Egy égő csűr van Ököritófülpös címerében. Olyan emlék ez a falu életében, amit aligha törölhet ki onnan bármi is. A falunak egy borzalmas tragédia emléke, az országnak pedig üzenet. Az újrakezdésről. Éppen ma száz éve annak, hogy meggyulladt egy lampion Ököritófülpösön a húsvéti bálon.

Több száz év nehéz súlya nyomja ezt a települést, amelynek határait még IV. Béla jelöltette ki 1238-ban. De az utolsó száz év igencsak komor volt. Épp ma van a fekete centenáriuma annak, hogy 1910. március 27-én rágyulladt a csűr a húsvéti bálozókra. Háromszáztizenkét ember vesztette életét a szerencsétlenségben, s kilencvenkilenc sérült meg. A kor legtöbb áldozatot követelő katasztrófája volt ez Európában, igaz, még két év, aztán nekimegy a Titanic a jéghegynek… A tűz híre bejárta az egész földrészt, de emléke természetes módon csak itt, Ököritófülpösön rögzült a kollektív tudat legmélyebb rétegeibe.

„Napjainkban is folyton beszélnek a katasztrófáról — mondja Kukucska Mihály, a helyi közmunkások vezetője. — Persze többféle változat is kering a tűzről, az egyik szerint például valaki szándékosan bezárta a csűr ajtaját, azért rekedt benne, s azért is halt meg annyi ember.”

Több asszony is dolgozik most a temető rendbetételén, pár lépésre a nagy sírkőtől, melynek tövében százhuszonhat ember nyugszik. Ez egy tömegsír, ahová azokat hozták, illetve azoknak a sokszor szanaszét levő maradványait, akiket közvetlenül a tűz után nem tudtak azonosítani. A csűr a falu közepén volt, s Schwarz Benjámin tulajdonában állott, akárcsak a mellette levő kocsma. Vagy harminc szekér hozta ki konvojban a tragédia helyszínéről az azonosíthatatlan emberi testeket, maradványokat a temetőben megásott közös sírba. Mindjárt el is földelték az áldozatokat, de Bálint István helytörténész szerint két nap múlva ki kellett nyitni a sírt. Annyira bűzlött. Meszet öntöttek az oszlásnak indult testekre, aztán visszalapátolták rájuk a földet. Pont száz éve pihennek itt.

„Nagyanyám is ott táncolt a bálban, tizenhat évesen — magyarázza a sírt tisztogató Tardi Pálné. — Ki tudott menekülni. De egy tüzes, parázsló fadarab ráesett a homlokára, a sebet egész éltében látni lehetett a bőrén. Tudok egy terhes asszonyról, aki szintén ott volt. Megmenekült ő is, de olyan sokkot kapott, hogy egész életére néma maradt a gyereke.”

„Ezt a tragédiát a falu sohasem felejti — teszi hozzá –, az iskolában minden évben megemlékeztünk a tragikus bálról.”

Szép és új ravatalozója van a temetőnek. Ha lehet szép egyáltalán egy ravatalozó… Mellette ott a lélekharang lába, egyelőre üresen, nem lakik benne semmi. Horváth László polgármester úgy tervezte, most, a századik évfordulón szólaljon meg itt először az új harang. A hatvannégy éves férfi azonban meghalt, egy hónappal ezelőtt.

Móricz Zsigmond örökítette meg a tragédiát előbb a Nyugatban, majd A fáklya című művében. Egyesek szerint sohasem járt Ököritófülpösön, csak a környékbeli hírekből dolgozott, mások szerint viszont igenis ott volt a tűz után. Tizennyolc környező falu fiataljai báloztak itt, tudni kell ehhez, hogy a lányokat akkori szokás szerint a szüleik is elkísérték. Ezernyi változatban kering a szomorú események krónikája, Bálint István, a helyi általános iskola nyugdíjas igazgatója és helytörténész azonban szisztematikus kutatómunkával próbálta felderíteni a tragédia minden részletét. Felderíteni, és tisztázni azokat a félreértéseket, és hamis, deformálódó elemeket, amelyekkel az idő terhelte meg a krónikát.

„Igaz, hogy csak 1954-ben kerültem a faluba, de a családunkban mindig beszédtéma volt a tűzvész, mert a környéken is tudott róla mindenki” — mondja Bálint István.

Ököritófülpösnek egyébként akkor Szatmárököritó volt a neve. Nagy eseménynek számított egy falu, de az egész környék éltében is húsvéti bál, Bálint István szavaiból is úgy érezni, Szatmárököritó pedig különösen meg akarta mutatni, mire képes, mert a szegény falvak közül is a szegényebbek közé tartozott.

„Egy korona volt az egyéni belépő, a családi pedig három — magyarázza a helytörténész. — Hatszázötven ember gyűlt össze a szépen feldíszített csűrben, ahol egyébként fent volt még a szüreti bál dekorációja. Két zenekar játszott felváltva, egy fúvós- és egy vonósbanda.”

Bálint István kutatásaiból tudni, hogy kora estére már 460-470 korona gyűlt össze a belépőkből. A csűr egyik végében, a nagy kapu előtt állították fel a zenekaroknak a dobogót. A másik végében levő kapu előtt pedig egy hosszú lócát állítottak le a bámészkodó szülőknek, rokonoknak. Úgy tudni, itt be is támasztották kívülről a kaput. Akkori szokás szerint lóca volt egyébként körbe a falak körül mindenütt. Egy kis oldalsó ajtón jöttek be a vendégek, és belépéskor kellett fizetni is. A csűr hatalmas terét lampionok világították meg, amelyek akkor főként disznóhólyagból készültek, bennük pedig gyertya világított. Folyt a mulatság, nagy volt a báli jókedv. Egy ilyen kiszáradt hólyag fala azonban valahogy tüzet kapott a benne levő gyertyától. Egy szabadságos közhuszár, bizonyos Pongó Dániel kirántotta a kardját, s odasuhintott a hólyagot tartó spárgára. El akarta vágni, mondván, essen csak le az a hólyag, a földön aztán majd agyontapossák az amúgy ártatlannak tűnő lángot. Csakhogy a hólyag ezúttal nem spárgával, hanem dróttal volt a gerendázathoz erősítve. A kard nem tudta elvágni, a csapás következtében fellépő tehetetlenségi erő viszont fellendítette az égő hólyagot a szalmatető irányába, ami szinte azonnal lángot is kapott.

Gyorsan terjedt a tűz, a tetőszerkezet égő darabjai kezdtek aláhullani. Az emberek pánikba estek, az oldalt levő ajtón próbáltak először menekülni, de az csakhamar teljesen betorlódott a menekülőktől. A csűr egyik végében levő kapu használhatatlan volt, mert ott állt a zenekaroknak állított nagy dobogó, a szemben levő kapu előtt pedig ott volt a nehéz lóca. Ezt a kaput azonban áttörték a kiáltozó és rémült emberek, ám sokan elestek a lóca miatt, és itt is hatalmas lett a torlódás. Szemtanúk szerint legalább két méter magas, élő emberhegy alakult ki szinte pillanatok alatt, bedugult a kapu, aki alul volt, az megfulladt, aki felül, azt pedig az égve aláhulló gerendák, a perzselő lángok ölték meg. Nagy baj volt az is, hogy a legkritikusabb percekben azok, akik kint levegőztek például a csűr előtt, a tüzet látva erőnek erejével is be akartak menni segíteni, a bentiek pedig menekültek volna kifelé. Ugyanazon a kis ajtón és ugyanazon az áttört kapun. Káosz és pánik. És akik a csűr közepén ragadtak, de elkerülték őket a lángolva aláhulló gerendák, a kavargó füsttől fulladoztak. Szívszorító drámák játszódtak le. Egy apa, aki kint volt, bement, kihozta az egyik lányát. Ezután visszament a másik lányáért, de vele már nem tudott kijönni, mindketten odavesztek. Valaki más már a nyolcadik embert mentette ki. Visszament a kilencedikért, de bennrekedt, és meghalt vele együtt. Egy férj pedig tizenöt embert rángatott le az emberkupacról, amikor alant megtalálta a feleségét. Már fogta az asszony kezét, de újabb testek zuhantak rá, s meghalt. A tragédia hírére először a csendőrök érkeztek a helyszínre, aztán a főszolgabíró Csengerről. Majd jött három orvos Mátészalkáról, kettő pedig szintén Csengerről.

„Úgy tudni, a főispán azt mondta, ő addig nem jön a helyszínre, amíg el nem temetik a halottakat. Az alispán pedig visszautasította a budapesti mentők segítségét — magyarázza Bálint István. — Móricz főként ezt domborította ki művében a tragédiával kapcsolatosan, az úri Magyarország közönyét. A környező falvakat is ideszámítva egy hétig tartott az áldozatok temetése. Amúgy pedig öt évig nem soroztak katonát a faluból, hat évig nem volt esküvő, tíz évig nem rendeztek semmilyen bált sem Szatmárököritón” — teszi hozzá a helytörténész. A tragédia áldozatainak a helyszínen állított a falu emlékművet az első világháború után. Itt minden évben megemlékeztek a tűzről, még Rákosi ideje alatt is. Utána pedig kimentek az emberek a temetőbe, kimennek ma is, a kerek, de annál szomorúbb évfordulón.