Történelemportál

Şaguna, „kinek még bűneit is erényül tudják be”

A 2007. novemberi nagyszebeni román–magyar közös kormányülésen döntés született arról, hogy a gyulai román ortodox katedrális előtt – születése bicentenáriumára – a magyar kormány anyagi segítségével szobrot állítanak Andrei Şagunának. Az ünnepélyes alapkőletételre 2008. október 19-én került volna sor, de ez elmaradt a tiltakozások és felháborodás miatt, az elmúlt napokban azonban újra előkerült a szoborállítás ügye. A Magyarországi Román Ortodox Püspökség még 2008-ban nyilatkozatot adott ki, amely szerint a szoborállítás megalapozott. Valóban az lenne? Szerintünk nem az. Az alábbiakban röviden összefoglaljuk a pályafutását, hogy világosan lehessen látni: Şaguna nem az a román személyiség, aki szobrot érdemelne – főleg nem Magyarország területén. (Vincze Gábor cikke a Nagy Magyarország 2009/4. számában jelent meg.)

Andrei Şaguna 1809. január 1-jén született Miskolcon Anasztaszie néven. Apja, Naum, tehetős, ortodox vallású macedoromán kereskedő volt, aki, mielőtt családot alapított volna, katolizált. Anyja, Anasztazia Grabovszki macedóniai szerb származású volt, és erősen ragaszkodott az ortodox hitéhez, olyannyira, hogy leghőbb vágya volt, miszerint az eredetileg katolikus rítus szerint megkeresztelt fiából ortodox szerzetes, kalugyer legyen. Úgy látszik, nagy hatással lehetett a fiára, mert ő 17 éves korában visszatért az ortodox vallásra, és attól kezdve egyháza fanatikus harcosa lett. Két évig a pesti egyetemen filozófiát és jogot tanult, majd anyja unszolására 1829-ben Versecre ment, az ottani szerb-ortodox teológiára.

A szerbek embere

Négy évvel később belépett a kalugyerek közé, és fölvette az Andrej (Andrei) szerzetesi nevet. Stratimirović pátriárka még Versecen figyelt fel rá, és meghívta Karlócára teológiatanárnak, egyben a titkárává is tette. Az ifjú félszerb-félromán Şaguna gyorsan lépett fölfelé az egyházi ranglétrán, ami nagy valószínűséggel annak köszönhető, hogy a szerb elöljárói maximálisan megbíztak benne, el tudta hitetni környezetével, hogy a szerb érdekek „lánglelkű harcosa”. Emiatt, amikor 1845-ben meghalt Vasile Moga nagyszebeni görögkeleti román püspök, pár hónap múltán a karlócai érsek őt küldte ki a joghatósága alá tartozó Erdélybe püspöki helynöknek.

Abban az időben komoly feszültség, ellentét volt a szerb ortodox klérus, valamint az erdélyi és a magyarországi ortodox románok között. Utóbbiak nem csak azt tartották sérelmesnek, hogy Karlóca rendszeresen „megkopasztotta” a román ajkú alattvalóit, hanem azt is, hogy a román többségű verseci és aradi egyházmegyék püspökeinek kezdettől fogva következetesen szerbeket neveztek ki, azok aztán szerb pópákkal látták el a román falvak jó részét, akik igyekeztek híveiket elszerbesíteni. Az erdélyiek elsősorban azt sérelmezték, hogy a szebeni püspöki szék Moga előtt 27 évig szerbekkel volt betöltve – és most ismét egy szerbet tettek a nyakukra. Ugyanis Şagunát Nagyszebenben úgy fogadták, mint Karlóca képviselőjét, a szerb pátriárka meghosszabbított karját.

A magyarok embere

Az első két évben nem is látszott rajta, hogy „román vér” (is) buzog benne, sőt. Egyik első lépése az volt, hogy 1847 januárjában az erdélyi Érchegységben lévő Bucsumban aljas csellel személyesen fogta el a mócok „úrnőjét”, az érdekeiket képviselő, egyébként magyar nemesi származású Varga Katalint. Igaz, hogy ezzel úgy meggyűlöltette magát az ottani hívekkel, hogy többé még Abrudbánya környékére sem tehette be a lábát – de a magyar vármegyei nemesség és Erdély gubernátora bizalmát maradéktalanul elnyerte. Hogy „magyarbarátságát” még jobban kimutassa, 1848 januárjában – senki által nem kényszerítve, önmaga elhatározásából – konzisztóriumának tanácskozási és jegyzőkönyvi nyelvévé a magyart tette. Nem meglepő, hogy ezek után egy hónappal később ő lett a szebeni püspök, annak ellenére, hogy a konzisztórium jelöltjei közül korábban ő kapta a legkevesebb szavazatot…

Az erdélyi ortodox románok szemében immáron nemcsak szerb-, hanem magyarbérencnek is tartott, gyűlölt Şaguna a Batthyány-kormány megalakulása után is élvezte a magyar politikusok (köztük Kossuth Lajos) bizalmát. A bizantinus szellemiségű püspök eleinte nem is mutatta semmi jelét annak, hogy a román lázadók mellé állna. A tavaszi hónapokban ügyesen lavírozott a pesti kormány és a szervezkedő román értelmiségiek között. Az első, áprilisi balázsfalvi román nemzeti gyűlésen azért nem volt jelen, mert épp akkorra időzítette a karlócai felszenteltetését. (A Rajačić pátriárka előtt tartott felszentelési aktuson, majd az azt követő ünnepségen kizárólag szerbül beszélt.)

A május 15-i újabb balázsfalvi gyűlésen már kénytelen volt jelen lenni, de – mivel még nem lehetett eldönteni, hogy a magyarok önállósodási törekvése győzni fog-e –, mérsékelt arcát mutatta. A gyűlésen megválasztottak egy „nemzeti komitét”, amelynek elnökéül – egyházi tisztségénél fogva – a szebeni püspököt tették meg. (A komiténak olyan fanatikus magyargyűlölő tagjai is voltak, mint Simion Bărnuţ, Papiu Ilarian vagy Ioan Butean.) Ugyanakkor két küldöttséget is választottak, hogy a megfogalmazott követeléseiket a bécsi udvar, illetve a pesti kormány elé terjesszék. Az előbbit maga Şaguna vezette. Persze ahhoz nem fűlött a foga, hogy nyíltan a román ügy mellé álljon, ezért ameddig csak tudta, különféle ürügyekre hivatkozva húzta-halasztotta az indulását. Számítása bejött, mert mire ő is Bécsbe ért, ott már a delegáció többi tagjától csak az uralkodó hideg elutasításáról értesülhetett. Bár ekkor tett egy – alibiszerű – próbálkozást, és személyesen járult az Innsbruckban lévő V. Ferdinánd elé, de lényegi sikert nem tudott elérni. Ezt követően az uralkodó utasítására Pestre utazott, hogy bekapcsolódjon az ún. regnicoláris bizottság munkálataiba. Tárgyalt Kossuthtal is, akinek ekkor még teljes bizalmát élvezte – ellentétben a nagyszebeni román komité szélsőségeseivel. Érdemi tevékenységet nem mutatott fel, ami nem is csoda, mert nem ez volt a szándéka, hanem az, hogy a magyar fővárosban várja be az események alakulását. Hamarosan azonban ott is gyanakodni kezdtek rá, mivel az a hír terjedt el vele kapcsolatban (egyébként alaptalanul), hogy Karlócáról „muszka zászlót” hozott áprilisban a románok számára. Úgy tűnt ekkor, hogy a főpap két szék közt a földre esett: már sem a magyarok, sem „fajtársai”, az erdélyi románok nem bíznak benne. Bőrét mentendő szeptember végén Pestről titokban a székhelyére, Nagyszebenbe távozott. Ott azonban senki sem fogadta üdvlövésekkel, ráadásul báró Anton Puchner, Erdély főhadparancsnoka választás elé állította: nyilatkozzék, hogy a császár hűségére tér-e, mert ellenkező esetben elfogatja és Gyulafehérváron bebörtönözteti.

Az osztrákok embere

A püspök kapva-kapott az alkalmon, és ismét fordított egyet a köpönyegén: az addig magyarpártiként viselkedő főpap ettől kezdve két évtizedig osztrákhű lett. Októberben egy körlevelében intette híveit, hogy engedelmeskedjenek az osztrák tiszteknek, egyébként pedig fegyverkezzenek föl a magyarok ellen. Később a pópái, amikor a lázadó román parasztok élén a védtelen magyar polgárok ellen vonultak, Şaguna ezen utasítására hivatkozva tüzelték híveiket.

A december 2-i trónváltozás, az ifjú Ferenc József megkoronázásának híre tíz nappal később jutott el Nagyszebenbe, amelynek nagyon megörvendett a köpönyegforgató főpap. Az év végén, 28-ára a főhadparancsnok gyűlésbe hívta a görög katolikus és a görögkeleti román értelmiségiek egy csoportját. Mivel a balázsfalvi unitus püspököt, Ioan Lemenit – aki hűséges maradt Pest-Budához – Puchner lemondatta, Şaguna ezt az alkalmat használta ki arra, hogy az általa gyűlölt görög katolikusokat kiszorítsa a politikai vezetésből. Egyébként ezen a gyűlésen vált a püspök (akinek szeme előtt már ekkor az érseki cím megszerzése lebegett) „román népvezérré”. „Gyújtó beszéde” után újabb nemzeti követeléseket fogalmaztak meg, hogy azt egy delegáció elvigye Olmützbe az új uralkodónak.

Másnap a gyűlés tagjai megdöbbenten értesültek arról, hogy Bem József karácsony napján bevonult Kolozsvárra. Pedig a java még csak ezután jött: az év utolsó napján megtudták, hogy Puchner a szászokkal és románokkal be akarja hívatni a Havasalföldön állomásozó orosz csapatok egy részét. Ez nagy felzúdulást okozott. Míg a szászok egyhangúan állást foglaltak az oroszok behívása mellett, addig a románok csak hosszas vonakodás és habozás után tették magukévá a Şaguna által előterjesztett indítványt. (A gyűlölt oroszok behívásának a terve úgy megdöbbentett két komité-tagot, hogy inkább kiléptek a grémiumból, de nem voltak hajlandók támogatni az ügyet.) Végül a vegyes bizottság az orosz haderő behívására a szászok részéről Müller Gottfriednak, a románok részéről pedig Şagunának adott megbízást, akik január 1-jén el is utaztak Bukarestbe, hogy ott Lüdersz tábornok elé terjesszék „a két nemzet kérését”. (Ebben egyebek mellett az állt, hogy addig az időig 200 román falut perzseltek föl a „rebellis” magyarok, és több mint 20 000 románt legyilkoltak. Manapság már 40 000 román legyilkolásáról fantáziál a román történetírás és publicisztika nagy része.)

A „muszkavezetővé” süllyedt Şaguna ezt követően jobbnak látta, ha nem tér vissza Erdélybe, ehelyett Olmützbe utazott, Ferenc József elé. A kihallgatáson tovább hazudozott: a román népnek az uralkodó iránt hűségét azzal kívánta alátámasztani, hogy közölte, a magyarok több száz román falut felégettek és „több ezer egyházi és világi állású románt öltek meg”. Februárban újabb beadványt állított össze, mely már olyan követeléseket is tartalmazott, mint hogy a birodalom összes románsága az uralkodó uralma alatt „egyesíttessenek egy önálló nemzetté”, Ferenc József vegye föl a „románok nagyfejedelme” címet és egy általános nemzeti kongresszuson választhassanak egy „nemzeti főnököt” (nyilvánvalóan önmagára gondolt…). Ebből persze nem lett semmi.

Ezt követően Bécsben maradt, hogy kivárja, miként is alakul a magyar szabadságharc ügye. Jó oka volt a távolmaradásra, ugyanis Kossuth amnesztiája rá nem terjedt ki, ráadásul székhelyét Bem csapatai elfoglalták.

Amikor 1849 őszén ismét visszatért Nagyszebenbe, ott nem túl jó szemmel tekintett rá Erdély új kormányzója. Ludwig Wohlgemuth altábornagy figyelmeztette, hogy ha tovább folytatja a „nemzeti izgatást”, megnézheti magát. Nem csoda, hogy a jellemtelen főpap meghunyászkodott, és 1850-ben az újabb – ki tudja, immár hányadik – memorandumot, amely a román nemzeti követeléseket tartalmazta, már alá sem írta. Ami az ellenforradalom melletti kiállásának jutalmát illeti, természetesen nem maradt el: 1850-ben megkapta a Lipót Rend I. osztályát, két évvel később bárói rangot kapott, és „valóságos belső titkos tanácsosi” címmel ruházták fel, majd már 1864-ben megkapta a Vaskorona Rend I. osztályát, a kiegyezés évében pedig a Lipót Rend nagykeresztjét. Ez volt az utolsó jutalma, ugyanis az 1867 után felálló kormányoktól nem számíthatott ilyesmire. A „muszkavezetőket” legközelebb csak 1945 után tüntették ki…

Az 1850-es években a politikai tevékenységtől kényszerűen távol maradt főpap legközelebb 1860-ban aktivizálta magát. Tavasztól őszig részt vett az összbirodalmi tanács munkálataiban mint a románok képviselője, de ott semmiféle érdemi eredményt nem ért el. Három évvel később a nagyszebeni országgyűlésnek lett a tagja. Ekkor már vitathatatlanul az erdélyi románok első számú vezetőjének tekintették. Az 1864-es országgyűlés ugyanúgy eredménytelenül ért véget román nemzeti szempontból, mint korábban az összbirodalmi tanács tevékenysége. Ettől függetlenül mégis komoly eredményt könyvelhetett el: az év végén megjelent az a császári pátens, amely lehetővé tette, hogy Nagyszeben székhellyel megalakulhasson a Karlócától független román érsekség. Teljesült hát végre Şaguna régi vágya: az erdélyi románok metropolitája (érseke) lett. (A sors fintora, hogy az önálló erdélyi román metropólia létrehozását a Batthyány-kormány is támogatta, de végül mégsem a magyaroktól kapta meg ezt az „ajándékot”, hanem az osztrákoktól, kiknek oly régóta leste a kegyét…)

1865 nyarán az uralkodó fogadta őt. Ekkor tudta meg, hogy Ferenc József a magyarokkal történő kiegyezés útját választotta. A megdöbbent Şaguna ezt követően teljes passzivitásba vonult. Amikor 1867-ben román nemzetiségi képviselők arra kérték, hogy menne föl velük egy császári audienciára, csak azt válaszolta: „Sírni veletek tudok, de segíteni a dolgokon nem!” A koronázási ünnepségen még részt vett, hogy aztán a politikai küzdőtérről tulajdonképpen visszavonuljon. Az 1870-es években a jelentősége, tekintélye is jócskán elhalványult. Az erdélyi politikai tábor a kezdeti éles megosztottság után (ugyanis a Şaguna által pártfogolt „aktivisták” és a balázsfalvi unitus püspök, Ioan Vancea által támogatott „passzivisták” élesen szemben álltak egymással a kiegyezés után a követendő politikai stratégia tekintetében) az érsek tábora került alulra, és ez számára is a teljes visszavonulást jelentette.

Az iskolaalapító, intézményszervező

Azok, akik napjainkban Şaguna gyulai szobrának felállítása mellett kardoskodnak, nem is a politikai tevékenységére hivatkoznak, hanem arra, hogy rendkívül fontos szerepet töltött be az erdélyi román iskoláztatás és az ortodox egyház történetében.

Az oktatás terén az első intézkedése az volt, hogy 1850-ben az addig csak hat hónapos (!) teológiai tanfolyam helyébe felállított egy „komolyabb” papneveldét, ahol már két évig (1863-tól három évig) képezték a leendő ortodox papokat. 1863-ban Nagyszebenben szemináriumot emeltetett, és ide költözött át a teológia és az ugyancsak 1850-ben alapított tanítóképző intézet. A tanítás színvonalának emelése érdekében több alapítványt tett (a nevét viselő alapítvány a XX. század elején mintegy 400 ezer korona vagyonnal bírt).

Azt is fölemlegetik napjainkban hívei, hogy óriási erőfeszítéseket tett az elemi és középfokú oktatás terén. Csakhogy még ha el is ismerjük ezeket az erőfeszítéseket, az tény, hogy az 1868-as közoktatási törvény előtt az analfabéták aránya alig csökkent az erdélyi román ortodox hívek között. (Egyik életrajzírója, Grigore Moldovan visszaemlékezett arra, milyen lesújtó tapasztalatokat szerzett tanfelügyelő korában a Şaguna-féle elemi iskolák kapcsán.) Ott bábáskodott az Astra, az erdélyi román közművelődési egyesület megalapításánál is. A felekezeti elfogultsága azonban ekkor is nyilvánvalóvá vált: a görög katolikusok alig részesedhettek az egyesület segélyeiben, ösztöndíjaiban, a vezetésben is alig voltak képviselve.

Hogy a pópák szellemi színvonalát valamiképp megemelje (az ortodox papok műveletlensége, primitívsége már-már legendás volt Erdélyben), 1852-ben egyházi könyvnyomdát létesített, majd egy évvel később engedélyt nyert egy hírlap, a Telegraful Român megjelentetésére. Később ez egyházmegyéje hivatalos lapja lett. A nyomdája igen szép bevételt hozott a püspökségnek (és nyilván saját maga számára is), ugyanis papjainak kötelező volt megvásárolni minden kiadványát.

Másik sokat emlegetett érdeme, hogy megalkotta az erdélyi román ortodox egyház szervezeti szabályzatát, amelyet később a többi egyházmegye is átvett, sőt, 1920 után általánossá vált Nagy-Romániában, és napjainkban is érvényben van. Életében nem fogadták egyöntetű elismeréssel az új szabályzatot, Şaguna ugyanis a szinodalitás elvére helyezte az egyház működését, ez azonban a Kárpátokon túl akkor ismeretlen volt, Erdélyben is csak kálvinista hatásra terjedt el Bethlen és a Rákócziak idején. Túl sok eredeti elgondolás Şaguna művében nem volt. De nem is ezért tartják oly’ nagyra napjainkban, hanem azért, mert „nagy román” volt.

Grigore Moldovan könyvecskéjét az alábbi mondattal fejezte be: „Eljő az idő, a mikor az utókor nem fog Ságunában mást látni egy politikai kalandornál, egy önző, czéljait hajhászó, alakoskodó szerbbarátnál, a ki szűkös felekezeti szempontokból indul ki s minden adott esetben a hazai románság valódi érdekei ellen cselekedett.” Az elmúlt évek fejleményei azt mutatják, hogy sajnos ez az idő még nem jött el…

2 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!