Történelemportál

Dr. Reinbold Ignác kamarai orvos visszaemlékezése a zalatnai mészárlásokra

Rovatok: Visszapillantó

Az oláh nép gyászos és szörnyűséges pusztítása Zalatnán, Erdély fő bányavárosában, amely 1848. október 22-én kezdődött.

Úgy tűnik, hogy ezeknek a szomorú eseményeknek kiváltó okai a karlováci, később balázsfalvi, orláti és naszódi, majd nagyszebeni gyűlések voltak, amelyekhez a magyar országgyűlések szolgáltattak anyagot a nyelv-viták és a melléktartományoknak Magyarországgal való egyesítése révén. Miután Erdély unióját a szászok és oláhok akarata ellenére kimondták, nyilvánvalóan gyűlölködés keletkezett ezen három különböző nemzetiségek között, úgy, hogy ezek ellenségesen méregették egymást, amiről a házak falán és a palánkokon mindenütt látható „Unió vagy halál!” feliratok világosan tanúskodtak. Ezt követően a magyarok azokban a városokban és falvakban, ahol jelentős számban laktak, nemzeti gárdát állítottak fel, és elkezdtek fegyveres gyakorlatokat tartani.

Zalatna

Zalatnán a tisztviselők legnagyobb része magyar volt, akik Alsó-Fehér vármegyéhez tartoztak, amelynek székhelye Nagyenyed. Ennek a kollégiuma pedig a nagyszámú magyar diáké volt, akik jelentős létszámban léptek be a gárdába, Zalatna maga sem akart hátramaradni ebben az új mozgalomban, és hogy nemzetinek és magyarnak mutatkozzék, ugyancsak két gárdaszázadot képzett német és magyar tisztviselőkből és más lakosokból, amihez még a megye maga szerzett fegyvereket a gyulafehérvári arzenálból. Ennek a gárdafelállításnak szándéka nem volt ellenségesnek tekinthető, hanem célja az volt, hogy a helységet magát és a császári vagyont, amely a bánya főpénztárából, a fő aranybeváltó hivatalból, az olvasztókohókból és a kincstári uradalomból állt, megvédelmezze egy esetleges támadástól, mert már ez idő tájt is lehetett látni, hogy a kincstári szolgálatban állók a közeli környező falvakban ugyancsak fegyverforgatásból gyakorolják magukat.

Az október 22-én Gyulafehérvár városában történt események világosan megmutatták, hogy mire képes az oláh nép. Több ezren gyülekeztek belőlük a legközelebbi falu, Petrosán és Zalatna között, és 22-én küldöttséget menesztettek Nemegyei bányatanácsos-igazgatóhoz azzal a felhívással, hogy szolgáltassanak be nekik minden fegyvert, és távolítsák el mind a négy templomtoronyról a magyar nemzeti zászlókat. A gárdaezred ezért a piactéren gyűlt össze, és Nemegyei bányatanácsos előadta nekik ezeket a követeléseket, amire ők, minthogy ezek nem hatóságtól jöttek, sőt meg sem voltak címezve, csak egy teljesen ismeretlen néptömegtől származtak, az okok megadása nélkül, erre ezt az egyhangú választ küldték, hogy a polgárőrségnek nincs politikai célzata, csupán a helység személyi és tulajdoni biztonságára felügyel. Ezért a fegyvereket csak illetékes polgári és katonai hatóságoknak adhatja, amelytől aztán kezességet kap Zalatna biztonságának és rendjének fenntartására, és hogy minden olyan erőszakos betörést, amely törvénytelen úton menne végbe, minden erővel visszavernek. Egyidejűleg a zalatnai oláh lakosságot ismételten felszólították arra, hogy a többi lakossal egyetértésben vigyázzon a köznyugalomra és a rendre. Ez alkalommal Bodnár kanonok és plébános beszélt, azután pedig a lelkes Szabó káplán a magyar miniszteriális alkotmányhoz való hűségről. Ezután az esküt mindenki nyilvánosan letette a zászlók jelenlétében. A gárda ettől a pillanattól kezdve másnap reggel, október 23-án reggeli nyolc óráig, az oláh nép támadásáig, teljes 14 órán át fegyverben volt, míg a legtöbb hivatalnokcsalád félve és rettegve az éjszakát a római katolikus templomban töltötte. Az őrjáratok megerősítve cirkáltak.

23-án reggel ezer meg ezer oláh lőfegyverekkel, lándzsákkal és vasvillákkal felfegyverezve, mely utóbbiakra szalmacsomókat is szúrtak fel, minden hegyről és lejtőről ordítozással és lármával beözönlött a helységbe, ahol a szám szerint csekély polgári gárda csak az utcáknak a piactérre vezető részét tudta megszállni. Most hosszú tárgyalás következett, amelyet gyakran félbeszakítottak az oláhok morgolódása és a zalatnaiak ellenkezése. Végül is vegyesbizottságot választottak, mégpedig a zalatnaiak oldaláról Nemegyei és Császár bányatanácsosokat, aztán Angyalt és Köplert. Az oláhok részéről Nemest, Dobrát, Milidont és Longyint, akik egyhangúan azt határozták, hogy azonnal írni fognak a főparancsnokságnak Nagyszebenbe, hogy az rendelkezzék a kormányzósággal egyetértésben az egész ügyben. Addig 12 oláh és 12 polgár őrizze a helyet, a többi fegyvert le kell tenni, és azt majd a bizottság fogja őrizni. Ezt a határozatot a polgárőrség és az oláhok több pártja elfogadta, úgyhogy mindkét oldalon a földre tették a fegyvereket, fehér kendőket tűztek ki, „vivát!” és „pace!” kiáltásokkal. Csupán az almási oláhok egyik legnagyobb csoportja, amely a Troján felől jött a térre, és a legdühösebb volt, nem akarta semmi áron elfogadni a fenti határozatot, hanem azt követelte, hogy minden fegyvert és lőszert az ő kezükbe szolgáltassanak be, és ahhoz ragaszkodtak, hogy minden házat kutassanak át. Hiába próbálták őket lebeszélni az oláh megbízottak és a lelkészek. Sőt, hiába küldtek a többi falvak küldöttségeket lecsillapításukra. Az általános izgalom fokozódott, mikor egyszerre egy óra tájban több lövés dördült el. Ahogy azt egyesek utólag elmesélték, valaki egy fekete-sárga lobogó hiányában a katolikus templom tornyára a halottas zászlót tűzte ki, nagy halálfejjel, ez mindenütt ijedelmet okozott, és többeket arra ingerelt, hogy a levegőbe lőjenek. Ekkor mindenki árulást gyanítva fegyverhez kapott, és parancs nélkül tüzelni kezdtek, aminek következtében nyolc oláh elesett, legnagyobbrészt almásiak. Egy pillanattal ezután a szerencsétlen félreértés után minden oláh elmenekült állásaiból, miközben azonnal tüzet nyitottak és a Kálvária-hegyről szakadatlanul „Dats Fok”-ot [„Daţ foc!” – gyújtsatok tüzet!] kiáltottak, és ez egy félóra alatt a helységet tűztengerré változtatta, miközben rögvest hozzákezdtek a fosztogatáshoz. A templomba menekültek azonnal elhagyták azt, ekkor arra a szerencsétlen elhatározásra jutottak, hogy mindenki az anyákkal és a gyermekekkel együtt, a gárdával Gyulafehérvárba, az erődbe menjen [35 km]. A menet a legnagyobb zűrzavarban menekült az égő városból, amelybe aztán embertömegek rontottak be, és minden kamarai és magántulajdont kifosztottak, sőt mindent fel is dúltak. Amikor a menekülő tömeg, mintegy 5-600 személy, a legközelebbi faluba, Petrosánba ért el, a szorost már sűrűn megszállták az oláhok, akik csak azzal a feltétellel akarták megengedni az átvonulást, ha minden fegyvert letesznek.

A nők és gyermekek sírása, valamint a félelem, hogy újra meg újra megtámadják őket, arra késztette a polgárokat, hogy minden fegyvert a lőszerrel együtt két székre tegyenek le, miután az oláhok esküvel és parolával fogadtak, hogy épségben Gyulafehérvárra kísérik őket. Így ment a menet Fenesig, ahol egy új paraszttömeg elrabolta a fegyvereket a szekerekről és a menekülőket gúnyolódva és fenyegetőzve Preszákáig, Zalatnától két óra távolságra kísérték. Itt az alkonyatban egy kukoricaföld tarlójára hajtották őket, és mindenkit körbefogtak a fegyveresek. A szerencsétleneknek, akik duplán és három rétegben feküdtek egymás fölött, szörnyű éjszakájuk volt: állandóan átkutatták és fosztogatták őket. Minél több pénzt és ékszert találtak, annál jobban ingerelte ez őket a fegyveres kézzel való fosztogatásra. Ezen a véget nem érő éjszakán, ahol még az eső is áztatta a könnyen öltözött szerencsétleneket, sokan kétségbeesésükben ki akartak térni a hitükből. A jajgatás, a kegyelmért való könyörgés minden szívet meglágyított volna. Végül feljött 24-ének reggele, és láthatóvá vált sok agyonvert ember hullája, akik az éjszaka el akartak menekülni. Ekkor az egész karavánt egy oszlopba állították, hogy Gyulafehérvár felé irányítsák, míg az oláhok hevesen hajba kaptak a zsákmányon való osztozkodáskor, úgy, hogy egymásra tüzeltek. Most végre 20 embert kiválasztottak, akik németek voltak, és azokat elkülönítették, de a dühöngő horda újra előre tuszkolta őket. Amikor ezek éppen elindultak volna, hirtelen a tömegbe tüzeltek, vasvillákkal és cséphadarókkal közéjük ütöttek és szúrtak, és mindenkit válogatás nélkül – férfit, nőt és gyermeket – lemészároltak. Nincs az a toll, amely leírhatná a nyomorúságot, a kétségbeesést és zavarodást. Aki menekülni tudott, és akit nem értek el az utánuk küldött golyók, az menekült és elrejtőzött, mindenki más a téren maradt.

Ennek a beszámolónak szerzője a Gondviselés csodája folytán, és néhány ismerős paraszt segítségével megmenekült, és olyan szerencséje volt, hogy magával együtt 22 sebesült nőt és gyermeket is megmentett, és mindannyiukat elvitte Gyulafehérvárra. Az agyonvert emberekről az oláhok lehúztak minden ruhát, és a meztelen hullákat vérlázító módon megcsonkították. A megmenekült emberek is csak puszta életüket tudták megmenekíteni: nem hagytak náluk egy fillért sem, egy ruhadarabot sem, csak a metesdi ortodox pópának, Urznak köszönhettek némi élelmet és kétszer 24 óra szállást, míg két szekeret kaptak a súlyos sebesültek elszállítására.

Ezeket az október 21-én elkezdődött, részletesen leírt eseményeket a fenti beszámoló pontosan ismerhette, minthogy a gárda hadnagya, a fent említett megye tagja, általában azonban Magyarország egyik legbuzgóbb nemzetiségeként hangadó volt.

Dr. Reinbold IgnácDr. Reinbold Ignác német nyelvű visszaemlékezése az események után nem sokkal készült, az eredeti példány a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában található. Fordításban közre adta Sávai János: Jaj Ariélnek! Zalatna, 1848. október 23. (Reinbold-hagyaték). Szeged, 1999. 51–53.
A kommentelés átemenetileg kikapcsolva. Az eddigi hozzászólások megvannak, csak nem látszanak.
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!