Történelemportál

A Gyűjtőből egyenesen a Corvin közbe

A forradalom kitörésének első jelei úgy mutatkoztak meg a kőbányai Gyűjtőben, hogy október 24-én reggel nem vittek le minket dolgozni. Nem lehetett hallani a gyárak szokásos kürtjeleit és a börtön közelében lévő nagy temető időnkénti harangkongását sem. Kívül, a börtön környékén szokatlan csend uralkodott. A reggelit sem a házimunkás rabok osztották ki, hanem a börtönőrök. Cellánk a második vagy a harmadik emeleten volt, így láthattuk a konyha épületét, ahol semmi mozgás nem volt, tehát a rabszakácsokat sem vitték le dolgozni. És ami különösen furcsa volt: Budapest belső kerületeinek irányából időnként távoli robbanások zaját lehetett hallani.

hirdetés

Október 25-én továbbra is csend volt a börtönben és környékén, ám a harcizajfoszlányok felerősödtek. A börtön őrségét megerősítették, az őrtornyokban megduplázták az őröket, a mosoda épületének tetejére gépfegyvert helyeztek el, egy ÁVH-s karhatalmi egység is érkezett. A börtönőrök, amikor beadták az ételt és a vizet, mogorván, zárkózottan viselkedtek. Nem értettük, mi történik kint, megkezdődtek a találgatások. […] Azt még a legszebb álmunkban sem mertük volna feltételezni, hogy forradalom tört ki a szovjet megszállók által létrehozott kommunista diktatúra ellen a nemzeti függetlenség és az emberi szabadságjogokat tiszteletben tartó demokrácia megvalósításáért. […] Mivel a börtönőrök semmit sem mondtak, idegesítő bizonytalanság uralkodott a cellákban. A rabok „rabmorzéval” próbáltak kommunikálni a szomszédos cellákkal. […]

Október 28. lehetett, amikor a szomszédos cellából rabmorzén azt a „biztosnak tűnő” hírt kaptuk, hogy Budapesten szovjet csapatok is harcolnak, hogy segítsék leverni az antikommunista magyar lázadó csoportokat. Éjszaka arra ébredtünk, hogy a börtön melletti útról erős lánctalpcsörgést lehetett hallani. Mintha harckocsik érkeztek volna! Orosz beszéd foszlányait hallottuk az útról, a hanghordozás alapján mintha rövid parancsok hangzottak volna el, s ekkor valóban megijedtünk. Attól féltünk, azért jöttek ide, hogy megkezdjék a politikai foglyok likvidálását, megakadályozva esetleges kiszabadításunkat. […]

Reggel igen kellemes meglepetésben volt részünk: az ételt és a vizet beadó börtönőrök sapkájáról eltűnt a vörös csillag, helyébe kis piros-fehér-zöld szalagocska volt odatűzve! A tornyokban álló őrök karján is nemzetiszínű karszalag volt. Nagy boldogság uralkodott a cellában, az éjjeli aggódást már teljesen elfelejtettük, bár még mindig nem ismerhettük a kinti események alakulását, de abban most már biztosak voltunk, hogy valami gyönyörű, álomszerű csoda történt Magyarországon!

Másnap, október 30-án teljesen megváltozott a hangulat a börtönben. Az őrök barátságosak voltak az étel és a víz beadásánál. Sőt, cigarettát és gyufát adtak az etetőnyíláson keresztül. Ezen a napon meleg ételt kaptunk délben. Már át lehetett kiabálni más cellákba is.

Október 31-re virradó éjjel, hajnal felé lábdobogást hallottak a földszint irányából, majd cellaajtók nyitását és csukását. Hamarosan megtudtuk, hogy a felkelők elfoglalták a börtönt. Óriási öröm a cellában. Kora reggel a börtönön kívül tömegzaj, kiabálások – „Éljen a szabad Magyarország!” –, majd a börtön előtti téren spontán összegyűlt tömeg elkezdte énekelni a Himnuszt. Csodálatos, felejthetetlen, lelket, szívet melengető történelmi pillanatok ezek! Reggel a börtönőr beadta a reggelit, az arcán most már zavart, ijedt kifejezés ült. Ismét adott cigarettát és gyufát, majd a következőket mondta erőltetett mosollyal: „Nyugalom, emberek. Maradjanak egyelőre a cellában, rövidesen szabadulni fognak.” Erre a kijelentésre a cella négy rabja boldogan megölelte egymást, mire a börtönőr fanyarúan mosolyogva elhagyta a cellát. […]

Délelőtt ismét kinyílott a cellaajtó, de most már egy rabtársunk volt az ajtóban. Rabruhában volt, karján piros-fehér-zöld karszalag. Bemutatkozott: „Gérecz Attila a nevem, már majdnem hét éve vagyok börtönben, kommunistaellenes szervezkedés miatt tartóztattak le.” A reggeli börtönőr állt mögötte kulcscsomóval a kezében, de azonnal látszott, hogy megfordultak a szerepek: Gérecz Attila parancsol, a börtönőr engedelmeskedik. Gérecz így folytatta: „A forradalom győzött, a szovjet csapatok elhagyták Budapest területét, a felkelők elfoglalták a börtönt, az őrség és az iderendelt ÁVH-s karhatalmi alakulat lerakták a fegyvert, megadták magukat.” […]

Amikor november 1-jén délután kiléptünk a börtön kapuján, a téren valóságos tömeg volt, és megtapsoltak minden politikai rabot. Számos férfi, nő, öreg és fiatal, sok lelkes gyerek vett körül minket, szorongatták a kezünket, és többnek könny csillogott a szemében. Felejthetetlen pillanatok voltak ezek. Tapasztalni lehetett a magyar nép őszinte szeretetét, megbecsülését. A felkelők által jól megszervezetten, rekvirált autóbuszokkal szállították a kiszabadult politikai rabokat a kért címekre. De jöttek önkéntes autók, teherautók és ingyenes taxik is. Csodálatos volt a forradalom napjaiban a magyarok egymás iránti szolidaritása! […]

A harcok nyomai különösen az Üllői úton voltak jelentősek, a látvány hátborzongató volt. Összelőtt, romos épületfalak, de az épen maradt lakások ablakaiban gyertyák égtek, és több helyen nemzetiszínű lyukas vagy Kossuth-címeres, illetve fekete gyászzászló volt kitűzve. Az Üllői úton a körútig sok mosolygós arcú és kíváncsian nézelődő sétálót láttunk. Érezni lehetett ezen a november 1-jei délutánon, hogy az emberek boldogok a megszületett szabadság légkörében, és valóban hiszik, hogy Magyarország végleg megszabadult a szovjet megszállástól és az embertelen kommunista diktatúrától. Az Üllői út és a Ferenc, illetve József körút találkozásának környékén az elmúlt napok súlyos harcainak nyomai – a Kilián laktanya sarokrésze teljesen összeomolva, az úttesten megsemmisített szovjet harckocsik, rohamlövegek, páncélozott katonai csapatszállítók, teherautók. Fiatal fegyveres felkelők őrt álltak, köztük több lány is. Úgy járkáltak ott, mintha régi második világháborús frontveteránok lettek volna, pedig tíz nappal azelőtt még puska sem volt soha a kezükben. […]

Amikor a Corvin közbe a József körútról be akartam menni, megállítottak, igazoltattak. Az őrség egyik tagja a kiszabadítási igazolást nézve váratlanul megjegyezte: „A neved ismerős, pár hónappal ezelőtt olvastam az újságban.” Erre a felkelők barátságosan megszorították a kezem, „bajtársnak” szólítottak, majd közvetlen hangnemben azt mondták: „Felviszünk a parancsnokságra, a Bajuszhoz.” Mikor megkérdeztem, ki az a „Bajusz”, elmondták, hogy ő a Corvin köziek parancsnoka, a neve Pongrátz Gergely.

Részlet Sujánszky Jenő Küzdelem a kommunizmus ellen című memoárjából. Olvasson a könyvről korábbi cikkünkben vagy rendelje meg Vármegyeház.hu oldalunkon.

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!