Történelemportál

A háború, amelyről majdnem lemaradtunk

Magyarország számára 1941 tavaszán vált egyértelművé, hogy Horthy Miklós kormányzó és Teleki Pál miniszterelnök minden ellenkező óhaja ellenére a világháborúból nem lesz képes teljes mértékben kivonni magát. Az igazi trauma akkor érte a magyar felső vezetést, amikor Sztójay Döme követ Berlinből meghozta Hitler üzenetét.

magyar csapatok bevonulása Szabadkára (fotó: Nagy Magyarország)

A hónapokon át dédelgetett jugoszláv–magyar közeledés addigi eredményeit (többek között az előző év decemberében tető alá hozott örökbarátsági szerződést) egyetlen éjszaka alatt romba döntötte a Dusan Simovics tábornok vezette – s a brit titkosszolgálat által is hathatósan megtámogatott – 1941. március 27-i belgrádi katonai hatalomátvétel. Hitler első dührohamában elrendelte a Görögország megszállására kidolgozott Marita-terv módosítását úgy, hogy abban szerepeljen Jugoszlávia likvidálása is. Néhány nappal később Belgrád – látva a valóban erőteljes angol segítségnyújtás reménytelenségét – hiába jelentette ki, hogy nem lép ki a háromhatalmi egyezményből. A Führernek nem volt szokása megváltoztatni korábbi döntéseit, függetlenül attól, hogy azokat megfontoltan vagy – a háború előrehaladtával egyre gyakrabban – kapkodva, átgondolatlanul hozta meg. A délszláv állam megsemmisítése eldöntötté vált.

Hitler Jugoszlávia minden területi vitában álló szomszédja számára megígérte revíziós igényei kielégítését – így hazánknak is. Ennek azonban határozottan a német hadjáratba való bekapcsolódást szabta feltételéül. Az addig javarészt békés úton megvalósuló (Kárpátalja visszacsatolása idején voltak kisebb csatározások az ukrán nacionalistákkal, illetve a szlovák hadsereggel) magyar területi revízió ezúttal elképzelhetetlen volt. Teleki Pál elkeseredetten próbált megoldást találni a megoldhatatlan helyzetre. A minisztertanács és a Legfelső Honvédelmi Tanács (a kormányzóval és Werth Henrik vezérkari főnökkel kiegészült minisztertanács) drámai március 28-i, illetve április 1-jei ülésén végül az a döntés született, hogy a magyar hadsereg csak akkor avatkozhat be, ha Horvátország küszöbönálló elszakadását már hivatalosan kikiáltották, s ily módon a Magyarországgal „örökbarátsági viszonyban” levő Jugoszlávia megszűnik létezni. Kikötötték azt is, hogy a honvédség nem harcolhat német alárendeltségben, és nem lépheti át az ország 1918-as határait. Az utóbbi két feltételről Werth már ekkor leszögezte: háborús körülmények között betarthatatlannak véli őket. Az idő sajnos a vezérkari főnököt igazolta.

Miután Teleki értesült a Wehrmacht és a magyar hadsereg közötti, a háta mögött megkötött és az utóbbi két kitételt nem tartalmazó egyezményről, illetve a brit diplomácia ezúttal a korábbiaknál jóval szigorúbb álláspontjáról (ha átengedjük az országon a németeket, a diplomáciai kapcsolatok megszakítására, ha részt veszünk a hadműveletekben, akkor pedig hadüzenetre számíthatunk), április 3-ra virradó éjjel főbe lőtte magát.

Az első német csapatok nyugati irányból még aznap átlépték a határt, s 6-án megindult a Wehrmacht támadása Jugoszlávia ellen. A Magyar Királyi Honvédség Werth Henrik tervei szerint április 15-én lépett volna akcióba, ám ezt Friedrich Paulus tábornagy, az OKH (Oberkommando des Heeres – a szárazföldi haderő főparancsnoksága) parancsnoka túl későinek tartotta, és sürgette, hogy legkésőbb 12-én kapcsolódjunk be a hadműveletekbe.

A háború első jelei azonban már ennél jóval hamarabb elérték Magyarországot. Április 6-án kora este egy Ausztria felé átrepülő jugoszláv bombázó kötelék miatt felhangzott az első légiriadó Budapesten. Másnap azonban több településnek már valódi légitámadásokkal kellett szembenéznie. Szegedet hat alkalommal is támadta a délszláv légierő, de bombák hullottak Pécsre, Kelebiára, Siklósra és Körmendre is. A német vadászgépek és a magyar légvédelem igen hatékonyan védekeztek: a jugoszláv bombázóknak jelentős anyagi kárt nem sikerült okozniuk, saját veszteségük viszont csaknem hetvenszázalékos volt. Fontos megjegyezni, hogy mindeközben Magyarország még nem volt hadviselő fél, a honvédség még egy centiméterrel sem lépte át a trianoni határokat. Erre végül csak 11-én került sor – igaz, így is egy nappal korábban még a Paulus tábornok által követeltnél is.

A mozgósítást 3-án rendelték el, az első tartalékosok három nappal később vonultak be. A délvidéki hadműveletekben a 3. hadsereg IV. és V. hadtestét, a 2. hadsereg I. és VII. hadtestét (ez utóbbiból csak a 19. gyalogdandárt), továbbá a gyorshadtestet, a repülődandárt, a folyamerőket, illetve a déli határ mentén állomásozó határvadászegységeket tervezték bevetni. A csapatok a rossz időjárás és a túlterhelt vasútvonalak miatt a vártnál lényegesen lassabban érték el megindulási körleteiket – ám az idő egyre jobban sürgetett. A németek 10-én már Belgrád előtt álltak, s félő volt, hogy egyszerűen lemaradunk a „túl hamar” befejeződő háborúról. Így a magyar bekapcsolódást előre hozták április 11-én 14 órára, amikor is a 3. magyar hadsereg megindította a támadást a határvédelem ellen. A jugoszláv királyi hadsereg nem készült számottevő reguláris ellenállásra a Délvidéken, így a határ menti erődítéseket az éjszaka folyamán kiürítették. A hadseregparancsnok ennek ellenére ragaszkodott az előzetesen kért tüzérségi és légi támogatáshoz, ami kis híján tragédiába torkollott. Légierőnk hét JU–86-os bombázója közül öt a sajátjaira dobta le terhét. A betonromboló bombák csak azért nem végeztek szörnyű pusztítást a magyar alakulatok között, mert a mély sárban nem robbantak fel. A hadműveletek során azonban nem mindenki volt ennyire szerencsés. A tervek szerint a Ferenc-csatorna egyik hídját egy Szenttamás közelében ledobott légideszant-egységnek kellett volna elfoglalnia. A Veszprémből felszálló század vezérgépe azonban felszállás közben kigyulladt, és a rajta tartózkodó 31 katonából 23 – köztük a századparancsnok is – szörnyethalt. Az akciót így értelemszerűen lefújták.

A Délvidék felszabadítása csak az első napokban tűnt viszonylag könnyű és kevés áldozattal járó feladatnak. Hamarosan kiderült, hogy a reguláris jugoszláv haderő alaposan felfegyverzett és kiképzett gerillákat hagyott maga után, akik éjjel rajtaütésszerűen tüzet nyitottak a honvéd alakulatokra. A támadók dolguk végeztével percek alatt felszívódtak, és másnap reggel már békés civilekként mutatkoztak. A partizán hadviselésnek ez a jellegzetessége döntő mértékben járult hozzá annak a zaklatott, már-már paranoiás légkörnek a kialakulásához, amely az 1942. januári „hideg napok” tragikus eseményeihez vezetett.

1 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!