Magyarország első köztársasági elnökének, Károlyi Mihálynak a személye az elmúlt időszakban közéleti viták kereszttüzébe került, az őt ábrázoló szobrot sokan nem szívesen látják a Parlament közelében. A Nagyítás két történészt kérdezett meg arról, milyennek látják Károlyi szerepét: tehetségtelen politikus vagy hazaáruló volt az egykori államfő?

Borsi-Kálmán Béla, az ELTE Történeti Intézetének professzora közepes képességű politikusnak tartja Károlyit, jó szándékú, de ugyanakkor politikai értelemben naiv embernek. „Szociológiai érzéke és igazságérzete ugyan bőven volt, elismerés illeti érte — fejtette ki –, de sem taktikai, sem stratégiai képességei nem voltak elégségesek ahhoz, hogy a katasztrofális helyzetbe került ország sorsán bármit is javíthasson. Habozásával, kisszerűségével, s főként illúziókergetésével, hogy ha a megtiport ország elitje engedékeny, zokszó nélkül végrehajtja az antant utasításait, talán el lehet érni valamit a béketárgyalásokon, annál többet ártott. Mindezek ellenére nem tartom hazaárulónak.”

Vincze Gábor történész, a Nagy Magyarország főszerkesztője is hangsúlyozza a naivitást Károlyi döntéseit vizsgálva, ám ő határozottabban, szigorúbban ítéli meg az egykori államfő szerepét. „Arra a kérdésre, hogy hazaáruló volt-e Károlyi Mihály, avagy nem, a válasz részemről határozottan az, hogy igen, hazaáruló volt. Röviden összefoglalva, a posztkádárista történészekkel ellentétben úgy látom, hogy egy gyenge képességű, mind a nemzetközi viszonyok, mind a hazai kisebbségi kérdés tekintetében teljesen fölkészületlen antipolitikus volt, akinek a naivitása elképesztő mértékű. A legújabb hadtörténeti kutatások fényében tarthatatlan az a kádárista toposz is, hogy önvédelmi harcokat 1918-ban nem lehetett folytatni a környező államokkal szemben. Úgy látszik, nem tudják, hogy a Magyarországra törő román és cseh csapatok olyan kis létszámúak, gyengén fölszereltek voltak, amellyel 1918 november–decemberében, 1919 januárjában bizony eredménnyel föl lehetett volna venni a harcot. Erre kiváló példa a Székely Hadosztály küzdelme. Ehhez azonban kellett volna egy honvédelemre felkészülő kormány. Károlyi egyik legnagyobb bűne az volt, hogy a kritikus hónapokban, még mielőtt a csehek és románok nem erősödtek meg katonailag, a magyar szállásterület megvédéséért még annyit sem tett meg, amennyit megtehetett volna. Ezt rengeteg korabeli forrás egyértelműen bizonyítja. Visszatérve az alapkérdésre, nagy-nagy jóindulattal esetleg feltételezhető, hogy Károlyi nem volt tudatos hazaáruló, amikor naiv módon pacifista politikát folytatva lefegyverezte az országot. Objektíve azonban mégis az volt. Amikor pedig 1919 nyarán emigrációba vonult, Bécsben, Prágában, Belgrádban már tudatos hazaárulóként viselkedett, lepaktált azokkal a politikusokkal, akik elrabolták országunk nagy részét. Edvard Benešnél még azt is vállalta, hogy a bolsevikoknál lobbizik Csehszlovákia javára! Meggyőződésem, hogy ha egy határozott honvédelmi politikának köszönhetően feltartóztatjuk a cseheket és románokat, és úgy megy ki Párizsba a magyar békedelegáció, hogy birtokon belül vagyunk, a béketárgyalások eredményeként jelentős magyar területeket meg lehetett volna tartani. Károlyi politikája miatt ez a hajó már elúszott 1918 végén. Trianonban pedig csak a pontot tették fel az i-re.”