Matúš Kučera Szvatopluk király (Kráľ Svätopluk) című könyve a Szvatopluk szobor leleplezésének alkalmából jelent meg, korábban már közöltük Vladimír Turčan kapcsolódó észrevételeit. Érdemes azonban egy kicsit részletesebben is megvizsgálni, miket is ír Szlovákia egyik legnevesebb történésze.
A szerző mindjárt az elején leszögezi, hogy sajnos csak nagyon kevés írott forrás maradt fenn a Nagymorva Birodalomról1, mert a szlovák „írástudó értelmiségünk valahogy keveset írt”2, s az a kevés is, ami fennmaradt, áldozatul esett az „írástudatlan, nomád magyar hordáknak”3. A kiépülő magyar államban pedig következetesen „kiirtottak mindent, ami a valaha volt híres nagymorva államra, Szvatoplukra vagy Cirillre és Metódra emlékeztetne”4. Például VIII. János pápa „gazdag levelezését Szvatoplukkal”, amely minden bizonnyal létezett (!), megsemmisítették5.
A könyv természetesen elsősorban Szvatoplukról szól, aki bölényekre és vadszamarakra vadászott6, és egy bevehetetlen várban volt a székhelye7. A szerző szerint Szvatopluk és harcosai „majdnem két méter magas, jól termett férfiak voltak, akik alá nagy, erős lovak kellettek”8, ellentétben pl. azokkal a „szokatlan idegenekkel, akik kicsi, szőrös lovakon lovagoltak, és csontíjakból lőttek”9. Kučera azt állítja, Szvatopluk kétségtelenül király volt, akit a sajátjai koronáztak királlyá10, sőt: „egy időben Szvatopluk Róma szemében olyan nagy európai uralkodónak tűnt, hogy német–római császárrá akarták koronázni”11.
Szvatopluk Nagymorva Birodalma pedig „fejlett társadalommal, államszervezettel rendelkezett, amely az utódállamokban [!] is részben fennmaradt – Lengyelországban, Csehországban”12. A birodalomban erős várak védték a városi agglomerációkat, ahol fehér, falazott, haranggal ellátott templomok várták a hívőket misére, ennek bizonyítéka pl. a Belehrad, Stoličný Belehrad (Székesfehérvár) elnevezések is. Azokat a várakat pedig, amelyek nem rendelkeztek ilyen templommal Čierny hradnak (Csongrád) hívták13.
hirdetés
Az „ősszlovákokkal” kapcsolatban leszögezi, hogy nem akar most vitát nyitni arról, hogy az V–VI. évszázadban jöttek-e be vagy őslakosok voltak-e ezen a területen, szerinte ebben a kérdésben még nem látunk tisztán14. Ugyanakkor valószínűsíti, hogy az „ősszlovákok” nyelve nem különbözött jelentősen a mai szlovák nyelvtől15 (nyelvemlékek ugyebár nem léteznek). Szvatopluk korában (abban a feltételezett dicsőséges húsz évben) „a nép békés és a földet műveli, a király hivatalnokai nem zsákmányolják ki, és az országban nem szokás a misszionáriusok felkoncolása”16. Sajnos csak írástudói nem voltak a népnek, amit Szvatopluk Rasztyiszlávval karöltve megoldott – hittérítőket kértek Bizánctól, meg is kapták – 863-ban megérkezett Cirill és Metód, akik „Pozsonynál, de inkább Komáromnál keltek át a Dunán […] és ez a hihetetlenül műveletlen komáromi városvezetés képes volt olyan sokáig akadályozni a szobruk felállítását – (sajnos) ilyen polgárai is vannak az országunknak.”17
Szvatopluk királysága idejében a hatalma egészen a Vágig, Garamig, Ipolyig, talán még a kelet-szlovákiai folyókig, és minden bizonnyal a Tisza mentéig terjedt, magába foglalva Gömört, a Szepességet és Miskolc környékét18, sőt még Erdélyt is. Szvatopluk idejében például Désaknán sót bányásztak, amelyet aztán hajókkal szállítottak Nyitra felé, erről tanúskodik pl. Szolnok város neve is, amely az „ősi szlovák” Soľník szóból ered19.
Ami a magyarokat és a magyarságot illeti, Matúš Kučera nagyvonalúan elismeri: jó, hogy a magyar társadalom ragaszkodik a kettőskereszthez, mert „a magyarok ezzel is elismerik, hogy a Nagymorva Birodalom hagyománya segített ezeknek a pusztai nomádoknak túlélni Európában”20. Természetesen a szerző nem rejti véka alá a véleményét a magyar történetírásról sem – szerinte Anonymus egyszerűen csak egy „magyar nacionalista”21 volt, aki „gyűlölt mindent, ami szláv a Kárpát-medencében”, és ő volt az, aki elvetette a „nemzetiségi gyűlölködés magvait”. A középkori magyar krónikák pedig egyszerűen hazudnak22 – állítja Kučera.
Aki nem annyira jártas a szlovák történetírásban, annak a könyv fent ismertetett tartalma talán kitalációnak, fantáziadús részletekkel tarkított mesének is tűnhetne. Kétségkívül a szerző bizonyos helyeken elengedte a fantáziáját, de a lényegesebb kérdéseket, az alapkoncepciót tekintve nem állít olyasmit, amit más szlovák történészek némi fenntartással el ne fogadnának (pl. a Nagymorva Birodalom létezése, kiterjedése, Szvatopluk jelentősége, királysága stb.).
Persze, a magyar őstörténet sem mitológiamentes. Szép számmal találunk furcsa, kimondottan bizarr elméleteket is, viszont ezeknek az elméleteknek a kiagyalói – Matúš Kučerával ellentétben – nem vezetnek egyetemi tanszékeket, nem díjazzák őket állami kitüntetésekkel, és nem bízzák rájuk az iskolai történelemkönyvek összeállítását. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy milyen – a borovicskás flaskát kézközelben tartó, szintén kis szőrös lovakat emlegető – alakokkal egyezteti a professzor úr ezeknek a leendő történelemkönyveknek a tartalmát, akkor talán össze is áll a kép.
A magyar történetírás egyelőre nem alakított ki határozott véleményt a „Nagymorva Birodalommal” kapcsolatban. Vannak ugyan, akik megkérdőjelezik ennek a „birodalomnak” a jelentőségét, fekvését, azonban hangjuk túlságosan gyenge, hogy elérje a szükséges ingerküszöböt. És amíg nem születik határozott válasz magyar részről, addig ne is csodálkozzunk azon, hogy a szlovák kollégák szó szerint „birodalmakat építenek” a VIII–IX. század Kárpát-medencéjében, amit aztán „csúnya, szőrös lovakon” lovagló ősmagyar hordák leigáznak.