Az első világháború idején számos orosz hadifogságba került magyar katona sínylődött Belső-Ázsia kietlen vidékein. Azoknak a foglyoknak, akiket Turkesztán különböző helyőrségeiben helyezett el az orosz hadvezetőség, három irányban volt lehetőségük megszökni: Perzsiába, Afganisztánba és a kínai fennhatóság alatt álló Kelet-Turkesztánba. A szabadság utáni vágynak nem szabtak gátat a természeti akadályok sem: annak ellenére, hogy a szökevények útja kopár, sziklás hegységeken és száraz sivatagokon át vezetett, sok katona vállalta a veszélyes kalandot, hogy szabadságát visszaszerezze. Erdélyi Ferenc huszárőrmester feljegyzései szerint a császári és királyi hadseregnek 123 tagja szökött Afganisztánba.

A semleges Afganisztánba menekült hadifoglyok sorsa igen különböző volt: némelyeket barátságosan, élelemmel és kényelmes szállással fogadtak, azonban a többség nem volt ilyen szerencsés. Habib Ullah emír, Afganisztán uralkodója egyrészt nem tudott arról, hogy a hadifoglyokkal való bánásmódot nemzetközi egyezmény szabályozza, másrészt tartott az angoloktól, ezért az országába menekült magyar és osztrák katonákat szigorú őrizet alatt tartotta.

Ekkoriban ért Kabulba a német Oskar von Niedermayer kapitány különítménye, melyet 1914 őszén azzal a feladattal küldtek expedícióba, hogy a központi hatalmak oldalán fegyverbe szólítsa Közép- és Kelet-Perzsia népeit, Afganisztánt pedig fegyveres közbelépésre bírja India ellen. Niedermayer expedíciója 1915 őszén sikeresen megegyezett az emírrel, hogy a foglyok a nemzetközi egyezményben előírtak szerinti bánásmódban részesülhessenek. Habib Ullah a foglyoknak szabadabb mozgást engedélyezett, ruhával és pénzzel látta el őket, valamint európaiakhoz méltó szállást rendelt számukra. Niedermayer közbenjárt azért is, hogy a szökevények munkához is jussanak. A német expedíció eközben megkezdte az afgán hadsereg felkészítését az India elleni akcióra, de a fegyveres beavatkozás elmaradt, mivel az angol-indiai kormány bőséges adományokkal, valamint az expedícióra mért katonai csapással a németekkel való szakításra bírta az afgán uralkodót. Niedermayer csapata 1916 májusában távozott Afganisztánból, melynek következtében a foglyokkal való bánásmód gyökeresen megváltozott. Legtöbbször attól tették függővé, melyik fél került fölénybe a világháborúban: ha az antant győzött, rövidebbre fogták a gyeplőt, ha a központi hatalmak szerepelt jobban, rögtön engedékenyebbek lettek az afgánok.

Lélekjelenlétük még a legnehezebb időben sem hagyta el a magyar katonákat. Napjaikat munkával igyekeztek tölteni, alkotásaikkal elismerést és megbecsülést vívtak ki az afgánok között. Faragó Árpád szobrászmester kabuli középületek helyreállításán és díszítésén munkálkodott, az uralkodó nyaralójának kertje számára pedig tizenkét szobrot faragott. A gazdasági akadémiát végzett Hibján Géza állatorvosként működött, nagy elismerést azzal szerzett magának, hogy meggyógyította az uralkodó kedvenc elefántját. Sokan kereskedtek, voltak, akik saját készítésű ötvösmunkákkal, mások idomított lovakkal. Többen építkezéseken segédkeztek, köztük a kabuli közkórház tatarozásában és modern követelményeknek megfelelő felszerelésén. A hazatérés minden igyekezet ellenére azonban távolinak és elérhetetlennek látszott. Ahogyan változott a bánásmód, egyre szaporodtak a foglyok közti erőszakos cselekmények és szökési kísérletek.

1918-ban a központi hatalmak vereségének hírét csak az afgán külügyminiszter ígérete enyhítette, hogy amint a béketárgyalások véget érnek, a foglyok hazatérhetnek. Sajnos újabb nehézségek léptek fel, 1919. március 21-én meggyilkolták Habib Ullah emírt, és a kiélezett hatalmi viszonyok miatt polgárháborús helyzet fenyegetett. Az ellentétek azonban hamar elsimultak, az új uralkodó Habib Ullah másodszülött fia, Ámán Ullah lett, aki már trónörökösként is a foglyok fő pártfogója volt. A várva-várt szabadulás 1919. április 22-én jött el, mikor a 116 foglyot útnak indították az indiai határ felé. Az indiai határon az angolok vették át őket, akik Ahmednagarba internálták őket, ahonnan csak 1921-ben térhettek haza véglegesen.