A Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány jelentette meg Molnár Tünde Elhurcolások – Gombos, 1944. november című dokumentumkönyvét, egy olyan kötetet, amely a második világégés végén tomboló partizán vérbosszú helyi eseményeinek tárgyilagos bemutatásával kívánja megtörni a faluban még ma is tapasztalható hallgatást. A lakosságba sulykolt, majd később belülről is gerjedő hallgatás még az áldozatok pontos számának megállapítását sem teszi lehetővé, a szerző húsz körülire teszi azon gombosi férfiak számát, akiket 1944. november 4-én elhurcoltak, majd likvidáltak – egyszerűen nyomuk veszett.
Molnár Tünde az áldozatok közé került édesapja naplójából indult ki könyve írásakor, e köré építette az időközben begyűjtött emlékezéseket és fellelt dokumentumokat. A szóban forgó naplót – amelyben Maros János 1944 októberének elejétől elhurcolása napjáig, november negyedikéig jegyezte a napi eseményeket, a helybeliek és a család félelmeit – 2009 végén öt folytatásban közölte az újvidéki Magyar Szó. A könyv a naplóba foglalt időszak előtti honvédségi bevonulásról, illetve az utána következő elhurcolásokról, az azt követő traumákról, a megcsonkított magyar családok szenvedéseiről is képet ad.
Maros János vasúti dolgozó naplójából egyértelműen kiviláglik, hogy a partizánok és az oroszok gombosi bevonulása és a hatalomátvétel a vasúti dolgozók és a falu lakosai részéről incidens nélkül történt. A naplóíró érzékletesen szemlélteti, hogy a faluba érkező hírek izgalomban tartották a falu lakosságát, kérdések százai merültek föl a családokban, ezek között legsúlyosabbak a gyors döntést sürgető „menjünk-e, maradjunk-e?” A napló a tényszerűsége mellett lírai gazdagságával és érzelmi hevítettségével ötvözve számol be az átélt vészterhes napokról a faluban jegyzékbe vett 78 rádió már bemondta, hogy az oroszok elfoglalták Zombort és Cservenkát, s Gombosra is befut az új hatalom első szerelvénye. A naplóíró 1944. október 26-án feljegyezte, hogy reggel pálinkafőzésbe kezdtek, majd „kimentünk a térre, és három védőkocsi, mozdony és egy utánfutóval megérkezett az a várva várt első vonat. Már nagyon vártuk. Meg is érkezett ránk meredő golyószórókkal és puskákkal. A mozdony tele volt zombori szerb vasutasokkal. Lemandics, Vujkovics stb., az utánfutó kocsiban 15–20 partizán vörös csillaggal.” A nap végén Maros János a következőket jegyezte föl: „Most már itthon megnyugodtunk, a bevonulás megtörtént. Senkinek semmi baja, minden a legnagyobb rendben van. Az oroszok senkivel sem törődnek. Messziről orosz éneket, katonadalokat hoz felém az őszi szél, az orosz puszták éneke a gombosi házak közt zeng.”
A világok fordulóján élő kisember ártalmatlan portréja villan elő az október 30-án jegyzett sorokból: „Este bezárkóztunk a kisszobába. Csendben olvastunk és varrtunk. Egyszerre csak a háború zaja kopogtat valahol a Duna felől. Sűrű és hosszú géppuskasorozatok zavarják meg az est csendjét, és most, hogy ezeket a sorokat írom, már ágyúdörgés remegteti az ablakot…. Álmosak vagyunk, és ágyúzaj kísér bennünket ágyba…”
Molnár Tünde könyvében keresztanyja, Kovács Mária Veronika nyugalmazott apácanővér és a történteket megerősítő más adatközlők elbeszélése nyomán közli, hogy a faluban kizárólag az említett november eleji éjszakán történt lista alapján elhurcolás, aki nem szerepelt a listán, annak nem esett bántódása, viszont ha a listán szereplők közül valakit nem találtak odahaza, mást vittek el helyette. A novemberi áldozatok között volt Timár János víztársulati igazgató, Farkas István cipész, Komáromi István kereskedő, Maros János MÁV-forgalmista, Menráth János kendergyári hivatalnok, Nemes Gáspár földműves, Nemes Pál szabó, Kovács János községi hivatalnok, György Antal községi hivatalnok, Pehtler Károly pék, Ádám József vendéglős, Lovász Károly földműves, Nemes István kovács, Neisz Ferenc gépész, Lovász János rendőr, Sörfőző Imre kendergyár-tulajdonos. A gombosi áldozatok listáján szerepel még Agócs István, Farkas Károly borbély, Hecskó Tamás patikus, Tímár (Tiller) Ferenc író, újságíró és Garai Katica 15 éves lány, aki a padlásra bújt az oroszok elől, ahol később halva találták, vélhetően megfagyott. A Vajdasági Levéltár adatai szerint kívüle a többieket az OZNA likvidálta 1944. november 6-án és 7-én.
A kivégzett Hecskó Tamás fiatalabbik fia, Zoltán rávilágított, hogy a gombosi retorzió során elhurcoltaknak azért kellett meghalniuk, mert magyarok voltak, de ezek közt is külön vadásztak a tehetősekre, akiktől volt mit elkobozni, a tekintélyes, köztisztséget betöltő személyekre, akiknek likvidálásával meg lehetett félemlíteni a falu lakosságát, ráadásul a kivégzendők listájának elkészítését olyan személyre bízták, akit a magyar csendőrök a Magyarországon meghozott zsidótörvény rendelkezései alapján korábban meghurcoltak – tehát a névsor összeállításakor személyes, érzelmi, nemzeti bosszú is vezérelhette.
Amíg a Gombosról elhurcolt férfiak talán már Szerbmilitics vagy Sztapár táján a gyilkosok áldozatává váltak, a levéltári dokumentumok szerint begyűjtésük más- vagy harmadnapján likvidálták őket, sokak hetekig, hónapokig hiába hívták a kegyes halált, csak a szenvedés jutott osztályrészükül. Volt, akik kezét másfél hónapig nem oldották ki a drótbilincsből, se étkezéskor, se szükségük végzésekor, így a betonpadlós garázsban összezsúfolt 150 férfi csak úgy étkezhetett a tíz főre jutó egy-egy csajkából, ha egymást etette. Az még viszonylag jól járt, akit nehéz kényszermunkára osztottak be, mert a többiek folyamatos tortúrának voltak kitéve Zomborban a hírhedt Kronich-palotában, a vármegyeháza börtönében, ahonnét nem szabadult élve szinte senki, és olyan képzeletet fölülmúló gaztettek történtek, mint például a nagybirtokos Falcione Sándorral, akit elevenen nyúztak meg. A két börtön mellett egy gyűjtőtábor is működött a városban. A vérgőzös tobzódás körülményeiről a könyvben F. Cirkl Zsuzsa és dr. Tatár Mária Magdolna írásait is olvashatjuk.
Molnár Tünde könyve emléket állít saját családja hármas gyászának, de ennél sokkal szélesebben merít az 1944 végén történt eseményekből, amelyek nyomán árvák és özvegyek hada találta magát bizonytalanságban, kirekesztve, megbélyegezve, amiből famíliák sora máig se ocsúdott föl, s identitását bomlasztó féregként nyomorítja emlékezetét. Kellő érzékkel elegyíti írásaiban, a másoktól átvett szövegekben, dokumentumok másolatai által és mindenekelőtt személyes megszólalásában a múltat, a jelent és a jövőről vázolható képet. A könyv nem egyetlen falu mártírjairól szól – mert a kivégzettek se a visszaemlékezések, se a levéltári adatok nyomán nem tekinthetők vétkesnek, háborús bűnösnek vagy népellenségnek –, hanem mindazokról, akiket elsodort egy értelmetlen, de rendeletre végrehajtott megtorlás.