Hol rontották el a stratégiát a Monarchia katonai vezetői, mikor derült ki, hogy vesztes háborúba kerültünk, és volt-e a honvédségben annyi erő 1918-ban, hogy megállítsa Magyarország megszállását? Mások mellett ezekről az izgalmas kérdésekről nyilatkozott a Történelemportálnak a 99 évvel ezelőtt kirobbant első világháborúval kapcsolatban Ravasz István hadtörténész, alezredes, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa.
dr. Ravasz István alezredes
A világháború kitörésekor milyen helyzetben volt a Monarchia katonai szempontból az ellenfelekhez viszonyítva?
– Szerbiához viszonyítva mind a haderő harcértékét, mind a (hadi)gazdaság teljesítőképességét tekintve előnyös helyzetben volt a Monarchia. Az más kérdés, hogy a szerb hadsereg igen kemény ellenfélnek bizonyult, továbbá a déli szomszéd legyőzésére szánt stratégia eleve elhibázott volt. Oskar Potiorek táborszernagy bele is bukott abba, hogy nem a völgyekkel párhuzamos, hanem a hegygerinceket keresztező támadási tervet dolgoztatott ki.
Oroszország viszont nagy falatnak számított, nem véletlen, hogy a hadvezetés csak addig tervezte önállóan felvenni a harcot a keleti szomszéddal, ameddig a német haderő zöme át nem csoportosul keletre, és át nem veszi az orosz hadsereg elleni harc fő terheit. Erre azonban nem került sor, mivel a németek nem tudták néhány hét alatt győzelemmel befejezni a nyugati hadjáratot, hanem kialakult az állásháború. Mindkét fél megkezdte beásni első vonalban harcoló erőit, fokozatosan kialakultak a mélyen lépcsőzött állásrendszerek, amelyek aztán a Nagy Háború egészét jellemezték. (Ezen az alapon a hadtörténészek egyébként inkább az „állásháború”, mint az „állóháború” megnevezést tekintik helytállónak.) Voltak persze az állásháború kialakulásának előzményei, például az 1905–1907-es japán–orosz háborúban vagy még korábban az észak-amerikai polgárháború harmadik harmadában, ám azokból a stratégák nem igazán vontak le messzemenő következtetéseket.
Július 28-ra datáljuk a háború kitörését, mi történt az első napon?
– A császári és királyi 68. jászkun gyalogezred 1912 óta a belgrádi szerb helyőrséggel szemben, Zimonyban állomásozott. Feladata a megerősített határvédelem volt. Július 28-án a Monarchia hadat üzent Szerbiának, 29-ére virradóra a szerbek felrobbantották az országhatárt képező Száván átvezető vasúti híd déli pillérét Belgrád és Zimony között. A szolnoki 68-as gyalogezred katonái a híd zimonyi oldalánál őrséget állva megpróbálták megakadályozni a robbantást, sikertelenül. A szerbek ágyúval és kézifegyverekkel támadták a hídőrséget. A kirobbant tűzharcban – amelynek lefolyását a különböző források némileg eltérő módon írják le – életét vesztette három 68-as katona: Kovács Pál, Bíró Gábor és Veres Imre gyalogosok. Ismereteink szerint szerb oldalon nem voltak halottak. A következő harccselekményre július 31-én került sor, a Monarchia és Oroszország között pedig csak augusztus 5-én állt be a hadiállapot, tehát jelenlegi ismereteink szerint ez a három gyalogos volt a Nagy Háború első hősi halottja. Hármójuk közül az abádszalóki születésű Kovács Pál gyalogos volt az első.
A tankönyvek szerint mindenki azt hitte, hogy fél év alatt vége lesz a háborúnak. Volt erre esély?
– A németek a háború előtt meg voltak győződve arról, hogy a nyugati fronton néhány hét alatt legyőzik fő ellenfelüket, a francia hadsereget, miként 1870-ben történt. Ezután átcsoportosítják főerőiket keletre, ahol visszaszorítják a Monarchia hadereje által feltartóztatott orosz cári hadsereget, a cár pedig hatalma megtartása érdekében fegyverszünetet kér és kap. A németek azonban nem érték el Párizst, nem tudtak kellő nagyságú erőt keletre átcsoportosítani, kialakult az állásháború, II. Vilmos német császár közismert mondása („Mire a levelek lehullanak, katonáink hazatérnek!”) 1915-ben pedig már csak keserű mosolyt fakaszthatott.
Az első két év eseményei alapján a Monarchia vezetői milyen következtetéseket vontak le?
– Mind a politikai, mind a katonai vezetők közül egyre többen látták be, hogy a háborúból a Monarchia már nem kerülhet ki győztesen: a gazdaság a katonák minden vitézsége ellenére sem lesz képes győzelemre segíteni a hadsereget, sőt már kezdtek mutatkozni bizonyos társadalmi feszültségek jelei is. Egyre többet beszéltek arról, hogy megegyezéses békét kellene elérni az antanttal (nem annak kis szövetségeseivel), addig, amíg a Monarchiának van annyi ereje, hogy erre esélye lehet, s akár kisebb területi engedmények árán, elsősorban Olaszországgal szemben. Az új uralkodó, I. (IV.) Károly maga is osztotta ezeket a nézeteket, ennek jegyében tett két kísérletet 1917 tavaszán neje, Zita testvérén, a belga hadseregben szolgáló Sixtus hercegen keresztül Poincaré francia elnök megnyerésére a különbéke számára, elismerve többek között Franciaország igényét Elzász–Lotharingiára. Ezt a németek „háta mögött” kívánta „nyélbe ütni”, ám Clemenceau francia miniszterelnök nyilvánosságra hozta a kezdeményezést, ami egyfelől a kísérlet kudarcát vonta maga után, másfelől Károlynak Canossát kellett járnia II. Vilmos német császárnál.
1916-ban még egy fordulat történt, a románok megtámadták Erdélyt. Meglepetésként érte ez a katonai vezetést?
– Csupán részben volt meglepetés. Románia – amely a Nagy Háború kitörésekor még formailag a Monarchia szövetségese volt – átállásának lehetősége már 1914-ben felmerült, bizonyítják ezt gróf Tisza István miniszterelnök I. Ferenc Józsefhez írott memorandumai. A katonai vezetők azonban nem tettek intézkedéséket Erdély katonai megerősítésére, csupán a lakosság bizonyos fokú hátratelepítését kezdték meg, azt is csak 1916 nyarán. Egyfelől sokáig nem volt tudomásuk az antant és a Románia közötti titkos tárgyalásokról, amelyek során igen nagy területeket ígértek Romániának, ha belép a háborúba, másfelől nem feltételeztek annyi merészséget a román hadvezetésről, hogy az meg meri támadni a katonai potenciált tekintve sokkal erősebb központi hatalmakat. Igaz, Románia csak a Monarchiát támadta meg, Németországnak nem üzent hadat, ám támadása azonnal kiváltotta a német hadvezetés ellenintézkedéseit is.
Melyik tekinthető a világháború legnagyobb ütközetének?
– Talán az 1916 tavaszi verduni csata vagy az ugyancsak 1916 tavaszi skagerraki (jütlandi) tengeri ütközet. Amennyiben a Monarchia haderejére szűkítjük a kérdést, akkor Przemyśl 1914–1915-ös védelmét, az 1915. májusi gorlicei áttörést és az azt követő galíciai tavaszi hadjáratot, az orosz Bruszilov-offenzíva 1916 nyári megállítását, az 1917. októberi caporettói áttörést vagy az 1917. májusi otrantói tengeri ütközetet említhetjük meg. Hangsúlyozni kell azonban, hogy mindez csupán szemelgetés, mások esetleg más csatákat emelnének ki, akár ezek mellett, akár helyett.
Minden háborúban vannak kiváló hadvezérek, az első világégésből a központi hatalmaktól kiket lehet kiemelni?
– József királyi herceg, az olasz arcvonal főparancsnoka kihagyhatatlan egy ilyen felsorolásból. Továbbá Kövess Hermann tábornagy nevét említhetjük meg, aki hadtörténészi vélemények szerint a legeredményesebb osztrák–magyar hadvezér volt. Folytathatjuk a sort Kuzmanek Hermann altábornaggyal, Przemyśl védelmének irányítójával; Szurmay Sándor gyalogsági tábornokkal, az Északkeleti-Kárpátok védelmének vezetőjével; Svetozar Borojević tábornaggyal, az olasz front tartójával; Metz Rezső vezérőrnaggyal (később altábornagy), aki a gorlicei áttörés sikeres végrehajtásáért elnyerte a katonai Mária Terézia-rendet, s egyáltalán nem utolsósorban Horthy Miklós sorhajókapitány (később altengernagy) teljesítménye sem hagyható figyelmen kívül.
A németek közül mindenképp említést érdemel Paul von Hindenburg tábornagy, Erich von Ludendorff gyalogsági tábornok, August von Mackensen tábornagy, illetve Wilhelm Souchon tengernagy.
A háborúban melyik esemény volt a Monarchia legnagyobb haditette?
– Időrendben az első az orosz betörések megállítása 1914–1915 fordulóján a Kárpátokban, majd a cár katonáinak visszavetése a Kárpátok előterébe. Időrendben második a román haderő igen gyors és igen hatékony kiverése Erdélyből 1916 második felében, aminek végén még Bukarestet is sikerült elfoglalnunk.
Mikor derült ki, hogy biztosan vesztesen kerülünk ki a háborúból?
– Ez egyértelműen csak 1918 szeptember–októberében derült ki, amikor összeomlott a balkáni front, majd az olasz hadsereg a Vittorio Venetó-i csatában áttörte a osztrák–magyar arcvonalat.
Miért kerültünk ki vesztesen ebből a háborúból, hol rontottuk el a stratégiát?
– Amint említettem, a stratégák mozgó háborúra készültek, s nem vették figyelembe az állásháború kialakulására utaló előjeleket. Ez csupán az egyik eleme a mozaiknak. A legfontosabb talán a többfrontos háború volt, amelyet a földrajzi értelemben körülfogott központi hatalmak egyre kevésbé bírtak gazdaságilag finanszírozni. Már volt szó arról, hogy a németek hogyan tervezeték fél év alatt befejezni a háborút, azzal azonban stratégáik (legalábbis kezdetben) nem számoltak, hogy nem egymás utáni nyugati, majd keleti fő arcvonal alakul ki, hanem mindkettő megmerevedik (kialakul az állásháború), sőt az elhúzódó háború folyamán újabb frontok nyílnak meg, így az olasz 1915-ben, majd a kelet-balkáni (román) 1916-ban. Azzal sem számoltak a németek, hogy a nyugat-balkáni (szerb–montenegrói–albán) fronton a Monarchia nem tud kész helyzetet teremteni, s nekik katonai segítséget kell nyújtaniuk ott is. Aztán arra sem gondoltak még 1914-ben, hogy az akkor már igen jelentős hadiipari potenciállal bíró USA beléphet a háborúba, illetve hogy a korlátozott, majd a korlátlan tengeralattjáró-háború nem kényszeríti térdre, nem fosztja meg külső utánpótlási lehetőségeitől Franciaországot és Nagy-Britanniát. 1914 nyarán egyébként Berlin még Nagy-Britannia távolmaradásában is bízott, ám nem számolt azzal, hogy a semleges Belgium lerohanása háborús hatást vált ki Londonban.
1918 áprilisában a romániai Konstanca fekete-tengeri kikötőjében vannak a magyar csapatok, nyolc hónappal később a román hadsereg bevonul Kolozsvárra. Mi okozta a teljes katonai összeomlást?
– A már említettekhez azt lehetne hozzátenni, hogy időközben a Monarchia hátországa omlott össze. A gazdaság már képtelen volt tovább ellátni a harcoló hadsereget a kellő mértékben, rohamosan erősödtek a nemzeti-nemzetiségi mozgalmak, amelyek a haderőben is megjelentek: a fronton egyre több, főleg nemzetiségi alakulat tagadta meg a parancsot vagy állt át a propaganda hatására. A német-osztrák ajkú és a magyar lakosság, vagyis a Monarchia szétrobbantásában ellenérdekelt polgári réteg is kifáradt, s egyre inkább hajlandó lett volna a békekötésre, akár kompromisszumok árán is. Ide tartozik I. (IV.) Károly elkeseredett kísérlete 1918 októberében a Monarchia föderatív átszervezésére.
Ezzel mi volt a gond?
– Ahelyett, hogy a már egyértelműen a győzelem kapujában álló antant és az ahhoz társult USA számára is tetsző módon modernizálta volna süllyedő birodalmát, sokkal inkább „a megvadult lovak közé dobta a gyeplőt”. A modernizációs átszervezési kísérlet hasznos és eredményes lehet békeidőben, ám a háborúvesztés körülményei közepette – s ez a magánvéleményem – csakis vaskézzel lehetett volna megállítani az összeomlást vagy legalább csökkenteni annak hatását. Egyik legeredményesebb tábornoka, Borojević tábornagy egyébként felajánlotta az uralkodónak e célra a rendelkezésére álló haderőt, ám Károly visszautasította ezt.
1918 végén lett volna még annyi erő a honvédségben, hogy megállítsa a megszállókat?
– A kérdés és maga a probléma még közel egy évszázad múltán is éles vitákat vált ki (had)történészek között. Az egy egységben, zárt rendben, fegyvereikkel hazatérő honvédalakulatok elvileg képesek lettek volna eredményesen szembeszállni az olasz tisztek vezette cseh–szlovák légióval és a francia tisztek irányította román királyi haderővel. Ugyanis az előbbi a megszervezés, az utóbbi az újjászervezés állapotában, annak befejezése előtt lendült támadásba. Csakhogy leszerelték és szélnek eresztették a hazatért honvédeket, az új hatalom abban reménykedett, hogy ezzel „piros pontot” szerezhet a győztesek előtt, amit majd kamatoztathat a béketárgyalásokon: „íme, mi alkalmazkodtunk a ti elvárásaitokhoz, most ti is adjatok nekünk cserébe valamit!” Nem így történt, a Károlyi-kormányzatot Párizsban, a békekonferencia székhelyén nem tekintették partnernek.
Amikor ez világossá vált, már késő volt: az 1918 őszén hazatért honvédalakulatok már nem léteztek. Újra kellett szervezni a magyar haderőt, amit sikeresen és időlegesen az a tanácskormány tudott végrehajtani, amely – legalábbis kezdetben – felvállalta a fegyveres honvédelmet. Igaz, ez kizárólag politikai (és nem nemzeti) okból történt, sőt részben a látszatot szolgálta. De a vöröskatonák, a volt honvédek és a volt magyarországi kiegészítésű közös katonák sikeres hadműveletei a Felvidéken, fél évvel a padovai fegyverszünet után, talán bizonyítékot is jelenthetnek a kérdés tőmondatban történő megválaszolásához: igen, volt még annyi erő a honvédségben.
Ilyenkor fel szokott merülni ellenérvként, hogy 1918 végén a katonák haza akartak térni, mindenkinek elege volt már a háborúból.
– És aki már nem tudott hová hazatérni? Az persze minden előbbitől független tény, hogy a hazatérő honvédalakulatok lázadás nélkül teljesítették a leszerelési parancsot, így 1918–1919 fordulóján nem alakulhatott ki olyan szituáció Magyarországon, mint amilyen nem sokkal később kialakult Törökországban, ahol a Musztafa Kemal pasa, a későbbi Atatürk vezette nemzeti felkelés elérte az eredetileg Törökországnak szánt béke alapvető módosítását.