Történelemportál

Milliók élete árán harácsolt vagyon – A belga király kongói rémuralma

II. Lipótra mint nagy építőre emlékeznek Belgiumban, aki számos középületet emeltetett Brüsszelben, Antwerpenben és Oostendében. Arról kevesebb szó esik, hogy a király magánbirtoka, a Belgiumnál mintegy nyolcvanszor nagyobb területű Kongói Szabadállam bevételeiből szerezte vagyonát, ahol a féktelen rablógazdálkodás milliók életét követelte.

II. Lipót, a belgák második királya 1865-ben lépett trónra. Irigyelte a britek és a franciák mesés gyarmati jövedelmeit, London és Párizs látványos fejlődését, és szinte rögeszméjévé vált, hogy országát is tengerentúli területekhez kell juttatnia. Csakhogy ekkorra az európai gyarmatosítók Afrika kivételével már felosztották maguk között a világot, Lipót kezdeti diplomáciai tapogatózásai nem jártak eredménnyel.

II. Lipót

II. Lipót

1876-ban Brüsszelben felfedezők, utazók és befektetők részvételével konferenciát szervezett, a téma Közép-Afrika felfedezése és civilizálása volt. Megalapították a Nemzetközi Afrika Társaságot Lipót elnökletével, amely már a kezdetekkor is csak nevében volt nemzetközi. Mivel a gazdasági érdekek voltak meghatározóak, később minden gyarmatosító ország létrehozta a saját, nemzeti Afrika-társaságát, amelyek névleg „emberbaráti és tudományos tevékenységet” végeztek. Hamarosan megkezdődött a gyarmatosítás újabb hulláma, a hajsza Afrikáért.

A Nemzetközi Afrika Társaság kongói bizottságából 1879-ben megalakult a Nemzetközi Kongó Társaság, egy belga szervezet Lipót irányításával és tulajdonában. Megbízták Henry Morton Stanley Afrika-utazót, hogy a Kongó-medencét nyissa meg a kereskedelem számára. Stanley bejárta a Kongó vidékét, és nem kevesebb, mint 450 szerződéssel tért vissza. A szerződéseket helyi törzsfőnökökkel kötötte, akik csak jelképes értékű árut, ruhákat, alkoholt, késeket kaptak földjük tulajdonjogának átruházásáért cserébe. Nem feltételezhető, hogy a törzsfőnökök tudatában voltak, mihez járultak hozzá, természetesen írni és olvasni sem tudtak.

Henry Morton Stanley

Henry Morton Stanley

II. Lipót a szerződések birtokában a nagyhatalmakhoz kívánt fordulni, hogy elismertesse a Nemzetközi Kongó Társaság tulajdonjogát Kongó területére. A társaság szabad kereskedelmet hirdetett a területen, amivel megnyerte a nagyhatalmakat, elsőként az Egyesült Államokat, a humanitárius szempontok hangoztatásával pedig elérte, hogy a közvélemény is lelkesen támogassa a Nemzetközi Kongó Társaság működését.

Az 1884–1885-ben megtartott berlini konferencia szabályozta Afrika gyarmatosítását. Belgium ugyan nem kapott meghívót, de a konferencia idején folytatott háttértárgyalások eredményeként a részt vevő országok elismerték a Kongói Szabadállamot mint a Nemzetközi Kongó Társaság – tehát tulajdonképpen II. Lipót – magántulajdonát. A konferencián elfogadott megállapodás kiterjedt a szabad kereskedelem biztosítására, tiltotta monopólium vagy bármely kereskedelemi tevékenység kapcsán a kizárólagosság bevezetését. Emellett kötelezte az ellenőrzést gyakorló hatalmakat az őslakosok morális és anyagi helyzetének javítására, a rabszolgaság és a rabszolga-kereskedelem elleni küzdelemre.

1885-ben a belga parlament elfogadta, hogy II. Lipót az újonnan elismert Kongói Szabadállam királya is legyen egyben. A parlamentben ekkor még arról beszéltek, hogy az új állam egy nemzetközi gyarmat lesz, ahol megvalósul majd a szabad kereskedelem. Kongóban abszolút monarchia alakult ki a Nemzetközi Kongó Társaság égisze alatt: a király közvetlenül nevezte ki az államot irányító tisztviselőket, és ő fizette a bérüket is, az adminisztráció kizárólag a királynak tartozott beszámolási kötelezettséggel. Az egyik első intézkedés az volt, hogy a Kongói Szabadállamban kihirdetendő törvényeket, határozatokat Európában nem teszik közzé. II. Lipót magánbirodalmává vált az ország, ahová egyébként ő sosem tette be a lábát.

Egy 1886-os törvénnyel a települések területének kivételével minden földet kisajátítottak. Az állam monopolhelyzetbe került, a szabad kereskedelem megvalósítása lehetetlenné vált, mert a terület minden terménye is az államé lett. Bármely kereskedő egyedül az állammal köthetett üzletet, ha bármit venni akart Kongóban.

1888-ban újabb törvény jelent meg, amely „a feketék különleges védelméről” szólt: az őslakosok fizetség ellenében munkát vállalhattak. A valóságban viszont a törzsi vezetőknek csoportosan bérbe kellett adniuk az embereiket meghatározott időtartamra, hét évre. A munkások csak csekélyke összeget kaptak, a munka mibenlétéről és körülményeiről nem tájékoztatták őket. Tulajdonképpen a tudtuk és beleegyezésük nélkül egyszerűen eladták őket. Nem minden törzsfőnök állt kötélnek, voltak, akik elutasították a munkaerő-toborzás e speciális formáját. Nos, az ő településeiket megtámadták és felégették, majd a békét kérő vezető kénytelen volt kétszer annyi embert biztosítani. A külső szemlélőt a rendszer a rabszolgatartásra emlékeztetheti.

Ez a cikk a Történelemportál magazin 2014/2. számában jelent meg először.

A kongói kormányzat a berlini konferencián elfogadottak szellemében viszont küzdelmet indított a rabszolga-kereskedelem ellen, amelyet arab kereskedők irányítottak a térségben. A vadabb – esetenként emberevő – törzsekből verbuvált állami milícia és az arabok között évekig tartott a háború. A barbár konfliktus 1894-ben ért véget, amikor elestek a Tanganyika-tó melletti arab központok.

A munkaerő biztosítása és a karhatalom megteremtése után következhettek az infrastrukturális fejlesztések, amelyek egyetlen célja az volt, hogy az árukat – főként a gumit és az elefántcsontot – eljuttathassák a belső területekről a kikötőkbe. Az 1888-ban indult vasútépítés a Kongó mentén a kényszermunkások jóvoltából a következő évben be is fejeződött.

A fejlesztésekhez és Kongó kincseinek kiaknázásához nem volt elég tőkéje az új államnak, ezért egyes távoli területeket újonnan alakult társaságok kaptak meg koncesszióként, cserébe nyereségük fele Lipótot illette. Lipót Belgiumtól jelentős összegű, kamatmentes kölcsönöket kapott, előbb 10, majd 25 millió frankot, amelyek fejében ígéretet tett rá, hogy tíz év elteltével a Kongói Szabadállam Belgium gyarmatává válhat.

Mint említettük, a terület minden terménye II. Lipót tulajdonát képezte, amit már csak minél olcsóbban be kellett gyűjteni. A legértékesebb termény a gumi volt, erre összpontosított a kormányzat. A munkaerő ingyenes felhasználását két módon érték el. Az egyik a gumiadó bevezetése volt, gumi-beszolgáltatást követeltek a lakosoktól, folyamatosan emelve a kvótákat. A másik: miután az őslakosságot kisemmizte az új hatalom, még az élelmiszerért is fizetniük kellett, mégpedig elsősorban gumival és elefántcsonttal. Mindemellett a külföldi kereskedők tevékenysége megszűnt, az állam lényegében ellehetetlenítette a működésüket. Így aztán semmi sem lett az ígért szabad kereskedelemből Kongóban.

gumibegyűjtés

gumibegyűjtés

Az állam nevében eljáró koncessziós társaságok kétezer fehér ügynököt fogadtak fel, hogy rákényszerítsék a helyieket a gumi-beszolgáltatásra. Az ügynökök bónuszt kaptak, ha a tervezett mennyiségű guminál többet sikerült begyűjteni, ám a kétezer ügynök is kevésnek bizonyult az óriási terület felügyeletére. Ezért az ügynökök helyi vad törzsekből segédügynököket toboroztak, felfegyverezték őket, és minden faluba kiküldtek egyet. Az ügynökök és segédeik totális terrort vezettek be a közösségekben, hatalmukkal visszaélve féktelenül önkényeskedtek, erőszakoskodtak, a kvóta nem teljesítését kézlevágással vagy halállal büntették. A fehér ügynökök gyakorta felülmúlták brutalitásban a fekete megbízottaikat is.

Ez a bánásmód számos esetben végül a kihelyezett segédügynök meggyilkolásához vezetett, akadt olyan körzet, ahol 142 főt öltek meg a helyiek bő fél év alatt. Ilyen esetben az állam büntetőhadjáratot indított a település ellen, amely annak teljes pusztulását hozta. A fehér tisztek irányította fekete katonák felismerték a tűzfegyverek adta fölényüket, és kíméletlenül lemészároltak mindenkit az utolsó szálig, majd szabadon fosztogathattak.

A fekete katonáknak bizonyítaniuk kellett, hogy nem pocsékolták – mondjuk, vadászatra használták – az Európából szállított, tehát drága lőszert, ezért az ügynökök kitalálták, hogy be kell mutatni nekik az áldozatok levágott kezét. A katonák kosárszámra hordták a gumibegyűjtési központokba a levágott kezeket, senkit sem érdekelt, kiket és miért csonkítottak vagy gyilkoltak meg. Egyedül a begyűjtött gumi mennyisége számított, márpedig csak terrorral tudták biztosítani, növelni a termelést.

brit misszionáriusok kongói férfiak társaságában, akik az ABIR társaság milíciája által levágott kezeket mutatnak

brit misszionáriusok kongói férfiak társaságában, akik az ABIR társaság milíciája által levágott kezeket mutatnak (1904)

A koncessziós társaságoknak csupán az ügynököknek kellett fizetniük, a gumitermést „ingyen” kapták, ami elképesztő arányú profitot hozott számukra. A nyereség fele pedig a királyt illette. A rendszer működött, egyre több pénzt sajtoltak ki a megnyomorított lakosokból. Az egyik koncessziós cég, az ABIR például 1894-ben 250 ezer frank, 1897-ben már közel 2,5 millió frank nyereséget könyvelhetett el.

A lakosság eközben ijesztő mértékben fogyott. Ikoko település 1893-ban négyezer főt számlált, 1904-ben már csak alig hatszázan éltek ott. Utazók beszámoltak róla, hogy a települések elnéptelenedtek, a túlélők az erdőkbe menekülve tengetik életüket, sokan éhen halnak, a mészárlások áldozatai temetetlenül hevernek mindenfelé. Az egyik törzsfőnök arról panaszkodott egy utazónak, hogy hat-hét éve még háromezer embere volt, ám közülük csak háromszáz maradt életben, a többieket megölték, mert nem tudták előteremteni a megkövetelt gumimennyiséget.

A terület népességét 1924-ben mérték fel először a belga hatóságok, akkor tízmillióan éltek a gyarmaton. Addigra a kényszermunka, a mészárlások, az Európából behurcolt betegségek és az éhezés miatt becslések szerint a népesség fele elpusztulhatott, a kongói terror tehát akár tízmillió áldozatot is szedhetett, de a legvisszafogottabb vélekedés szerint is legalább hárommilliót. (Több helyen olvasható azonban 15 milliós becslés is.) Bár nem számszerűsíthető pontosan a népirtás mértéke, de az egyértelműen kijelenthető, hogy Lipót 23 éves uralkodása milliók halálával járt Kongóban.

a brüsszeli Cinquantenaire park diadalíve

a brüsszeli Cinquantenaire park diadalíve

A kegyetlenkedésekről kiszivárgott hírek, a külföldiek kitiltása és a kereskedelmi monopólium bevezetése miatt az amerikaiak, majd a britek egyre élesebben kritizálták Lipótot és a belgákat. Misszionáriusok megdöbbentő beszámolói és a csonkolások túlélőiről készült fotók bejárták a világot, kiváltva a nemzetközi közvélemény felháborodását. Egy képviselő a belga parlamentben arra figyelmeztetett: a brüsszeli Cinquantenaire park II. Lipót kongói bevételeiből épített diadalívét későbbi korokban a Levágott Kezek Emlékműveként aposztrofálhatják. Elsősorban E. D. Morel brit újságíró közölt számos leleplező cikket a Kongói Szabadállamról, amire válaszul Lipót brit és holland gyarmatokon elkövetett túlkapásokról jelentetett meg nagyobb lapokban tudósításokat.

Morel cikkeinek hatására azonban egyre több bizonyíték látott napvilágot, egyre több szemtanú állt a nyilvánosság elé, így Lipót végül elveszítette a propagandaháborút. 1908-ban nemzetközi nyomásra kénytelen volt átruházni – pontosabban 50 millió frankért eladni – magánbirtokát a belga államnak, amely Belga Kongó néven annektálta a területet. Ekkorra egyébként a bevételek is megcsappantak, a dél-amerikai kaucsukfa-ültevények ugyanis lenyomták a gumi árát, így a kongói kitermelés nem volt többé versenyképes.

a Kongói Demokratikus Köztársaság (térkép: nationsonline.org)

a Kongói Demokratikus Köztársaság (térkép: nationsonline.org)

Belga Kongó 1960-ban függetlenedett Belgiumtól. Az állam először a Kongó-Léopoldville, majd a Kongó-Kinshasa nevet vette fel, 1971-től Zaire, 1997-től Kongói Demokratikus Köztársaság néven ismert. Nem tévesztendő össze a szomszédos Kongói Köztársasággal, avagy Kongó-Brazzaville-lel, amely korábban francia gyarmat volt, a két ország fővárosa, a hétmilliós Kinshasa és az 1,2 milliós Brazzaville egymással szemben terülnek el a Kongó folyó két partján. Kinshasát Henry Morton Stanley alapította 1881-ben, 1966-ig Léopoldville-nek (Lipótvárosnak) hívták.

II. Lipót Európa egyik leggazdagabb mágnásává vált, csak Brüsszelben 58 ingatlannal rendelkezett, nem beszélve számos vidéki és franciaországi palotájáról. Kongói rémuralmából Belgium is sokat profitált, az Afrikában történteket azonban máig a hallgatás jótékony homálya fedi. A belgák többsége úgy véli, hogy a gyarmati rendszer nagyban hozzájárult Kongó és az ott élők fejlődéséhez.

2 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!