Bár a műemlékeket szeretők többsége joggal borzad a falfirkáktól, akadnak olyanok, amelyeket a tartalmuk vagy az idő valódi értékké tesz. Néhányat mutat be a teljesség igénye nélkül a műemlékem.hu magazin.

Embertársaink egy része olthatatlan vágyat érez, hogy nyomot hagyjon maga után, amerre jár. Fakéregbe karcol, vagy kőbe vés, fest, rajzol rá. Pompejiben is akadnak két évezredes graffitik, Napóleon katonái pedig az ókori egyiptomi romokon hagytak nyomokat az 1798-as hadjárat során.

Persze falfirkákért nem kell szomszédba mennünk. Ha megállunk a pannonhalmi főapátsági templom porta speciosája (azaz déli, a kerengőbe nyíló díszbejárata) előtt, elsőként nyilván a bélletes kapu szépsége nyűgöz le, ám kis vizsgálódással kevéssé odaillő részletet is felfedezhetünk. A lábazaton két kora újkori látogató is otthagyta a keze nyomát: az egyikük 1578-ban, a másikuk (akinek sietősebb lehetett a dolga, így nem bíbelődött annyit a véséssel) 1590-ben. Talán unatkozó és ráérő végvári katonák lehettek, hiszen ekkortájt alakították át várrá a kolostort, amelyben megfordult magyar (a szövetségek és a zsold miatt más európai) és török katona is. Hogy ráértek, egészen biztos, hiszen a vörös márvány nem egykönnyen véshető anyag.

Pannonhalma korábban is népszerű volt az emléküket örökül hagyó firkálgatók között – vagy csak a szerencsének köszönhető, hogy ennyi minden megmaradt? Ha a templom déli kapujától balra indulunk el a kerengőben, a Mátyás király korában kialakított falban újabb érdekes részletre bukkanunk. Az üveglap alatt a korábbi kerengő falrészlete látható, amelyre ráfalaztak a 15. század utolsó harmadában végzett munkálatok során. A korábbi falon egy freskó részlete, a lábfej fölött bekarcolások sokaságát fedezhetjük fel, amelyből csak a 15. századi évszám olvasható.

Akárki, vagy akárkik is voltak az elkövetők, nyilván már zajlott az átépítés, így könnyebb szívvel karcoltak bele a falképbe, hiszen úgy vélték – tévesen –, hogy kezük nyomát örökre eltakarja majd a ráfalazás.

Nem csak a falak belső, de a külső felülete is gyakran szolgált „üzenőfalként” – sőt nyilván gyakrabban, ám az időjárásnak kitett felületen kevésbé maradnak meg a karcolatok, míg a belsőben a feliratokat gyakorta a későbbi ráfestések őrzik meg. A Pozsony közelében található Cseklészen, a Szent Istvánnak szentelt középkori templomnál azonban valakik alaposan megnyomták a vésőt 1614-ben, így a betűk és számok átvészelték a fagyban, esőben töltött évszázadokat. Az aprólékos munkának 1955-ben akadt csaknem kortárs követője, aki szerencsére csak az évszámot örökítette meg.