nemhogy azon kívül. Faludy György híres versében, melyet a forradalom vérbe fojtásának huszadik évfordulójára írt, így „dicséri” a főtitkárt: „Szívós vagy/ egy országot toltál át Ázsiába”. Fájóan találó szavak, melyeket talán csak annyival lehet még kiegészíteni: Kádár János egy egész nemzetet tolt át a múltnélküliség, a gyökértelenség, a kollektív öntudatlanság szürke birodalmába, a lét és nemlét határmezsgyéjére. Évtizedeket igénybe vevő, kemény, ugyanakkor elodázhatatlan munka lesz e pontról „visszahúzni” a magyarságot.
- Nemzet és emlékezet: Trianon (szerk. Zeidler Miklós), Osiris Kiadó, Budapest, 2003. [↩]
- Romsics Ignác: Trianon és a magyar politikai gondolkodás. Magyar Szemle, 1998/6 [↩]
- Vincze Gábor: Lancranjantól Lancranjanig – Fejezet a magyar–román kapcsolatok nyolcvanas évekbeli történetéből. Magyar Kisebbség, 2006/3-4 [↩]
A cikk egyébként csöpög a jobboldali elfogultságtól és torzítástól.
Komoly történész ilyen cikket nem ír.
Kedves portal! Ha igenyt tartotok egy-ket cikkre, akkor szoljatok. Egy probat szerintem megerne. Kulonosen a Horty-temaban vagyok otthon. A rola terjesztett hazugsagokat tudom cafolni. Udv!
Komoly hozzászóló ilyen megjegyzést nem ír. Ha pedig leír valamit, azt helyesen teszi: "Rosantal" név nem létezik, ezt másképp írják. Egyébként éppen az ön sommás megjegyzése csöpög valamiféle elfogultságtól, konkrétumok nélkül.
Kádár Jánon nem is Magyar születésü. Hisz ö csak egy irógép javitó inasból let komonista vezér. Aki rengeteg szabatságharcot végeztetet ki
Kötük Nagy Imrét is még moszva elenkezése ellenében is. Tudatába volt hogy hatalmát esetleg veszéjezteti ha életben marad. A Trianoni békéröl még az iskolában sem vol szabad szóli, mert az álásával játszott. Mivel Kádár csak akkor mert az oléhok ellen szélni miko Moszva szemében ekvesztették tekintéjüket, de akkor sem az ott élö magyarság nevében. Elöttem egy iskolázatlan buta gyenge ember volt, akit moszva diktált mert tudthogy hatalmájért mindenre képes komonista volt, Ugy hallotam hogy még a csontjait is szétszórták a kutyáknak. Nem mondom hogy hejeselem tettüket, de a sok ártatlanu kivégzetek hozzátartozóji máskép nem tudott boszut álni rajta. Szegény országom mikor fog egy igzi MAGYAR vezetö születni aki legaláb megpóbálná kérdöre vonni a Trinon i béke szerzödést. Ugy hiszim hogy a KUN BÉLA tól nem vórhattuk ezt megcáfolni.
Elnézést a sok fecsegésemért. Maradok tisztelettel
Erdélyi Dálnoki Otto László
Amenyiben ugy érzitek hogy az elöbi hozászólásom événytelen ne közöljétek.
Pedig bisztos vagyok benne hogy erdélyt valamikor öseink a HUNOK szálták meg. Akiket valaha Onugorok nak i hivtak. Származtak a Kabarok három nemtetségéböl Majd ezek testvér népei a Szabirok Avarok ból kivált Magyarok. Aki ismeri a történelmet tudja hogy Atila népe erdéjbe telepedet le. Majd vissza térve a Szabirok és Avarok nemzetségek vissza indultak uj hazát keresni . Majd a kárpát medencébe megálva rokonokra találva ismerösnen éreztek magukat. Hogy a világ történelem ijesztöen irja le az árpádék terjeszkedését. mint rabló népep festenek le. Azt már elfelejik hogy ök a többi népek ugyan azt tették. Mindezek ellenére bizonyitani tudjuk hogy a kárpát medencébe magyarok telepettek le. Árpád ésa másik hat vezére közel ezer évig tatották ezt fen. Nem is beszélve Nagy Lajos kormányzása alatt európa legnagyob hatalma voltunk.
Maradok tisztelettel. Szely Dálnoki Ottó László
Egy számomra megbotránkoztató hírrel szolgált a minap a Kossuth rádió. A napi hírekben közölte velünk az egyik európai szóvivő, hogy nagyon sajnálják, de a magyar-szlovák viszonyban fellépő vitára okot adó új szlovák nyelvtörvénybe az Európai unió tagállamai nem szólhat bele, mert az belügy.
Felháborítónak tartom, hogy éppen azok az országok nem szólnak bele e gyalázatos törvényhozásba, akik annak idején szétdarabolták a Nagy Magyar Földet. A történelem igazolja, hogy nem mi robbantottuk ki sem az első, sem a második világháborút, mégis mi vagyunk a legnagyobb vesztesei.
Mi a leszármazottak tehetünk-e róla, hogy az akkori kormányok esetlegesen egy rossz döntés alapján nem a megfelelő oldalra álltak? Mi tehetünk-e arról, hogy nem voltak köpenyegforgatók, (lásd. Pl.: románok) és kitartottak azon az oldalon, ahol harcba szálltak egykoron? Nem hiszem.
És még mindig más országok bitorolják ősi földjeinket, alázzák meg a mai napig is itt élő magyarjainkat, sőt még azt is meg akarják tiltani nekik, hogy mindemellett magyarul beszéljenek a Kárpát-medencében, ezer éves hazájukban? Mint azt tudjuk és ismerjük a történelemből, nem magyarjaink voltak, azok, akik elköltöztek az ősi magyar földekről, hanem az idegenek voltak azok, a mi földjeinkre költöztek, a tolvajok és a becsvágyók.
És mindez azért történhetett meg, mert a nagyhatalmak így döntöttek.
Ismétlem a mai Európai unióba tömörült országok döntöttek akkor így.
Most viszont, amikor segíteni kellene ezen a szegény magyar népen, a leszármazottakon, azokon, akik ki vannak szolgáltatva idegen hatalmaknak, lépten-nyomon megalázzák őket saját földjükön, most ugyanezen országok leszármazottai szégyenből, vagy netalán dacból mossák kezeiket?
Megfosztják lassan szegény külhonban élő magyarjainkat mindentől, ami magyar. Mert ez belügy, hangoztatják a sajtónak és a közvéleménynek egyaránt. Nos, igen. Ez is egyfajta hozzáállás.
És hangsúlyozom, számukra a legkényelmesebb hozzáállás, ez nem vitás.
Volna még egy észrevételem, a hamis Európai uniós szemlélettel kapcsolatosan. Én nem vagyok semminek az elrontója, mi is beléptünk az Unióba. Kénytelen-kelletlen, mert talán arra számítottunk, hogy védelmet találunk a szárnyai alatt. De mint ahogy azt a fenti példa is igazolja, ez nem igazán így történik akkor, amikor szükségünk volna a védelemre. Ekkor jön a hivatalos álláspont: "Sajnálatunkra, a jelen helyzetben nem szólhatunk bele az említett eseményekben, mert az belügy".
Szóval egyesítsük erőinket az EU-n belül drága uraim? Nem szeretném bántani a német nemzetet és távol álljon tőlem, hogy vita tárgyává tegyem a német egyesítést, de kérdezem én, ők újra egyesülhettek, mi pedig nem? Miért?
Azok, akik féltek az akkor szép nagy nemzetet tömörítő Nagy Magyarországon élőktől, még mindig félnek? Mitől rettegnek még ma is ezek a nemzetek, vagy szégyellnek őseik mesterművéért bocsánatot kérni tőlünk, segíteni bennünket, abban, hogy újra egymásra találhassunk? Szanaszét szabdaltak egy nemzetet? Nem lenne-e itt az idő, hogy a gátakat felszámolva engedjenek egy nemzetnek, abban, hogy újra egyek lehessenek?
Igen, mint az észrevehető, sok itt a megválaszolatlan kérdés.
Való igaz, hogy könnyebb hallgatni, lapítani és akkor nem történik semmi? Őseim nevében szégyellem miattuk magamat, mert én is ember vagyok és ők is annak vallják magukat.
Ami a Trianoni békeszerződés döntésében kimondottak alapján közügy volt, az most belügynek számít! Nem szenvedtük-e meg eléggé már a háborúk okozta szörnyűségeket? Nekünk nem jár a kegyelem? És mi a leszármazottak, akik semmiről sem tehetünk, mi legyünk talán azok, akiknek bűnhődniük kell? Mi legyünk azok is, akik külhonban maradt testvéreinktől, rokonainktól, elszakítva éljünk, ma 2009-ben is?
Kérdezem én, meddig alázhatják még meg a magyar nemzetet? Nem volt még elég?
Ez egy abszurd helyzet! De nem is abszurd, ez már gyalázat!
1526 ban
csehország határai az adriaig nyultak.
Nézd csak meg Erdély történetét. BÁTORI ISVÁN erdély fejedelme
Krakó elen fordult és elnyere az országot. Miért nem volt ö ugy erdély fejedelme mint a lengyel országé, és valóban az adriai tengerig szólt a határ. Még most is Nagymagyarország határait mossa az adriai tenger.
Továb is van mondjam még?
És mondta tovább jó anyám.
Sok mesét is hagyot rám.
Volt egyszer egy szép hazánk,
Öseink hagyta ezt reánk.
Segits fiam vissza venni
Segitettem meg is tenni.
Ötvenhatba elüldöztek
Sok jó embert kivégeztek.
Öreg vagyok fáradt is már,
A szép hazánk tirátok vár.
Remélem hogy senkit nem bántottam meg ezért a pár sorért.
Aki meg magára veszi nem jól tszi. menjen a hazánkból ki
Az elöbi hozzászólásomban, BÁTORI ISVÁNT emlitettem.
Igaz hogy én pesten születtem, de a szivem Erdély felé huz. Van ott egy kis falu amit magyarul DÁLNOK nak neveznek. Az énevem is DALNOKI minden valószinüség hogy öseim onnan származnak.
Térjünk vissza Bátori Isvra amikor Erdély fügetlenséget élvezett
ugy atörököktöl mint ausztriától, söt meg elég sokszor volt fügetlen ország, hisz lengyel ország i hatalma alatt volt. Nem érdekelnek engem
a lengyelek. Mi van ERDÉLY országgal. Ha a csehekeg eltudtak szakadni a szlovákoktól, miénem tud Erdély fügetlen lenni romániátol,fügetlenül hogy mijen nemzetiségü a lakossa. Ugy a magyaroknak mint a románoknak csak elönyére válna. Hisz az oláhok erdélyböl élnek. A kétnyelvüség megél egymás mellet.Én tanuja vagyok mint Canadai lakos. Ugytudom hogy svájcban is él a német és francia. Canadában meg a francia és az angol. Nem zavagok mosmár senkit. Erdélyi Dálnoki László
Öreg vagyok fáradt is már, mint már elöb irtam. Gyerek segitsetek. Beverik a fejeteket biz meg éri ez a haza büszkék lesztek. Ébregyetek már föl,s kövessetek.
DÁLNOKIk kik éltek világ szerte. Van egy falu DÁLNOK a neve. vár bennetek segitsetek.Tudom hogy nem vagyok egyedül. Ne hadjatok cserbe, szükség vona segitségatekre. Irjatok at Email emre. Várom leveletek.
Erdélyi Dálnoki Ottó László.
Erdélyi Dálnoki O. László.
Erdélyi Dálnoki O. László.
Holvagytok ti szegény Dálnokik. Sajnállak bennetek hogy elbujatok.
Bujatok elö hazánkról van szó. Fogjunk ösze. Ne hadjuk ezt a vérrel szerzet hazánkat mások által bitorolni. Höseink othonát, az aradi 13 at mások földjén pihenni.Ez az övék es a mienk. Ha maradt bennetek egy pici szikra a haza szeretetböl. Keljetek fel vegyük visza ami ami a mienk, Jogunk van reá!!!
Erdélyi Dálnoki László.
ezert tortenhetett meg hogy az ugynevezett valtastol meg mindeg hazaarulok komanyoznak, nem sikerul a szabad valasztassal egy igaz magyar nemzeti kormanyt valasztani sot oda jutottunk hogy nyiltan kicsufoljak az osi jegyeiket (TURUL, ZASZLO, STB) nem veletlen testvereim a vilag urai a nagy paholybol igy akarjak
a szomoru hogy mi hagytuk, hagytatok ma ez napig es sajnos meg nincs vege es meg a remeny is nagyon halvany
a megvalto viktorka nem fogja megoldani mert o nem piros ugyan de rozsaszinu es neki is a paholy az ura, a soros nem hiaba fektetett bele
minden jot uraim
ARPAD utodai
Elképesztő hülyeség. Ez a tökfej, mármint a szerző nem tud arról, hogy függetlenségi harcaink jeleseinek, nemzeti hőseinknek - kezdve az Árpádházi-királyoktól Mátyáson és Dobó Istvánon át II. Rákóczi Ferencig és Kossuth Lajosig - ifjúsági regények, tévéfilmek és máig emlegetett, klasszikusnak számító mozifilmek állítottak emléket. Ezekből éppenséggel az ellenkezője derül ki annak, mint amit ez a tökfej szerző sulykolni akar.
Idézem az 1975-ben, Helsinkiben elmondott beszédét!
"A mi országunk szenvedte el az első világháborút követően a legnagyobb csapást. Trianon igazságtalan békéje elcsatolta tőlünk az ország területének kétharmadát, a magyarság egyharmadát. Drága hazánk földjéből még a vesztes háborúban a németekkel szövetséges Ausztriának is jutott. Olyan országgá váltunk, ahol a határainkon bárhol is átkiáltva testvéreink tudnak válaszolni a mi nyelvünkön. Nincs még egy ilyen ország a világnak..."
Az idézetet meg lehet találni a Ki volt Kádár? Harag és részrehajlás nélkül c. Rubicon könyvben (szerk.: Rácz Árpád; Rubicon-Aquila-Könyvek, 2001, Budapest). A könyv 198. oldalán bárki elolvashatja az idézetet!
Magyarországot nem lehetett mivel kárpótolni, hogy fogja be a száját, ezért befogták erővel.