Alexandru Vaida-Voevod erdélyi román politikus, a magyar országgyűlés egykori képviselője a román delegáció tagjaként vett részt a párizsi konferencián 1919. februártól, 1919. december 9-től a Román Királyság miniszterelnöke.
Vaida-Voevod levelei, beszámoló-összegező tájékoztatói azért fontosak, mert eligazítják a konferencia zűrzavarában tájékozódni vágyót. A magyarok története, sajnos, az egyik megrázóan tragikus történet. Kevés szó esett a magyar békeszerződés aláírásáról, de nem is erről szólt a konferencia, amelyen Magyarország még csak nem is képviseltet(het)te magát. Egy éven át keresték azt a legitim magyar delegátust, akivel aláírathatták a tulajdonképpen már 1919. február végén kész szöveget.
Az alábbiakban Koszta István Nem (csak) Erdély volt a tét című dokumentumkötetéből közlünk két visszaemlékezés-részletet. E kötetből és az ugyancsak egyedülálló, Mária román királynő párizsi követsége címet viselőből feltárul az apró részleteknek, háttérben zajló egyeztetéseknek a szövevénye, amelyet jobban megismerve megérthetjük, mennyit és milyen hatékonyan dolgozott a román diplomácia Románia kedvező színben való feltüntetéséért, bármilyen számukra hátrányos rendelkezés elszabotálásáért stb. Koszta István könyvének címe arra utal: ne gondoljuk, hogy Erdélyről folyt a vita, sokkal inkább a Bánátról, Besszarábiáról, a teljes Tiszántúlról, gazdasági koncessziókról.
Majláth Gusztáv Károly erdélyi katolikus, Ferencz József unitárius és Nagy Gyula református püspök 1919. szeptember 8-án a Főtanácsnak írt beadványukban vizsgálatot kértek a román vallásüldözés ügyében (The Inquirer, 1919. december 13.). Vaida-Voevod első londoni sajtótájékoztatóján újságírók rákérdeztek a beadványra. A válasz az volt, hogy „a gondolati szabadság és vallásgyakorlat dolgában nincs a világon toleránsabb nemzet a román nemzetnél” (Liverpool Courier, 1920. január 30.). Más alkalommal a részletekre is kitért: „A román állam nem tűrheti el, hogy a szabad vallási gyakorlat leple alatt, Magyarország területi egységének védelmében, a szószékről ellenséges politikai nézeteket terjesszenek vagy azt prédikáljanak” (Daily Telegraph, 1920. február 3.).
A románoknak fontos volt az angolok szimpátiájának elnyerése, amiért mindent meg is tettek. Vaida-Voevod visszaemlékezése egy 1920. január 30-i londoni vacsorára:
A Canterbury érsek megtisztelt azzal, hogy elfogadta ebédmeghívásomat [valójában vacsora volt]. Néhány felekezet vezetőivel érkezett. Ebéd [vacsora] után elbeszélgettünk a három magyar püspök beadványáról. A jelen lévő angol unitárius több ízben vitázott egy lapban Ciotorival arról, hogy Erdélyben üldözték az unitáriusokat. Elmondtam, hogy a most 90 éves, főtiszteletű Ferenc József unitárius püspök ugyanabban a faluban született, ahol én is. Az apja annak az uradalomnak az intézője volt, ami most az én családom birtoka.
Hadiállapot és nyugtalanság lévén az országban, a kormányzótanács rendelkezett arról, hogy a megyei közigazgatási szervek álljanak a püspök úr rendelkezésére, hogy segítsék vizitációs utazásait. A beadványban egyetlen incidens sem említenek, mert nem voltak ilyenek. Engedtessék meg nekem, hogy az erdélyi unitáriusok ügyében tájékozottnak mondhassam magam. Apám líceumi diák korában a volt szuperintendens családjának házában lakott. Minket, gyerekeit a kolozsvári unitárius kollégiumba íratott be. […] Ma is el tudom mondani a hét próféta nevét úgy, ahogy az unitáriusok tanították (és felsoroltam valamennyit).
Az urak mosolyogtak, a komor unitárius is megenyhült ugyan, de a vakbuzgó káplán, Bowie továbbra is lapozgatta a magyar püspökök beadványát.
„A kolozsvári római katolikus plébános esetének a leírását keresi – kérdeztem rá –, netán a szamosújvári plébánosét?”
Elkértem a beadványt, és egy mozdulattal oda nyitottam ki, ahol az említett esetekről írnak.
„Örvendek annak, hogy éppen olyan, a lelkiismereti szabadságért síkra szálló egyházi méltóságok döntésére hivatkozhatok, mint amilyenek Önök. Ahogyan a beadvány ezeket az eseteket leírja, az valóban felháboríthat minden igazság iránt érzékeny, előítélet nélküli embert. De mi történt a valóságban? A kolozsvári katonai állomásparancsnok nem akadályozta meg, hogy az igehirdetés után a székesegyházból távozó plébánost előállítsák. A katonaság visszaélt a hatalmával? Látszatra igen. A szentbeszéd Magyarország keresztelő első királya, Szent István napján hangzott el, Magyarország egyik hivatalos ünnepén. A nagy műveltségű és kiváló szónok, Hirscher plébános ragyogóan álcázott, kenetteljes, keresztény mázba öltöztetett izgató politikai szentbeszédet mondott el. A szamosújvári plébános esete ugyancsak tanulságos. Az ő szentbeszéde Mária napján hangzott el. Hogyan? A vád az, hogy a megszálló román katonai hatóság nem tiszteli Szűz Mária kultuszát? Mária Magyarország védnöke, Regnum Márianum és így tovább. Ismét a Szentírás szolgál a román csapatok és hatóság elleni izgatás eszközeként Jézus Krisztus édesanyja ünnepének ürügyén. Egyébként ezt a plébánost is a megrovás értékével bíró előállítás után azonnal szabadon bocsátották.”
A Canterbury érsek megértően bólogatott, a többiek hallgattak, Bowie káplán zavartan hallgatott. Folytattam:
„Az efféle izgatás sok magyar család számára végzetes volt, és ellehetetlenítette az állampolitika minden igyekezetét a magyar kisebbség óhajainak teljesítéséért. Az aradi katolikus gimnáziumban a felső osztályok diákjai például egy egyesületet alkotva arra szervezkedtek – a megszállt országban! –, hogy erőszakkal elfoglalják a polgármesteri hivatal, a prefektúra, a rendőrség, a posta és az állomásparancsnokság épületét. Nyilvánvalóan leleplezték ezt a gyerekes összeesküvést. A diákokat előállították, és fogházbüntetésre ítélték. Szüleik kétségbeesésére tönkretették a jövőjüket. Amikor tetteik valamelyest feledésbe merülnek, közbenjárok majd Őfelsége a királynál, hogy kegyelmezzen meg nekik. Bűnük a koruk, ebben a korban a legfogékonyabbak a detektívregényekben és a bibliaszövegeket idéző igehirdetésekben elrejtett ötletekre. Ezért azok a papok, akik visszaélnek, és a szószéken eltévelyednek hitoktató szolgálatuktól, ők az igazi bűnösök, és igencsak megérdemelnének néhány botütést a piactéren, esetenként több éves fogházbüntetést és jövőjük ellehetetlenítését, az általuk félrevezetett és bűnbe vitt diákok helyett. Tudatában vagyok annak, hogy egy miniszterelnök szájából ezek a mondatok meglepően hangzanak, de vállalva a kockázatát annak, hogy faragatlannak vélnek, őszintén kívántam ezekről a dolgokról beszélni.”
A Canterbury érsek támogatta a véleményem, kijelentve, hogy valóban elítélendő a vallást hangulatkeltés céljára és politikai izgatásra felhasználni.
Ismét Vaida-Voevod visszaemlékezése. Román miniszterelnökként a Négyek Tanácsa színe előtt (Párizs, 1920. január 19.):
A Quai d’Orsay-n ott voltak már a „nagyok”. Meglepetésemre Clemenceau elnökölt. Egy pódiumra emelt, külön asztalnál ült. Hellyel kínáltak kb. két méterre az ő asztalától. Tőlem balra ült Tittoni, Lloyd George, Hoover, Balfour, a terem végében Foch és számtalan titkár, kirendelt jelentéstevő. Clemenceau háta mögött és tőle balra, ott állt Ph. Berthelot.
Mindenkit üdvözölve leültem. […] Clemenceau megkérte Ph. Berthelot-t, hogy olvassa fel Wilson elnök táviratát. Az amerikai elnök „értésemre adja”, hogy tájékoztatást vár arról, hogy Románia miért nem vonta ki csapatait magyar területről a konferencia által kijelölt vonal mögé. Azt válaszoltam, hogy a romániai időjárási viszonyok s különösképpen a nagy hó akadályozták a csapatok visszavonását. Figyelembe kellett vennünk a magyarországi lakosság nyugalmát és Budapest különleges helyzetét. Csapataink gyors előremenése, nagy mennyiségű hadianyag, élelemtartalék, hadianyag, lőszer előreszállítását jelentette, ami most magyar területen lévő raktárakban van szétszórva. Az időjárás megakadályozta ezeknek a készleteknek a visszaszállítását… (Foch tábornagytól tudtam, ha egy katonánk csak 3-5 kg akármit szállított volna napi egy kilométert a konferencia által kijelölt vonalig, hadseregünk már régen a Királyhágó táján lehetne. Éreztem, hogy előadásom alatt figyel, de biztos voltam benne, hogy nem hoz kellemetlen helyzetbe, mert élvezzük a támogatását. Vele együttműködve, javaslatára és a jóváhagyásával, kértem egy feliratban – amelyben Kun Béla elleni akcióért szálltam síkra – a Clemenceau által elnökölt konferencia összehívását.)
Lloyd George szólt közbe: „Milyen biztosítékaink lehetnek arra, hogy a miniszterelnök utasítását teljesítik? Mi úgy tapasztaltuk, hogy az utasításokat tulajdonképpen azért bocsátják ki, hogy azokat ne teljesítsék, mint ahogyan Brătianu úr tette.”
Lenyeltem a pofont, amit a jellegzetesen bukaresti taktikázás miatt kaptam. Valóban, amikor Pherekyde megkapta Brătianu sürgős táviratát, akkor tudta, hogy azt nem kell végrehajtani. Természetesen a „nagyok” is ismerték ezt a nagyon átlátszó balkáni taktikázást. Mit tehettem? Megpróbáltam mellébeszélve elterelni a kérdésre várt válaszom: „Én a Brătianut követő sorban a harmadik miniszterelnök vagyok a konferencián. A Szentírás szerint a Jóisten is megbocsátja harmadíziglen a szülők bűneit.”
Lloyd George mosolyogva kijavított: „Na nem, én otthonos vagyok a Szentírásban, és úgy emlékszem, hogy hetedíziglen…”
A jelenlévők derültek a helyzeten, én vállvonogatással beletörődtem. Kitérőm, amit az angol miniszterelnök szemrehányása okán kialakult helyzet komolysága tudatában ötöltem ki, illetve mosollyal kísért pontosítása teljesen megváltoztatta az összejövetel hangulatát. Ezt kihasználva, folytattam: „Rendelkezem, hogy a hadsereg vonuljon vissza a lehető legsürgősebben az Önök által kijelölt vonal mögé: ha előfordulna mégis a lehetetlen, bármi okból, hogy utasításomat ne teljesítsék, vagy nem lehetséges azt teljesíteniük, sürgönyben terjesztem fel Őfelségének lemondásom.”
Clemenceau elfogadta a válaszom, és javasolta, hogy térjünk át Besszarábia ügyére. Ezt megelőzően viszont utasította Berthelot-t, hogy olvassa fel a főtanácsnak azt a táviratát, amit Bukarestbe küldenének. Végighallgatva a dorgálást, szót kértem: „Természetesnek tartom azt, hogy miután Wilson elnök is érdeklődött a Romániával kapcsolatos kérdések helyzetéről, úgy döntöttek, hogy ezt a táviratot Bukarestbe küldik. Mégis, tisztelettel felhívom a főtanács figyelmét, hogy ha változatlan szöveggel a távirat a sajtó tudomására jutna, a német és a magyar újságok azonnal úgy értelmeznék, hogy lám, Románia mégsem szövetséges, hanem egy volt ellenséges ország. Országunk ellenséges megszállás alatt szenvedett, és kegyetlenül kifosztották (állításomat tényleges adatokkal igazoltam). Fájdalmas lenne a románok számára, ha az ellenséges sajtó alkalmat kapna arra, hogy országuk és a főtanács viszonyát értelmezné. Ez okból bátorkodom kérni, hogy a távirat néhány passzusának az élét enyhítsék.”
Clemenceau kérdően a „nagyok” felé fordult. Balfour elvette Ph. Berthelot kezéből a papírt, és átfutotta a szöveget, majd bejelentette, hogy a szükséges változtatásokat elvégzik. Utólag megtudtam Madge révén, hogy a táviratot tulajdonképpen Balfour fogalmazta.
E jelenet után Lloyd George kiterítette az asztalra Besszarábia térképét, én ugyanezt tettem. Fölálltam, és Lloyd George-ot megelőzve figyelmeztettem őt, hogy az ő földrajzi térképe a terület etnikai összetételének nem a pontos adatait tartalmazza. A színes foltok tömörek, s így hibásan jelzik az etnikai megoszlást, ugyanis a települések csak részben tiszta román, bolgár, orosz stb. lakosságúak. Vegyes lakosságúak is, a térkép színskálájából tehát nem derülhet ki a többségi román lakosságú falvak valós aránya. Rövid vita kezdődött, amely alatt Clemenceau közvetve a pártomra kelt. Lloyd George sem volt túlságosan kitartó, de megismételte, hogy annak ellenére, hogy nem teljesítettük a konferencia döntését, és még a csapatainkat sem vontuk vissza: mégis kérjük Besszarábia elismerését.
Clemenceau egyértelműen segítő szándékkal közbeszólt: „Újratárgyaljuk a Besszarábia-kérdést, miután Önök visszavonták a csapataikat Magyarországról.”
Az elnökhöz és Lloyd George-hoz szólva, megkockáztattam egy javaslatot: „Köszönöm. Értsem tehát azt, hogy elismernék Besszarábia elcsatolását, amit az önrendelkezés jogán a besszarábiaiak saját maguk eldöntöttek már, miután visszavontuk a hadsereget.”
Lloyd George élénken, de jóindulattal közbeszólt: „Nem! Csak akkor kezdünk majd el komolyan tárgyalni róla.”
Sajnálkozva tekintettem Clemenceau-ra, és szólni szerettem volna. Az öreg viszont sietve összefoglalta a helyzetet: „A kérdést megvitatjuk, ha Önök visszavonják a csapataikat…” – és rám tekintve, bal kezével – értelmezésem szerint – azt jelezte, hogy ne folytassam. Keze az asztal alatt lévén, nem volt onnan látható, ahol a többiek ültek. Megértettem az atyai jelzést, ő bezárta a vitát és elbocsátott.
Fölálltam, üdvözöltem a „nagyokat”, és elindultam az ajtó felé. Clemenceau megtisztelt azzal, hogy elkísért, majd melegen elbúcsúzott, miután hálásan megköszöntem jóindulatát. Utolsó elnöklése volt, számomra pedig az utolsó találkozás vele. Emlékét hálás tisztelettel őrzöm. Minden alkalommal élvezhettem jóindulatú politikai és személyes támogatását.