Történelemportál

Ki ölte meg Hunyadi Mátyást? – Garamvölgyi László „megdönthetetlen” bizonyítékai

Garamvölgyi László legutóbbi könyvében sajnálatosan visszaél az olvasó türelmével. Súlyos ismeretbeli hiányosságok, megkérdőjelezhető források, irritáló, modoros fogalmazás, logikátlan következtetések, erőltetett érvelések.

A közismert rendőrségi szóvivő, az ORFK kommunikációs igazgatója, Garamvölgyi László legutóbbi munkája a hátlap tanúsága szerint Hunyadi Mátyás király halálának körülményeit boncolgatja a kriminalisztika modern módszerével (Hunyadi Mátyás – Meggyilkolták a királyt. Stúdium Plusz, Bp., 2012). A kötet megjelenése körüli propaganda, a tévériportok, újságcikkek mind azt a nézetet erősítették, hogy igazi leleplezésnek lehetünk tanúi: a szerző megdönthetetlen bizonyítékokkal fogja igazolni, hogy Mátyás királyt 1490. április 4-én a felesége, Aragóniai Beatrix mérgezte meg.

Azt kell mondanom, a világon nincs olyan bíróság, amely Garamvölgyi bizonyítékai alapján elítélne bárkit is. Ez nem önmagában a szerző hibája, hiszen félezer évvel az események után bajosan lehetne kétséget kizáróan bizonyítani még azt is, hogy egyáltalán bűncselekmény történt-e. Ebben az esetben viszont vaskosan bulvárízűnek tűnik a sok kriminalisztikai humbug és áltudományos maszlag.

Nem a premisszákkal van baj. Rögtön az elején szögezzük le: könnyen lehet, hogy valóban megmérgezték Mátyás királyt, és az is elképzelhető, hogy a tettes Beatrix királyné volt. Maga a gondolat nem újszerű, hiszen már a nagy király halálakor is sokan pedzegették lehetőségét. Garamvölgyi elméletéről pedig annyit, hogy egyetlen elemében sem Garamvölgyi elmélete. Korábban már többen megfogalmazták szó szerint ugyanezt, például Grandpierre K. Endre [1], Nemere István. (Több mint vicces, hogy az irodalomjegyzékben és a törzsszövegben is Steve Nording szerepel, Nemere álneve. Garamvölgyi ezzel igyekszik azt a látszatot kelti, mintha egy külföldi szaktekintélyre hivatkozna, és nem egy hazai bulvár-műkedvelőre…)

Aki a Hunyadi-kort az átlagosnál jobban ismeri, az első oldalakból rájön arra, hogy Garamvölgyi történelmi ismereteivel súlyos gondok vannak. Számos passzus kínos ténybeli tévedéseket tartalmaz, ami irodalmi mű esetében még csak-csak elfogadható, ám egy olyan munkánál, amely jellegénél fogva az objektív igazság kiderítését tűzte ki céljául, roppant mód gyengíti a koncepciót.

Tárgyi tévedések garmadája

„Anyjáról, Szilágyi Erzsébetről jóval kevesebbet tudni, mint apjáról, sokáig még az is bizonytalan volt, hol és mikor halt meg…” (18. oldal)

A valóság ennek éppen az ellenkezője: jóval alaposabbak az ismereteink a Szilágyi családról, mint a Hunyadi család férfiági felmenőiről.

„Tény, ő is nemesi család sarja volt, gróf Szilágyi Mihály testvérhúga…” (18. oldal)

Szilágyi Mihály nem volt főnemes. A Hunyadiak a köznemesi rétegre támaszkodtak, ebben volt erős támaszuk a köztudottan köznemesi Szilágyi család.

„Amikor Szilágyi Mihály és Hunyadi László – heves vitában – megölik Ulrik püspököt…” (22. oldal)

Cillei Ulrik minden volt, csak épp püspök nem. Soha nem viselt egyházi hivatalt.

„Gyermekként ő is [ti. Mátyás] hallott azokról a mendemondákról, amely szerint nagyapja Zsigmond leszármazottja lett volna…” (23. oldal)

A mendemondák nem Mátyás nagyapjára, Vajkra, hanem apjára, Hunyadi János származására vonatkoztak.

„…Cillei lánya immár Mátyás feleségeként…” (30. oldal)

Cillei leánya soha nem volt Mátyás felesége, csupán a jegyese.

„II. Mohamed 1456. július 4-én vonul a vár [Nándorfehérvár] ellen, tízszeres túlerővel igen erősen ostromol, itt alkalmaz először olyan mozsárágyúkat, amelyek hossza a nyolc métert is eléri.” (33. oldal)

Ezzel ellentétben Mohamed már Konstantinápoly ostrománál is alkalmazza az Orbán mester által öntött, gigászi ágyúkat.

„…a magyarok zimonyi táborában pestisjárvány tör ki…” (34. oldal)

A pestisjárvány az ostromlott várban, Nándorfehérvárban tört ki, hiszen ott hevertek ezrével a temetetlen holtak.

„A pestis őt is megfertőzi [ti. Kapisztránt], de a nagy törökverő kegyeleti ceremóniáját még megtartja, majd a Szerém megyei (ide tartozott Trianonig Zimony is) Újlakon éri a vég, 1456. október 23-án.” (34. oldal)

Újlak a Hunyadiak korában nem Szerém megyében volt, hanem az azzal szomszédos Valkó megyében. (Akár egy általános iskolai történelmi atlasz is segít meggyőződni erről.)

Még csupán a kötet tizedénél tartunk, minden tévedést nem kívánunk felsorolni, csak a példa kedvéért említjük az alábbi vérlázító eseteket:

„Különös gonddal választotta ki hadvezéreit, közülük az egyik legtehetségesebb volt Ali bég (kenyérmezei csata, a törökök legnagyobb győzelme Mátyás idejében…)” (64. oldal)

Nos, a kenyérmezei csata szerencsére a török vereségével ért véget – ahogy azt maga Garamvölgyi is írja egy oldallal arrébb:

„Szilágyi ellenfele, Ali bég, később részt vett a kenyérmezei csatában, ahol a törökök súlyos vereséget szenvedtek.” (65. oldal)

Mint azt Garamvölgyi is tudja, hisz könyvében lépten-nyomon említi, Mátyással nem halt ki a Hunyadi vérvonal, Mátyás törvénytelen fia, Corvin János herceg komoly aspiráns volt a trónra. Ennek ellenére:

„A bökkenő pontosan az, hogy a Hunyadiakon kívül senki sem jöhetett igazán számításba, ám ez a vérvonal Mátyással kihalt.” (141. oldal)

Népmesei hitelesség

A ténybeli hibáknál is zavaróbb a szerző munkamódszere. Az első fejezetekben áttekinti Mátyás életútját, és már itt levon bizonyos következtetéseket. De vajon milyen forrásokból merít? Természetesen az ismert történetíróktól, csakhogy az ő munkájukkal egyenértékűnek tekint bizonyos, önkényesen összeválogatott fikciós műveket (pl. Harsányi Zsolt amúgy zseniális regényét [2]), mondákat, legendákat, mi több, néhol még népmesékre is hivatkozik. Az így összegyúrt képet sajátos módon valóságosként kezeli, ami egy irodalmi mű esetében elfogadható eljárás volna, de a bevallottan az objektív igazság felderítésének érdekében írott munkánál kissé hajmeresztő.

Gyilkosság a Burgban

Nézzük, mire alapozza és mivel bizonyítja Garamvölgyi a gyilkossági elméletet. Szerinte Beatrix királynő bűntársaival (köztük Szapolyai Istvánnal, aki a könyvben hol Zápolya, hol Szapolyai, hol Zapolyai alakban jelenik meg, valószínűleg a változatosság kedvéért) jó előre megtervezte a bűncselekményt, mivel úgy vélte, Mátyás egyre inkább azon van, hogy törvénytelen fiát, Corvin Jánost helyezze utódként a trónra. Itt az idő tehát a király meggyilkolására! Beatrix magának akarja a hatalmat. Megmérgezi a fügét, és úgy intézi, hogy semmi mást ne ehessen az uralkodó, miközben rá vár. Mátyás szervezete azonban bivalyerős (noha Garamvölgyi korábban hosszú oldalakon át azt fejtegeti, hogy mennyire megroppant az egészsége), ezért nem pusztul bele a mérgezett füge elfogyasztásába, Beatrixnek még két alkalommal kell mérget erőltetni a rosszulléttel küszködő király ajkai közé. Mindezt természetesen a fél udvar szeme láttára.

A szerző – minden részletében átvéve Grandpierre K. Endre és Nemere István korábbi munkáit – igyekszik kriminalisztikai bizonyítékokkal alátámasztani ezt az elméletet. Ehhez szinte kizárólag Bonfini történelmi művét hívja segítségül, annak minden szavát készpénznek véve. Ez még nem lenne baj, de bizonyító erejűnek tekinti azt is, ami nincs benne Bonfini munkájában. Ha Bonfini nem említi, hogy orvosok is ott voltak az első perctől kezdve Mátyás ágya mellett, az szerinte csak azt jelenteti, hogy Beatrix szándékosan intézte úgy, hogy ne legyenek ott. Ha Bonfini azt írja, hogy Beatrix éppen akkor érkezett a palotába, amikor Mátyás rosszul lett, abból Garamvölgyi azt a következtetést vonja le, hogy mindez egy mesteri bűnöző időzítése.

Hajánál fogva előrángatott, semmiből nem következő érvek, megbicsakló logikai érvelés, kétséges forrásra épített elmélet… Ismétlem, nem kizárt, hogy valóban megmérgezték Mátyást, sőt, az is lehetséges, hogy Beatrix volt a gyilkosa. De a mód, ahogyan mindezt Garamvölgyi megpróbálja bebizonyítani, egyszerűen szánalmas.

Elmélete szerint Beatrix kiéheztette Mátyás királyt. Reggel veszekedést provokált, hogy Mátyás ne tudjon reggelizni. Itt Garamvölgyi úgy ábrázolja Mátyást, mint valami önálló akarat nélküli, nyáladzó bábot. Magyarország, Csehország, Horvátország és Dalmácia királyának szerinte annyi szava sincs a saját palotájában, hogy enni kérjen, ha megéhezik.

Beatrix tehát megmérgezte a fügét. Mátyás reggel óta nem evett, egy hatórás egyházi szertartást követően már mardossa az éhség. Garamvölgyi nagyvonalúan megfeledkezik arról, hogy Bonfini szövegéből egyértelműen kiderül, Mátyás már a szertartás alatt sem érezte jól magát, gyomra háborgott, szédült. De mivel ez a motívum nem illik az elméletébe, teljes egészében figyelmen kívül hagyja. Mátyás fügét kér Péter kamarástól. Kérhetne bármi mást is, hiszen már készen van a sokfogásos ebéd. Kérhetne húst, levest, más gyümölcsöt, bármit. Nem, ő fügét kér, hiszen Beatrix csak a fügét mérgezte meg, csak így működik az elmélet. Garamvölgyi érezhette, hogy ez így sántít egy kicsit, ezért ezt a magyarázatot eszelte ki: nem volt más a konyhán, csak füge!

„Egyszerűen arról van szó, hogy Mátyás, aki köztudottan szerette a fügét – mivel egyéb étek valóban nem volt, vagy nem lehetett felszolgálni –, utasította a kamarást, ha más nincs, akkor hozza a gyümölcsöt.” (174. oldal)

Ennyi tellett volna Mátyás birodalmi konyhájától? Bécs várában fügén élt volna az udvar? A szerző erre is talál ésszerű magyarázatot: Beatrix parancsba adta, hogy míg haza nem tér a bécsi templomokban tett látogatásáról, nem tálalhatják az ebédet férje elé. Ez már egészen elképesztő feltételezés, még akkor is, ha tudjuk Beatrixról, hogy sárkánytermészetű nőszemély volt, és igen káros hatással volt Mátyásra. De hogy megtiltsa Mátyás udvaroncainak, hogy ételt adjanak saját, zsarnoki jellemű, keménykezű királyuknak, ha az éhes? Ráadásul azt még Garamvölgyi is kénytelen elismerni, hogy a fennmaradt adatok szerint senki sem tukmálta Mátyásra a fügét, azt kimondottan ő maga kérte. Az egész elmélet úgy roskatag, ahogy van.

Hasonlóan buta okoskodás, amikor Garamvölgyi abból a Bonfini-szentenciából, hogy „erre lép be a hazaérkező királyasszony, aki – ahogy tőle telik – nyugtatja, csendesíti háborgó urát” a következőkre jut:

„Ez a legérdekesebb fordulat. Figyeljünk az időpontra és a helyszínre! Mikor érkezik meg a királyné? Amikor Mátyás megette a fügét, az egyébként egész nap elérhetetlen Beatrix hirtelen megjelenik. És hol bukkan fel? Mátyás lakosztályában, ahová a király vitette magát. Nem az előcsarnokban (előtérben), hallban, vagy lovagteremben, hanem rögtön a helyszínen termett. Nos, ezek vitathatatlan tények.”

Egészen egyszerűen röhejes. Beatrix azért gyanús botcsinálta nyomozónknak, mert szegény Bonfini mester nem írta le részletesen, melyik kapun érkezett, melyik lépcsőn ment fel az emeletre, ehelyett azt írja, rögtön a hálószobába sietett a királyné. Hm, tényleg felettébb különös.

Piri reisz titokzatos térképei

De innen már nincs megállás, Garamvölgyi kétségkívül szimatot kapott. Most már minden apró részletbe beleköt:

„Amikor Beatrix hazaérkezik, és szembesül Mátyás meglehetősen kritikus állapotával, elmulasztja feltenni azt a kézenfekvő, evidens kérdést, hogy mi történt? Még véletlenül sem érdekli, hogy mitől lett rosszul férje… Szarvashiba.” (177. oldal)

Vagyis Garamvölgyi a saját maga kreálta valóságba helyezi a jelenetet, és csupán azért, mert Bonfini nem tér ki minden nyilvánvaló részletre, máris bizonyítottnak látja elméletét. A szerző történelmi ismereteinek hézagosságát tehetjük felelőssé azért is, amiért maga az indíték is erősen sántít. Beatrix magának akarta a trónt? Tízegynéhány éve él már ekkor Magyarországon, pontosan tudhatja, hogy a magyar rendek semmilyen körülmények között nem fogadnának el női uralkodót. Az egészen addig zseniális bűnözőként mesterkedő Beatrixot a szerző ezen a ponton ostoba libának ábrázolja, akit megvezettek bűntársai (Szapolyai és a többiek), azzal, hogy elhitették vele: ő lehet majd az uralkodó, ha megöli Mátyást.

A könyvben a legirritálóbb a sok szakmai halandzsa, a tudálékos okoskodás. Persze nyilván akadnak, akik elalélnak egy ilyen mondattól:

„Az meg a rekonstrukciós eljárás eszenciája volt, hogy megkíséreltük az inkriminált események idősíkjait dialektikus szerkezetbe foglalni, percről percre nyomon követni a történeti tényállás releváns elemeit…”

Garamvölgyi zavaros okfejtéseibe mindent belekavar, ami csak a keze ügyébe kerül. Felfoghatatlan, miért kell hosszú oldalakon át a török térképész, Piri tengernagy (reisz) titokzatos, 1513-as térképeivel foglalkozni. Talán büszke rá a szerző, hogy hallott ezekről? De mi a túró közük van Mátyás halálához?

Garamvölgyi László könyvét – jóindulatúan – nevezhetjük érdekes fantáziálásnak, egy lehetséges narratíva szempontjai összegyűjtésének, de bizonyító erejű nyomozásnak semmiképp. Forrásai megkérdőjelezhetőek, következtetései gyakorta nélkülöznek minden logikát, érvelése erőltetett, mesterkélt, átitatja az erőteljes prekoncepció. Bulvárérvelés, bulvárnyomozás ez. Garamvölgyi a magyar rendőrség dandártábornoka. Csak remélni merem, hogy akiknek valóban a nyomozás a kenyerük, nem ilyesfajta módszerekkel dolgoznak, mert ha igen, akkor tényleg nagy a baj!

Jegyzetek
  1. Grandpierre K. Endre: Királygyilkosságok. Titokfejtő, Bp., 1991. []
  2. Harsányi Zsolt: Mathias Rex. Singer és Wolfner, Bp., 1937. []

21 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!