Történelemportál

Az utolsó reménysugár – interjú gróf Edelsheim-Gyulai Ilonával

Horthy István kormányzóhelyettes özvegye, gróf Edelsheim-Gyulai Ilona nemcsak szemtanúja, de tevékeny segítője is volt az 1944-es magyar kiugrási kísérletnek. A háború után Horthy Miklóssal és családjával maradt, neki szóltak a kormányzó utolsó szavai. A 92 éves, Londonban élő grófnővel legutóbbi hazalátogatása alkalmával beszélgetett Magyar Hírlap munkatársa a meghiúsult kiugrásról, a háború viszontagságos napjairól és az 1956-os forradalomról, amely az utolsó fejezet lett Horthy Miklós életében is.

Edelsheim-Gyulai Ilona

Sokan úgy tartják, bármerre is kanyargott Horthy Miklós sorsa, ő mindig igazi hajós maradt. Igaz ez?

– Nagyon is. A kiugrási kísérlet előtt például sokan azt tanácsolták neki, hogy adjon föl mindent, s menjen el a családjával együtt Svájcba. Ám ő azt mondta, szó sem lehet róla. A kapitány nem hagyhatja el a süllyedő hajót. Úgy látta, Svájcból már nem tudná befolyásolni a hazai eseményeket, de itt még tehet valamit.

Bízott a kormányzó úr a kiugrás sikerében?

– Igen, ehhez tudni kell azonban, hogy ő egyébként is optimista alkat volt. A felesége viszont nem. Ő mindig kétkedett egy kicsit. Mindennap ott kellett ülnie az egész családnak a vacsoraasztalnál, s az apósom szinte minden politikai vagy katonai eseményről beszámolt. Főként azért, mert minden kérdésben kíváncsi volt az anyósom véleményére. Két eltérő alkatú emberről volt szó, ahogy már említettem, de nagyon jól kiegészítették egymást.

Említsen egy példát a kiugrással kapcsolatosan arra, amit ellenkező módon ítéltek meg!

– Az apósom nagyon bízott Dálnoki Miklós Béla főhadsegédben, de általában is úgy tartotta, hogy a katonai vezetők nyilvánvalóan hűek maradnak az esküjükhöz, s nem hagyják őt cserben, végrehajtják az utasításait. Az anyósom viszont nagy-nagy óvatosságra intette ezen a téren.

Ön milyen szerepet kapott a kiugrásban?

– Kifejezetten megjelölt szerepet nem kaptam, de mindenben segítettem. Ez különben más esetekben és más dolgokban is igaz volt mind a tizenhat év alatt, amelyet az apósommal töltöttem.

A kormányzó úr mit remélt a kiugrástól? Minek tekintette tulajdonképpen ezt a lépést? A román mintát akarta követni?

– Nem, semmiképpen sem. Úgy gondolta, Magyarország ezzel befejezi a háborút, de a románokhoz hasonló átállásról szó sem volt, ő nem akarta, hogy megforduljanak a magyar csapatok, s a németek ellen harcoljanak.

Hogyan tekintett erre a háborúra?

– Rendkívül kritikusan. Egyrészt nem akart belépni ebbe a háborúba, eszébe sem jutott volna, hogy hadat üzenjen a Szovjetuniónak. Ez Bárdossy műve volt. Apósom őrültségnek tartotta az oroszok elleni harcot, azt kérdezte, mondta, hogy egy olyan ország, mint a miénk, ugyan miért hadakozna egy nagy birodalom ellen. És ráadásul a németek oldalán! Nem bízott bennük, elegendő tanulságot jelentett neki például Csehország megszállása. Hitler szerette volna, ha magyar csapatok is részt vesznek ebben, de az apósom nemet mondott. És így tett később is, amikor a németek át akartak vonulni egy rövid magyarországi szakaszon, hogy ebből az irányból is ráronthassanak a lengyelekre. A lengyel menekülteket viszont beengedte, és meg is óvta őket.

Miért tűrték mindezt a németek?

– Mert több tekintetben is fontos csatlósnak tartották Magyarországot. Jó ideig nem is gondoltak komolyan az ország megszállására, inkább elviselték a magyarok ilyen-olyan rebellióit, például a lengyel menekültek ügyét.

Szóba került a vacsoraasztalnál Szálasi és a nyilas mozgalom készülődése egy esetleges hatalomátvételre?

– Nem, így nem. Az az igazság, hogy nem tartott tőlük az apósom.

Úgy tartják, Horthy Miklós, már csak hajós múltja miatt is, nagy angolbarát volt…

– Ez igaz! Sőt! Az apósom javasolta Hitlernek, hogy fogjon kezet az angolokkal. Erre a megbeszélésre egyébként még akkor került sor, amikor Hitler még nem volt olyan nagy legény, csak kérdezett. A következő találkozón viszont már csak dirigált. Ezt sokszor elmondta az apósom.

Sértette ez a parancsolgató hang Horthy Miklóst?

– Sértésről, főként személyre szóló sértegetésekről nem volt szó, de ez már az a korszaka volt Hitlernek, amikor semmilyen ellentmondást vagy ellenérvet sem fogadott el. Mindennek úgy kellett lennie, ahogy ő mondta.

Amikor ifjabb Horthy Miklóst letartóztatták, nyilván érezni lehetett, hogy nagy baj van a kiugrás ügye körül. Mit mondott ekkor a kormányzó?

– Én inkább úgy közelíteném meg a kérdést, hogy már korábban is mindenki tisztában volt a veszélyekkel. És hogy micsoda veszélyekről volt szó, arra éppen a férjem halála figyelmeztetett.

Ma sem tudni pontosan, miért zuhant le. Ön szerint baleset volt?

– Ugyan kérem! Amikor a férjemmel néhány napot együtt töltöttünk Kijevben, akkor lehallgattak bennünket. Miután elbúcsúztunk, egy német tiszt meg is mutatta nekem, hol voltak elrejtve a mikrofonok. Aztán amikor a férjem megérkezett az Alekszejevka melletti tábori repülőtérre, meglepve tapasztalta, hogy hirtelen odakerült a mező végébe egy faház. Megkérte a Gyurit, a tiszti szolgáját, hogy menjen oda, s tájékozódjon. Kiderült, hogy német katonák tanyáznak a faházban, amit épp előző nap eszkábáltak össze. A hivatalos közlés szerint azért érkeztek, hogy felmérjék a reptér és a terep állapotát télire. No de hol volt még a tél!? Augusztust írtunk ekkor!

És a felszállásnál mi történt? Több történész is egy túl szűken húzott fordulónak, egy úgynevezett lecsúszásnak tulajdonítja a tragédiát…

– Dehogy! Kigyulladt a gép a levegőben, lángolt az oldala. Erről jelentés is készült, a megfigyelő tiszt pontosan beszámolt az eseményekről. Csakhogy gyanús módon eltűnt ez a papír, sohasem jutott magasabb szintre.

Milyen hangulat uralkodott abban a pillanatban a kormányzó környezetében, amikor kiderült, hogy kudarcba fulladt a kiugrás?

– Itt nem lehet egyetlen pillanatról beszélni, viszonylag lassan, ha lehet úgy mondani: lépésről lépésre derült ki a kudarc. Apósom egyébként tengerészmúltjának megfelelően tartotta magát, sohasem láttam, hogy pánikba esett volna. Persze a maga optimizmusával együtt is tisztában volt a kudarc lehetőségével. De mindig azt mondta, cselekedni kell, meg kell próbálni.

Ön köteles volt a kormányzóval tartani a bukást követő németországi fogságba?

– Anyósom kijelentette, ő mindenhová követi a férjét, vigyék bármerre. De úgy gondolta, hogy én és a kisfiam esetleg maradhatnánk. Megtárgyaltuk a dolgot a kis István dajkájával, s úgy döntöttünk, történjék akármi, mi is a kormányzóval tartunk.

Hogyan élte meg Horthy Miklós a fogságot?

– Elviselte. Panaszt természetesen nem lehetett hallani tőle, de nem bolygatta a múltat, ráadásul a közelmúltat sem. Nem elemezgette a kiugrás kudarcát, inkább a jelenről, az aktuális tennivalókról és a jövőről beszélt. Szemmel láthatólag jó hatást tett rá a nehéz időkben, hogy együtt maradt a család, ebben támaszt talált.

Modortalanul viselkedtek a németek?

– Egyáltalán nem. Csak a Gestapo. Azok viszont „kutyáknak” neveztek bennünket. Egy idő után odahozták apósom öccsét is, Horthy Jenőt. Az volt a bűne, hogy át akarta lépni a határt Bécs irányába. A lovai után szeretett volna menni, amelyeket elvittek a németek. Finoman lekapcsolták őt, és odatették hozzánk. Még onnan is tovább kereste volna a lovait, de már látta, hogy miről van szó. Ez tényleg fogság, és nem vendégség, ahogy azt a németek próbálták bemagyarázni neki.

Szóval elvitték Horthy Jenő lovait, az effajta zabrálás azonban az oroszokra volt jellemző inkább…

– Sokat mesélhetnék a németekről is. Amikor elhurcoltak bennünket a Várból, visszaküldtem még Ilust, István fiam dadáját, hogy szedjen össze néhány szükséges holmit. Mire visszament, a fiókok már üresek voltak, az elegáns ágyban német katonák hevertek koszos egyenruhában, a híres SS-tiszt, Otto Skorzeny pedig ott pöffeszkedett apósom íróasztalánál, s az ő bőrkabátja volt rajta.

Horthy Miklós bízott abban, hogy a kiugrással elkerülhetjük a szovjet megszállást?

– Persze, sőt korábban abban is bízott, hogy ha az eredeti elképzeléseknek megfelelően a Balkánon szállnak partra a szövetségesek, akkor nemhogy Magyarországra, de a térségbe sem tudnak majd bejönni az oroszok.

Igen, de 1944 őszén, Churchill emlékezetes moszkvai látogatásán minden eldőlt, egy szalvétán osztották fel Sztálinnal Európát. Ráadásul nem is voltak éppen józanok…

– Ez igaz lenne?! Megdöbbentő. Én ezt most hallom először, kilencvenkét éves koromban. Egyébként az apósom soha semmit sem akart az oroszoktól, szerette volna távol tartani magát és az országot tőlük, meg a kommunizmustól.

Nos, az 1956-os forradalom éppen annak a rendszernek akart véget vetni, amelyet a Szovjetunió erőltetett ránk. Hogyan fogadta a felkelés híreit a már portugáliai „száműzetésben” élő, idős Horthy Miklós?

– Fellelkesült, megtelt élettel, még a legapróbb információk is érdekelték. Mondtam, optimista volt. De ahogy vége lett, teljes csend borult a házra. Egy hónap múlva már az ágyból sem tudott felkelni. Jött az orvos, megvizsgálta, azt mondta, semmiféle szervi baja nincs. Apósom mély apátiában volt, hosszú ideje nem is beszélt már. Én ápoltam, s nekem egyszer váratlanul mégis mondott egy rövid mondatot. Ez volt az utolsó reggele.

10 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!