Húsz évvel a rendszerváltás legnagyobb politikai botránya, a Dunagate után, akkor, amikor még mindig az ügynökügyek kísértenek nap, mint nap, érdemes elidőznünk mai távlatokból az 1990-ben történteken. Megér egy gondolatot, néhány sort a rendszerváltás arculata: az ÁVH-ként beáldozott „Cég”, a III/III, vagy maga a kérdés, hogy kik kapták, kaphatták meg a titkos információkat a Kádár-rendszer létező vagy nem létező „ellenségeiről” – tehát „ügynökök” tegnaptól holnapig.

Az ügynöközés valamikor a rendszerváltás környékén kezdődött. A békés átmenetet hirdető állampárt, az MSZMP belátta, hogy hatalmát a hagyományos módon már nem tudja megőrizni. Látva a változások szükségét, eleinte csupán modellváltásban gondolkodott a pártelit, majd érzékelve a társadalmi nyomást és a szovjet medve védő karmainak gyengülését csak kényszerből kezdtek hozzá a rendszerváltáshoz szükséges jogi alapok megteremtéséhez. Megkezdődött a társadalmi átalakulás (a „Janus-arcú rendszerváltozás”) előkészítése. Az 1985-ös országgyűlési választás, amely az 1983. évi III. törvény által bevezetett kettős jelölés alapján történt, megindította az átalakulás politikai folyamatát. Az 1985–1990-es parlamenti ciklus alatt több alapjogi norma született, lassan, óvatosan nyitva meg az utat a demokratizálódás felé. 1987-ben megalkották a X. és XI. – a jogalkotásról szóló – törvényt, amely már védte az országgyűlés hatáskörét, és csökkentette az Elnöki Tanács törvényerejű rendeletekben megnyilvánuló, szinte korlátlan jogalkotó hatalmát.

hirdetés

A hatalmáról fokozatosan lemondani kényszerülő állampárt lassítani próbálta az erőteljesen nekilendült társadalmi folyamatokat. Az MSZMP megosztó taktikájának ellensúlyozására az ellenzéki erők 1989. március 22-én létrehozták az Ellenzéki Kerekasztalt (EKA), amely már egyesült erővel kényszeríthette tárgyalóasztalhoz a „pártállamot”. Létrejött a Nemzeti Kerekasztal (NEKA), ahol a három „egyenjogú” fél (az EKA, az MSZMP, valamint a társadalmi szervezetek és mozgalmak) 1989. június 10-én kezdték meg érdemi politikai tárgyalásaikat. Németh Miklós kormánya így kötött kézzel ugyan, de már a jogállamiság felé vezető út alapjait kellett, hogy rakosgassa. Útjára indította a NEKA-megegyezések alapján a „demokrácia csomagtervet”. Törvény született az egyesülési jogról, a gyülekezési jogról, a sztrájkról és a népi kezdeményezésről. A többpártrendszert az 1989. október 23-án kihirdetett alkotmánymódosítás (a köztársaság kikiáltása) legalizálta.

Amíg a rogyadozó monolitikus hatalom az előtérben egyezkedett a változásokat sürgető ellenzéki csoportokkal, addig „meghosszabbított keze”, a III-as Főcsoportfőnökség még gőzerővel tevékenykedett a háttérben: megfigyelt, lehallgatott, konspirált. Gyűjtötte az ellenzéki szervezetekről és személyekről az információkat, amelyek aztán a párt és állami vezetők asztalára kerültek. Nem jöttek rosszul az információk a kerekasztal-tárgyalásokon sem.

Mindeközben az MSZMP 1989. október 6–7-én tartott kongresszusának küldöttei elsöprő többséggel határozatot hoztak a Magyar Szocialista Párt (MSZP) megalakításáról – tehát hasonlóan, mint 1956-ban, amikor az MDP elvesztette az ország bizalmát, volt funkcionáriusai rögtön létrehozták az MSZMP-t, s egy látványos fordulattal névleg a változások mellé álltak. Most sem történt ez másként. Az MSZMP-t az év nyarától vezető négyesfogatból nem lépett be az új-régi pártba Grósz Károly főtitkár, Németh Miklós miniszterelnök pedig december közepén kilépett a párt elnökségéből – de nem a pártból –, hogy a minisztertanács már legalább formálisan, mint nem „egyetlen párt kormánya”, lebonyolíthassa az immár szabad választásokat. Az MSZP pártvezetését ekkortól Nyers Rezső pártelnök, Pozsgay Imre (államminiszter) és Horn Gyula (külügyminiszter) fémjelezték. Megmaradt egyelőre az MSZMP is. Az októberi kongresszus döntéseit el nem fogadó, a régi párttal való azonosulást hangsúlyozó kádárista pártvezetők és tagság az új körülmények között, a régi politika nyomvonalán kívánt politizálni. 1989 decemberében összehívták a párt XIV. kongresszusát, amely Thürmer Gyulát választotta elnökének. A Központi Bizottságban helyet kapott a párt két korábbi jellegadó politikusa, Grósz Károly és Berecz János.

Ekkor robbant ki a „magyar Watergate-ügy”, a Dunagate néven elhíresült botrány. Főszereplője Végvári József, a III/III-as csoportfőnökség őrnagya. Ebben az ellentmondásos helyzetben döntött úgy – hosszas vívódás után – az őrnagy, hogy az 1989. október 23-a óta immár törvénytelenül működő információgyűjtésről, valamint a nagyarányú iratmegsemmisítésről értesíti az ellenzéket, és segít bizonyítékokat szerezni az alkotmánysértés megállapításához. Alapos előkészületek, konspiráció, majd ellenzéki személyek bevonása után megszervezte a „Céghez” történő behatolást. Még 1989. december 24-én, a Hősök terén tartott ökumenikus istentisztelet alkalmával kapcsolatba lépett Roszik Gábor lelkésszel és általa a Fekete Doboz munkatársával, Lovas Zoltánnal. 1989. december 25-én Lovas Zoltán és egy operatőr kamerával felszerelkezve, Végvári őrnagy utasításait követve bejutott az állambiztonsági szolgálat szigorúan őrzött objektumába (Néphadsereg, ma Falk Miksa utca 9–11.). Itt sikeres felvételeket készítettek az információszerzést bizonyító dokumentumokról és az alagsorban már bezsákolt, bezúzott, megsemmisített iratmaradványokról. Az ekkor épp látható zsákok számát közel ezerre becsülték.

A sikeres akció után nem sokkal, 1990. január 5-én a Fidesz és az SZDSZ képviselői feljelentést tettek hivatali visszaélés bűntette miatt a Fővárosi Főügyészségen. A feljelentés után nem sokkal a két szervezet képviselői sajtótájékoztatót tartottak a Graffiti moziban, ahol a „Cégtől” kihozott dokumentumok mellett a Fekete Doboz filmjét is bemutatták. Nyilvánosságra került, hogy az állambiztonsági szolgálat a köztársaság kikiáltása után is tovább folytatja az immár alkotmányellenessé vált tevékenységét, az ellenzéki személyek és szervezetek (pártok, mozgalmak) titkosszolgálati eszközökkel történt megfigyelését, valamint folyamatosan semmisíti meg az addig felhalmozódott iratokat. Kirobbant tehát a botrány. A napilapok célkeresztjébe került a Belügyminisztérium Állambiztonsági Szolgálatának III/III-as csoportfőnöksége és a csoportfőnök Horváth József is.

Németh Miklós, a Minisztertanács elnöke rögvest az elkövetkező napokban elhatárolta magát minden ilyen irányú törvénytelenségtől, „így azoktól a módszerektől is, amelyek az állambiztonsági munkában korábban fellelhetőek voltak” – fogalmazott a Minisztertanács titkársága. Megtehette, hisz az említett októberi kongresszus óta már nem MSZMP, hanem az ebből kiváltak által alakított új párt, az MSZP politikusaként kormányzott, s így nem kellett már felvállalni a nem kívánt örökséget, még akkor sem, ha haszonélvezői szintén ők maradtak. Kísérteties analógia! Nem ugyanezt tette-e Rákosi Mátyás is, amikor Péter Gábort ítéltette el az ÁVH „túlkapásai” miatt? A mór megtette, a mór mehet. A régi-új párt, az MSZP beáldozta – mondhatni „ÁVH-ként” – az Állambiztonsági Szolgálatot. Helyesebben: a demokratikus kereteken belül – tehát a későbbiekben – amúgy sem működtethető III/III-as, Belső Reakció Elhárító Csoportfőnökséget (bár belső elhárítás ezután is működött alkotmányvédelem néven). Nem volt óriási a veszteség, hiszen a III/II-es csoportfőnökség sértetlenül megúszta a botrányt.

A botrány elején, még a regnáló belügyminiszter, Horváth István felállíttatott egy belső, belügyminisztériumi ad hoc bizottságot, amely szakértők bevonásával vizsgálta az ügyet, s titkos jelentésben foglalta össze tapasztalatait. A parlament ezzel párhuzamosan létrehozott egy másik vizsgálóbizottságot, amely viszont nyilvánosságra hozta jelentését. 1990. január 13-án, a Fidesz és az SZDSZ feljelentése után nem sokkal a Katonai Főügyészség lefoglalta a csoportfőnökség még megmaradt iratanyagát, és január 18-án fogadta el az Országgyűlés az 1990. évi X. törvényt, amely jogutód nélkül megszüntette a III/III-as csoportfőnökséget. Másnap adta le Végvári József utolsó szolgálatát, s fedte fel kilétét a Graffiti moziban, majd a Napzárta késő éjszakába nyúló műsorában. Ezzel egy időben meg is indították ellene az eljárást államtitoksértés bűntettének gyanúja miatt. A miniszterelnöki elhatárolódás mellett azért január 23-án mégiscsak lemondott a belügyminiszter és a miniszterhelyettes Pallagi Ferenc is. Sakknyelven: talán több volt a vezéráldozat, mint kellett volna, de a parti meg volt mentve.

Külön érdekesség, hogy először a Végvári őrnagy ellen indított eljárás került a bíróság elé, s csak később, 1991 tavaszán az úgynevezett „tábornokok pere”. A botrány kirobbanását nem az őrnagy ellen tett feljelentés, hanem az Állambiztonsági Szolgálat alkotmánysértésének lelepleződése robbantotta ki, mégis az alkotmányos törvénysértésnél fontosabb volt a leleplezőt, magát Végvárit elítélni. Mind az őrnagy, mind a tábornokok, Pallagi Ferenc belügyminiszter-helyettes és Horváth József csoportfőnök kaptak egy-egy megrovást, és – nesze semmi, fogd meg jól – az ügy formálisan el volt intézve.

A belügyi szennyes kiteregetése nem hozta meg az elvárt eredményeket. Nagyjából kiderült ugyan, kik kapták meg a titkos információkat, és kik adták ki vagy „tartották életben” azokat a parancsokat, amelyek mentén a III-as főcsoportfőnökség még az október 23-i alkotmánymódosítás ellenére is ellavírozhatott, de felelősségük megállapítása szóba sem került. Pedig már a korabeli lapokból megtudhattuk, hogy a jelentések általában 14 példányban készültek. A csoportfőnök állítása szerint október 23-a után hivatalosan már nem kapta meg ezeket az MSZP felső vezetése, csak az ideiglenes köztársasági elnök, a miniszterelnök, az államminiszter és természetesen a belügyminiszter. Nevesítve tehát: Szűrös Mátyás mint köztársasági elnök, Németh Miklós, a minisztertanács elnöke (Medgyessy Péter volt ekkor a minisztertanács elnökhelyettese), Pozsgay Imre államminiszter és Horváth István belügyminiszter (január 23-i lemondása után Gál Zoltán belügyminisztériumi államtitkár mint helyettes vezető).

Napjainkig kísértő probléma a jegyzőkönyv nélkül megsemmisített, illetve kimentett dokumentumok kérdése. A nagymértékű hiányt évekkel később több iratfelmérő bizottság is jelezte. A probléma másik arcát épp a megmaradt, a bezúzást túlélt és kimentett dokumentumok jelentik. Nem elhanyagolható szempont, hogy mikrofilmek sem kerültek elő, pedig a 80-as években az iratokról már rendszeresen készültek kópiák. A fentiekben összefoglaltak alapján szinte természetes, hogy a folyamatosan szőnyeg alá söpört állambiztonsági szemétkupac néha-néha kikandikál, s ekkor mindenképp szükséges legalább a kilátszó részt eltakarítani. A rendszerváltás óta eltelt esztendőkben így tért vissza-vissza mindig egy kicsit a Dunagate problémája.