Miközben Romániában gyanús módon leállíttatták a havasalföldi fejedelmek maradványainak genetikai vizsgálatát, Magyarországon komoly erőfeszítéseket fektetnek Árpád-házi királyaink ereklyéinek régészeti és antropológiai fölmérésébe.
Ritkán veszem kezembe a National Geographic folyóiratot, amióta a lap romániai és amerikai részlege összepaktált a Rosia Montana Gold Corporationnel, azzal a céggel, amelyik az erdélyi Verespatakon ciántechnológiával szeretne aranyat bányászni. Most mégis megtettem, mert a lap szeptemberi számának magyarországi kiadása címlapját a Szent László herma díszíti.
Győrben, amely élő Szent László kultusza miatt akár Nagyvárad testvérvárosa is lehetne, több tudományág magas rangú képviselője megvizsgálta a győri bazilikában őrzött Szent László hermát, a Szent Korona és a Szent Jobb utáni harmadik kiemelt nemzeti ereklyénket. A Zsigmond király idejében készült pompás fejereklyetartó eredetileg Váradon volt elhelyezve, de mivel a tordai országgyűlésen megfosztották jogaitól a katolikus egyházat, 1557-ben Varkocs Tamás, a váradi vár kormányzója erőszakkal elvette az őrkanonoktól a hermát, és Gyulafehérvárra szállíttatta. Innen mentette ki később Naprághy Demeter gyulafehérvári püspök, aki 1600-ban Prágába vitette, ahol kijavíttatta, a hiányzó drágaköveket pótoltatta. Később győri püspök lett belőle, és az ereklyetartót magával vitte, a lovagkirály koponyája így került végül Győrbe. A Nagyváradon őrzött másik herma László király nyakszirtcsontját őrzi.
A Patonay Lajos és Pálfi György által vezetett kutatócsoportot Lukácsi Zoltán, a Győri Hittudományi Főiskola rektora segítette munkájukban. „Szemernyi kétségünk sem volt afelől, hogy valódi az ereklye, de nem titkoltuk volna el az eredményeket, ha a kutatók más következtetésre jutnak” – nyilatkozta a rektor a National Geographic-nek.
Itt jön be a képbe Románia, ahol a kulturális miniszter, Puiu Haşotti nem átallotta ország-világ előtt ismét letenni a garast a gyenge lábakon álló dák–római kontinuitáselmélet mellett. Történt ugyanis, hogy a miniszter nemrég leállíttatta a Basarab fejedelmi család származását célzó kutatásokat. A bukaresti régészeti intézet megpróbálta volna tisztázni, igaz-e az a feltételezés, miszerint a Havasalföldi Fejedelemség megalapításában kulcsszerepet játszó Basarab család valóban kun származású s nem román. A történész végzettségű Haşotti eredetféltő érvelése igencsak inog, mert mint fogalmazott: „talán fontos lenne az eredmény a tudomány számára, de ezek az uralkodók meghatározták nemzeti történelmünket és kisebb jelentősége van annak, hogy kun származásuk volt-e”. Pedig Valahia neve az első román források feltűnése előtt Kunország volt, ennek emlékét őrzik mai helynevek (Comana, Comanca, Comani), valamint a Coman családnév is – mint olvashatjuk A kun–román fejedelmek című cikkben a Székely Hírmondóban. Ebből a kun családfából származott aztán Mircea cel Bătrân, Vlaicu Vodă, Vlad Ţepes, Ştefan cel Mare, Petru Rareş és több más moldvai, havasalföldi uralkodó is.
Az elméletet évekkel ezelőtt már Neagu Djuvara, a mai román történetírás rangidős személyisége is felvetette, bizonyára Haşotti nagy bánatára. Djuvara szerint a korabeli románnak nevezett – vagy hitt – uralkodóréteg kun volt, így a dinasztiaalapító I. Basarab is, aki az a legendabeli fejedelem is egyben, akit Negru Vodának, Fekete Vajdának nevezett el a nép. A Basarabnak adott Fekete vajda név az arcszínére utal, amint azt Aleppói Pál szíriai utazó és Miron Costin is feljegyezték: a románok a kunokat sötétebb bőrűeknek tartották. A darázsfészekbe nyúlt Djuvara persze már akkor tudta, hogy a román nemzeti érzékenység nem tudja megemészteni, hogy legnagyobb fejedelmei kunok voltak, vagyis hogy igaz történelmet írni veszélyes Romániában. Ennek ellenére remélhetően a nagyváradi–győri Szent László ereklye mostani vizsgálata eljut a bukaresti sajtó és az ottani tudományos közeg látókörébe is, ami bizonyára kínos helyzetbe fogja hozni a rögeszméihez ragaszkodó román kulturális tárcavezetőt, a hivatalos román iskolai történelemkönyvek szerzőiről nem is beszélve.
A Hargita Népében megjelent Kun rokonság? című 2006-os cikkben azt olvashatjuk, hogy a balkáni kunokat a románság olvasztotta be, de a Moldvába betelepedett székelyek és magyarok megúszták ezt a veszélyt, főként annak köszönhetően, hogy az egri püspök magyar főpapot nevezett ki föléjük, akinek székhelye Milcov város volt az azonos nevű folyó partján (a tatárok később eltörölték a föld színéről ezt a helységet). Ez a mozzanat szolgál alapjául a feltevésnek, hogy a moldvai csángók kun leszármazottak.
De maradjunk még a román (román?) uralkodóknál, mielőtt rátérnénk a győri herma vizsgálatának az eredményére. Tamáska Péter történész, a Magyar Hírlapban megjelent Fekete Vajda című cikkében nem kertel: kun csontokra bizony nem lehet román államot építeni. A szerző a Magyar Katolikus Lexikont is idézi, amelyben az áll, hogy „A Dnyesztertől nyugatra lakó kun törzsek fejedelme, Barsz keresztény hitre tért, és a magyar király fennhatósága alá helyezte országát és népét”. Miután a milkói (Milcov) kun püspökség megszűnt a tatárjárás után, a vlah, vagyis az oláh lakosság került túlsúlyba. Tamáska megjegyzi, hogy Basarab nem ortodox, hanem katolikus hiten volt, s ha a kunok szét is szóródtak és beolvadtak a többségbe, az udvarban az írásbeliség nem vlah, hanem egyházi szláv nyelven folyt. Közben azt se feledjük, hogy a források szerint a vlahok a 12-13. században jelentek meg Erdélyben és a Kárpátokon túlnyúló szörényi bánságban, s erősen kötődtek a megújult bolgár cársághoz.
A történész szerint, ha a csontok beszélni kezdenek, a ránk maradt hiteles adatok, krónikák, pápai és királyi oklevelek tanúságait a modern természettudomány is meg fogja erősíteni. Hát Romániában erre láthatólag fittyet hánynak.
A bukaresti régészeti intézet kutatócsoportja már végzett DNS-vizsgálatot a 14. század második felében uralkodott Vlaicu Vodă maradványain, abból a célból, hogy tisztázzák végre a román vajdák eredetét. A Székely Hírmondó megkérdezte az ügyben Kádár Gyula történészt, a székelyföldi Történelmi Magazin folyóirat főszerkesztőjét. Mint a szakember elmondta, a Vlaicu vajda maradványait tartalmazó sírt 2012 június 28-án, a Román Tudományos Akadémia jóváhagyásával tárták fel. I. Basarab Vladislav, vagyis Vlaicu vajda 1325–1377 között élt, 1364-től uralkodott. Édesanyja magyar származású, a magyar királyok távoli rokona, Dobokay Klára volt. (Némely román történetíró Doamna Mariát emleget.) Vladislav, románosan Vlaicu édesapja Nicolae Alexandru, a vajdaságot alapító Basarab fia volt. A Basarabok kun–tatár származása nyilvánvaló, családfájuk visszavezethető egészen Dzsingisz kánig. Rásonyi László turkológus professzor szerint a Basarab szó jelentése „leigázó apa”, a török „bas” leigázni, lenyomni jelentéssel bír. A Havaselvét megalapító vajda az Aranyhorda hercege, Batu kán ükunokája, Dzsingisz kán hetedízigleni leszármazottja volt…
Arra a kérdésre, hogy miért baj az, ha egyértelműen bebizonyosodik, hogy I. Vladislav, románosított nevén Vlaicu vajda kun származású volt, Kádár így felelt: „Számukra jobb a mítosz, azaz a dák–római származtatás, az imaginárius őstörténet, mert azzal igazolni lehet a több ezer éves ősiséget Erdélyben és a mai Románia egész területén. Míg a kun származású vajdák létezésének elismerése azt mutatná, hogy a vlachokat, a románok elődeit, a hajdani Kunország területén a kun vezetőréteg szervezte államba. El kellene ismerni, hogy a román etnogenézis része a kun is. Ez baj Bukarestnek, mert még mindig fontosabb a »tiszta« dák–római származás tézise, mint elfogadni, hogy a román államiság kezdete a kunokhoz kötődik, tehát csak a 13-14. századig vezethető vissza. Nos, ezért kellett leállítani a DNS-vizsgálatokat is.”
A kutatás közben leállított román tudósok összehasonlítják Vlaicu DNS-ét az osztrák és orosz múzeumokban őrzött kun mintákkal. A DNS-mintákat begyűjtő fiatal kolozsvári történész, Alexandru Şimon szerint „mindenik történész azt állít, ami az eszébe jut. Mi ki akarunk törni ebből a zónából, és a bizonyítékok alapján érvelünk.”
Legyen így, de Kádár Gyula figyelmeztet is bennünket, mert szerinte a románság nyíltan és őszintén csak akkor fog beszélni erről, amikor már a székely tömbmagyarságot is felszámolták, úgy, ahogy Erdély magyar régióival és városaival tették.
Ahogy a győri egyházmegye honlapján is olvashatjuk, az ereklye nemcsak a vallásos tiszteletnek volt a tárgya, hanem az igazságszolgáltatásban is szerepe volt, rátették kezüket a vallomástevők, és ott volt a nemzet életének minden jelentős eseményénél, így a csaták mezején is. Most, mondhatnánk, tudományos csatában vesz részt, a DNS és a genetikai kutatások nemzetközi mezején.
Az említett tudósok a hagyományos embertani mérések, tipizálások és szénizotópos kormeghatározás mellett DNS-mintát is vettek, valamint komputertomográfiás (CT) rétegfelvételeket is készítettek a király koponyájáról. Ezt nagy felbontásban és több beállítással is megtették. Mindezen túl előállították a koponya háromdimenziós műanyag másolatát. A kapott eredmények alapján Pálfi György antropológus, a Szegedi Tudományegyetem kutatója azt a következtetést vonta le, hogy „rendkívül karakteres vonásokat mutat a koponya, bizonyos jellegei 50-55 éves kora között elhunyt férfira, erőteljes izomzatra, fokozott fizikai tevékenységre utalnak. […] A koponyaereklyében talált fogak épsége azt sejteti, hogy hajdani tulajdonosuk jó körülmények között élt, az uralkodó osztály legfelső rétegéhez tartozott. […] Maga a koponya pedig alapvetően europid vonásokat mutat, helyenként mongoloid jelleggel. Az antropológiai vizsgálatok előzetes eredményei összecsengenek, a talált jellegek közül sok mutat arra, hogy az ereklye tényleg I. László magyar királytól származhat.”
A kutatók megjegyzik, hogy még inkább egyértelmű lenne az azonosítás, ha genetikai vizsgálatokra is mód nyílna, viszont ehhez férfiági Árpád-házi DNS anyagot kell nyerni. Ehhez előre láthatóan III. Béla király hitelesített csontjai fognak kontrollként szolgálni. Mende Balázs Gusztáv, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének a genetikusa szerint így fel lehetne rajzolni az Árpád-ház genetikai térképét, vagyis tisztázhatnák a királyi ággal összefüggésbe hozott maradványok eredetiségét is. Ha ezt meghallja Haşotti, talán menten kardjába is dől, mint ahogy Decebal tette a rómaiakkal való lepaktálás helyett.
Ám nem álltak itt meg a magyar kutatók. Kustár Ágnes, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának antropológusa Vollmuth Krisztián és Balikó András szobrászművész közreműködésével elkészítette László szoborportréját is. A kutató szerint ez is megerősíti, hogy a koponya Szent Lászlóé lehet. „Igen jelentősek Molnár Erika és Pap Ildikó antropológusok eredményei, amelyek szerint a koponya europid-mongolid vonásokat mutat. Azért fontos ez a tény, mert tudjuk, hogy a honfoglaló magyarok vezetőire jellemző volt az úgynevezett turáni típus.”
Bár a római katolikus egyházat gyakran érik vádak, hogy elrejti titkait, most ez cáfolatot nyert, ráadásul a 2011. szeptember 22-én megnyitott hermában található uralkodói koponya vizsgálatának eredményeit kiállítás, konferencia és tanulmánykötet formájában is szeretnék népszerűsíteni. A fent leírtak fényében reméljük, hogy román nyelvű kiadvány is napvilágot fog látni a témában, az egyháznak pedig hálát adhatunk, hogy királyainknak nemcsak az emlékét, hanem az ereklyéit is megóvták az évszázadok során.