Horvátország, a legkedveltebb úticélunk – ez a címe egy 2005-ben kiadott útikönyvnek, amelyet Zadarba, azaz Zárába, Dalmácia egykori fővárosába készülvén, potom pénzért kaptam meg a krisztinavárosi antikváriusnál. S miután a bevezetés a történelem kedvelőinek is szól – akárcsak más útikönyvekben –, e téren kaleidoszkópszerű információkat tár az olvasó elé. (A legáttekinthetőbb történeti képet talán még mindig az 1977-es Panoráma útikönyv nyújtja.) Megtudtam – némi kétely persze maradt bennem –, hogy a horvát elnevezés iráni eredetű („Don menti őshaza”), de aztán megtaláltam a horvát ősöket az Elba és a Moldva mellékén fehérhorvátként is, élükön a Slavnik hercegi családdal. Édenkert lett volna az is. Délre kerülvén – olvasom – nemcsak Velence adózott az Adria mellé költöző horvát hadaknak, de Tomiszláv király a bolgárok fölött aratott győzelme is kihatott a világtörténelemre. Az útikönyv szerint ugyanis jó kétszáz éves késéssel az így keletkezett hatalmi vákuumnak köszönhetően született meg a szerbek első, „nemzetközileg is jegyzett állama”. Olyan az egész, mint egy Grand Slam. Ami pedig a magyar–horvát több mint nyolcszáz éves állami együttélést (1091–1918) illeti, úgy érzem, e téren is érdemes lett volna néhány pontosabb eligazítást adni az érdeklődő magyar turistának. Különösen a házasság végéről, azaz a kiegyezés magyar–horvát társállamiságáról, amely nagyvonalúbb és liberálisabb szerkezet volt, mint a királyi vagy a szocialista Jugoszlávia államszövetsége, s azokban Horvátország helye.

Az osztrák–magyar kiegyezés után, 1868-ban jött létre a magyar–horvát kiegyezés. Az ország – teljes nevén Horvát-, Szlavón- és Dalmátországok – autonóm országos kormányzatot kapott, kormányát a magyar királytól (Ferenc Józseftől) kinevezett bán három osztályfőnökkel alkotta. A vallás- és közoktatásügyet, a bel- és igazságügyet az osztályfőnökök egészen függetlenül intézték, s eljárásukért csak a horvát tartománygyűlésnek feleltek. A kormányzás többi ágát a magyar minisztériumok intézték, de a magyar kormánynak tagja volt a Zágráb érdekeit képviselő horvát–szlavón miniszter is. A miniszteriális ellenőrzés joga e téren a magyar országgyűlésbe küldött horvát képviselők és főrendek kezében volt. Közigazgatás szempontjából a horvát–szlavón társországok a magyarhoz hasonlóan törvényhatóságokra – nyolc vármegyére és húsz városra – voltak osztva, de a hivatalos nyelv a horvát volt. Koronázáskor a bánnak kiemelkedő szerepet biztosítottak: ő vitte az országalmát. Fiume szabad királyi város és vidéke a magyar állam különálló testét – corpus separatum – alkotta. Igazgatásában Fiume autonómiát élvezett, élén a podestával (polgármester), hivatali nyelve az olasz volt: a magyar kormány ellenőrző jogát a király által kinevezett kormányzó útján gyakorolta. A város képviselője a magyar képviselőház tagja volt. Nem véletlen, hogy Fiume státusát látva egy korabeli neves francia utazó kijelentette: ez egy olyan magyar város, amelynek horvát lakói mind olaszul beszélnek. S tegyük hozzá: Fiuméért Magyarország három déli vármegyéről mondott le a horvátok javára (Szerém, Verőce és Pozsega).

Néhány érdekes adalékot még hadd fűzzek az akkor magyar tengerként is becézett Adriáról. Nemcsak jachtokat futtattak gazdagjaink Herczeg Ferenc, az írófejedelem propagálásával, de csatahajót, dreadnoughtot is építettünk, amely jelezte, rendelkezünk elegendő tőkével és a kor csúcstechnológiájával is. S Herczeg írta le a fiatal Horthyt is, aki „valahányszor újabb hajóra vezényelték, rögtön érdeklődött, kik a legénység legerősebb emberei, azokkal aztán sorra birokra kelt. Az adriai szlávoknál szép számmal akadnak vasgyúrók, de az acélosra sportolt, a birkózás minden fortélyát kitanult fiatal Horthy egymás után a fedélzetre fektette az esetlen Herkuleseket. Ezzel elérte, hogy óriási tekintélye és népszerűsége lett a legénység körében, elismerték, nemcsak a császár, hanem isten kegyelméből is, hogy ő az első ember a hajón”. Hogy aztán az első világháborúban Otrantónál adjon leckét három tengeri nagyhatalom flottájának…