Öt évszázad református hagyományát mutatja be a Dunamelléki Egyházkerület kiállítása Kálvin hagyománya-Református kulturális örökség a Duna mentén címmel, amely október 30-án nyitja meg kapuit a Budapesti Történeti Múzeumban. Ebből az alkalomból Ravasz László dunamelléki református püspök 1956. november 1-jén elhangzott rádiószózatát közöljük.

A tárlat a kálvini hagyomány nyomán ismerteti a dunamelléki református népesség vallásgyakorlatát, kultúráját, és a magyar művészeti, irodalmi és tudományos életben betöltött szerepét. A kiállítást prof. Ritoók Zsigmond akadémikus és Harsányi László, a Nemzeti Kulturális Alap elnöke nyitja meg, köszöntőt mond Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, valamint Bodó Sándor a Budapest Történeti Múzeum főigazgatója. A kiállítás 2010. február 15-ig lesz látogatható.

Ravasz László 1918-ban az erdélyi egyházkerület főjegyzője lett, majd 1921-ben, miután családjával Budapestre költözött, megválasztották a dunamelléki egyházkerület püspökének. Ettől az évtől a Kálvin téri református templom lelkésze is. Szerkesztője volt a Protestáns Szemle, Egyetemi Lapok, Református Szemle és Az Út című lapoknak, ez utóbbit ő alapította. Élénk közéleti szerepet töltött be, szinte minden a korban született protestáns mozgalom és szövetség alapításánál bábáskodott. 1956. október 31-én pár fiatal lelkész kiment érte Leányfalura, és bevitték Budapestre. Az összegyűlt lelkészek az újonnan alakult református Országos Intézőbizottság vezetőjévé választották, és őt ismerték el legitim püspöknek. A püspök 1956. november 1-jén elhangzott rádióbeszéde:

A magyar református egyház csodálattal és hódolattal adózik a nemzeti felkelés hőseinek: diákoknak, munkásoknak, katonáknak, férfiaknak és nőknek, akik erkölcsi felszabadulásunk győzelmét vérük hullásával kivívták. Anyai fájdalmában siratja el a hősi halottakat: minden magyart, aki életét adta ebben a küzdelemben s vére árán még drágábbá tette mindnyájunk számára a magyar szabadságot. Csókot a sebekre, virágot a sírra! Minden sebre és minden sírra, de közöttük különösen fájót és különösen könnyest annak a két fiatal hittanhallgatónak, két református teológusnak sírjára, aki az Alma Mater kapujától párszáz méternyire hősi halált halt. A magyar református egyház büszke arra, hogy ez a forradalom tiszta volt és a nemzeti becsület védelme alatt állott. Nincs hőbb imádsága, mint hogy az is maradjon!

Bűnbánattal valljuk meg, hogy az egyház, mint földi intézmény, kényszerűségen felül is engedte magát megkötöztetni a vele halálos ellentétben álló politikai hatalom erőszakától és cselvetéseitől, s emiatt örökkévaló lelki céljainak szolgálatában is kárt vallott. Most éppen azzal foglalkozik, hogy ezeket a kötelékeket lehányja magáról. Kéri a világ összes keresztyén egyházainak, különösen az Egyházak Világtanácsának és a Presbiteri Egyházak Világszövetségének testvéri segítségét talpraállásához és a rendelt életútján továbbhaladásához.

Kéri a lelkipásztorokat, hogy legyenek népünk élő lelkiismerete. Mint az Ige hű sáfárjai, tisztán és bátran tolmácsolják Isten irgalmas üzenetét, vigasztalásul, feddésül és világosságul. Kérjük a presbitereket, mint magyar népünk, s különösen a falu társadalmának demokratikus úton kiválogatott elitjét, hogy a nemzeti egység, a társadalmi igazságosság és a testvéri szeretet szolgálatában példaadóan elöljárjanak. A nemzeti egység mindent átfogó keretében építsék a keresztyén egyházak és hívő lelkek erkölcsi szolidaritását, különös tiszteletben tartván mindenkinek meggyőződését és lelkiismereti szabadságát.

A forradalomnak nemcsak a reakció az ellentéte, hanem az anarchia is. Még gondolni se merjen senki az elmúlt korszakok rendszereinek visszaállítására! A forradalom vívmányainak megőrzése és továbbfejlesztése, hibáinak megigazítása és igazságtalanságainak jóvátétele lehet egyetlen célunk. De ugyanakkor védekeznünk kell az anarchia ellen is. Életfeltétel, létkérdés, hogy mielőbb helyreálljon a rend, a nyugalom. A bűnösök elfogása, elítélése az állami szervek és a független bíróságok feladata és sohasem lehet az egyéni akció tárgya.

Mikor az ostrom után a pincéből feljöttünk, a Kálvin téri templomban az első gyülekezeti istentiszteleten – akkor lőtték a templomot Budáról s a kitört templomablakokon besüvöltött a hóvihar – ez volt a prédikátor alapigéje: „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltathatik meg. Valamit vet az ember, azt aratja is.”

Üdv azoknak, akik az igazság és szeretet magvetését végzik!”