Kétszáztíz évvel ezelőtt Monokon látta meg a napvilágot Kossuth Lajos. Az alábbiakban utolsó nyilvános beszédéből kiemelt részleteket közlünk, elsősorban olyanokat, amelyek ma is aktuálisnak hatnak.

Kossuth Lajos 1892-ben (forrás: oszk.hu)

Mély megilletődés veszen rajtam erőt, hölgyeim és uraim, a mint az önök sorain végig tekintek. Nyolczszáznegyvenöt magyart látok körülöttem, a kik Párisba menve, nem sajnáltak Turinba kerülni, hogy engemet üdvözöljenek; engemet, hazájuknak 40 év óta hontalan, elaggott fiát, engemet, a kit hazájuknak, hazámnak törvénye még a magyar polgári jogból is kitagadott. Mennyi sok mindent mond e három szó, – engemet Turinban üdvözöljenek! Minő irtózatosat kellett Magyarország történelmi szekerének zökkenni, hogy ilyesmi megtörténhessék. Mennyi változás, mennyi szenvedésnek! mennyi honleányi, honfiúi búnak emléke, a sorsnak minő iróniája lappang e pár szóban!

(…)

Önök, azt hiszem, tudják, hogy ez a roskatag öreg ember, ki szóra nyitja attól rég elszokott ajkait, a végett, hogy önöknek háláját és köszönetét fejezze ki azért a megbecsülhetetlen és kimagyarázhatlan becsű megtiszteltetésért, melyre méltattak, önök, azt hiszem, tudják, hogy e roskatag öreg ember, bármennyire megfogyott is életkorának súlya alatt lelki és testi ereje, fölemelt fővel, s duzzadt karizmokkal mondhatja: Megtörhet a sors, de meg nem hajlíthat. (Hosszantartó tetszésnyilatkozatok.)

Ez az én helyzetem. De másrészről nemcsak a hála és tisztelet, melylyel önök iránt személykülönbség nélkül tartozom is, viseltetem is, hanem az egyszerű illem is eltilt attól, hogy ez alkalommal összekocczanásba hozzam magamat azokkal a nézeteltérésekkel, melyek köztem s e gyülekezet egyik-másik tagja közt talán nemcsak a nemzet közéletének irányára s a haza nagy érdekei által parancsolt politikára nézve, hanem magának a tüntetésnek értelmezésére nézve is fenforoghatnak.

Mert hisz ez tüntetés, hölgyeim és uraim, még pedig oly tüntetés, mely a magyar közérzület revelácziói közé tartozik.

(…)

És hogy állunk most, 40 évvel a jobbágyság eltörlése után, a szülőföldhöz való ragaszkodás érzetével? Állunk úgy, hogy már Magyarországra is találnak egy német költőnek emez irtózatos gúnyszavai: “Vaterland, was Vaterland? Der Topf, der Topf ist Vaterland! Das übrige sind Fratzen!” – Nem tudom, tudnak-e önök mindnyájan németül (Felkiáltások: Hiszen tudnunk kell? kényszerítenek!); már bocsássanak meg, ha azt gondolom, hogy mindazon lázas buzgalom mellett is, melyet a magyar közoktatási miniszter a német nyelv érdekében kifejt, s a miben neki az a bécsi eredetű s következéseiben vészszel, veszélylyel terhes új véderőtörvény ugyancsak káplárpálczásan kezére jár, mégis lehetnek e gyülekezetben némelyek, a kik azt mondhatják, “nix dájcs”. Elmondom tehát magyarul is: “Haza, mit haza? a fazék, a fazék a haza. A többi fintorkép!”

Micsoda tényből merítem én elszomorító állításomat, hogy ezek a szavak már Magyarországra is találnak? Merítem abból a tényből, hogy ma már nem is csak ezerekben, hanem, hivatalos adatok alapján mondom, százezrekben járja Magyarország ama többnyire földmívelőkből álló lakosának száma, a kik szabad földbirtokos létükre megteszik azt, a mire a jobbágyság még csak soha nem is gondolt, megteszik azt, hogy megszöknek szülőföldjüktől, kivándorolnak Amerikába.

Van egy más szomorú kép is; úgy hallom, hogy Bukarest utczái hemzsegnek a hazájukból megszökött magyaroktól; a bérkocsisok, pinczérek, nőcselédek többnyire magyarok, s még a prostituczió tanyáin is magyar nők árulják oláh pénzért bájaikat; ezt fájós érzéssel ugyan, de a tőszomszédságnak tekintetbevételével, csak mellékesen említem; a fősúlyt az amerikai kivándorlásra fektetem. Már törvény is hozatott, hatalmi eszközök is vétettek alkalmazásba, megakadályozni, hogy Magyarország lakói megszökjenek bizony nem épen túlnépes hazájukból, – nem használ!

(…)

Hiába csűrik csavarják a dolgot, nagyon sújtó kritika van abban Magyarország mostani kormányzati rendszerére, mert azt bizonyítja, hogy Magyarországnak közgazdasági állapota nem egészséges, annyira nem egészséges, hogy nyomása miatt még a jobbágy-felszabadítás sem volt képes oly mérvben, oly kiterjedésben s oly hatással a közszellemre megfelelni a várakozásoknak, mint azt 1848-ban reméltük. És miért nem? Először azért, mert az országnak kevésbbé termékeny vidékein a nép nem képes oly keresetre szert tenni, hogy munkájával szükségét megszerezhetné; másodszor azért, mert a közterhek elviselhetlen mérveket öltöttek. Ezt említve, Mészáros Lázár egy mondása jut eszembe, a kivel Amerikában a polgáreskü letétele alkalmával egy piszkos bibliát csókoltattak meg. A mint az eskü után zsebkendőjével ajkairól a piszkos-csók izét letörölgeté, azt kérdezte, van-e még valami megcsókolni való?

Önök Magyarországon régen túl vannak azon a kérdésen, hogy van-e még valami megadóztatni való. Végig csókoltatott már a pénzügyminiszterség minden lehetőt és lehetetlent; szigorú adólajstromot tart “de omni scibili et de rebus quibusdam aliis”. De nem engedem gondolataim barna verebeit e rengetek mezőre kikószálni. Csak egyet jegyzek meg azért, mert nem emlékszem, hogy a felhozandó szempontból azt említeni hallottam volna. Tudva van, hogy az a folytonos deficzit, a mely ellen Magyarországnak annyit kell küzdenie, a katonai költségeknek és a biztos érczfedezetű pénzjegy kibocsátási jognak feladása folytán drága kölcsönökkel könnyelműen túlhajtott befektetéseknek rovására szokott felmetszetni. És bizony van is ok reá, nagyon van.

De én egy más kútfőről is tudok, még pedig olyanról, a mely a deficzitek patakjának tulajdonképeni forrása.

Átvizsgáltam a költségvetéseket 1869-től 1886-ig és én egyetlen egy évet sem találtam, a hol az előirányzott deficzit annyira ment volna, mint a mit az ország, az osztrák birodalom, – tehát nem magyar adósságokhoz járulékul fizetett. 1869-ben a deficzit 4.327,499 frtban volt előirányozva. Az osztrák adósságokhoz járulás pedig 32.723,200 frtot tett: ha ez nincs a kiadások közt, Magyarország költségvetése nem négymillió deficzittel, hanem 27 millió fölösleggel inauguráltatott volna. Nem ilyen mértékben, de így ment az évről-évre e 18 év alatt. A preliminált deficzit 285.656,047 frtra ment, az osztrák államadósságban fizetett összeg pedig 464.452,538 frtot teszen, 178 millió 796,492 frttal többet, mint a preliminált deficzit. E többlet nemcsak azt a különbséget fedezhetné, a melylyel a valóságos deficzit az előirányzottat meghaladta, hanem még fölösleg is maradt volna. Ez a magyar financziák deficzitjének a kútfeje.

Hazánk szabadságharczának költségei kamatlan kölcsönnel, magyar pénzjegyekkel fedeztettek. Ezeknek egy része a pesti bankba letett ezüsttel volt fedezve, ezt a fedezetet az osztrák hatalom elkobozta, de a pénzjegyeket, melyeknek az elkobzott érczalap fedezetét képezé, nyiltan tett igéretét megszegve nem váltotta be. Az összes magyar pénzjegy-kibocsátás – körülbelül 60 millió – Magyarország oly adósságát képezi, melyért a magyar nemzet becsületével kezeskedett, e kötelezettségnek a nemzet nem tett eleget; a mivel tartozik, azt nem fizette meg, de az osztrák birodalmi adósság fejében, a mivel nem tartozott, mai napig már fél milliárdnál többet fizetett. Hja! generosa gens hungara vagyunk. Ha legalább méltányolnák amott a Lajthán túl ezt a méregdrága generositást. Teszik?

A szülőföldhöz való ragaszkodás megfogyatkozásának másik oka a keresethiány, a mely onnan ered, hogy Magyarországnak sem oly terjedt, sem úgy kifejlett ipara nincs, a minő a közjólét biztosítására elkerülhetetlenül szükséges.

(…)

Van Magyarországon is haladás, és én becsülöm nemzetem erőfeszítését, melylyel a fennálló mostoha viszonyok körmei közül is haladást tud kicsikarni. De erre a fényre homályt vet lelkemben az a gondolat, hogy ha az idegen érdekek uralmának gályarablánczával s vasgolyójával lábain is bir haladni, hol volna majd a haladás útján, ha szabad lábbal járhatna, és kötetlen kézzel dolgozhatnék!

(…)

A mióta az osztrákház uralkodik Magyarországon, minden lehetőt elkövetett arra, hogy Magyarország szünjék meg magát önálló és egész kormányzati rendszerében függetlenségre jogosított nemzetnek tekinteni; megpróbált mindent, erőszakot, rémuralmat, csábítást, az ármány minden nemeit; elnyomhatott, de feladásra nem mehetett rá. És ime, a mit sem ármány, sem erőszak nem tudott kivinni, azt a magyar népképviseleti rendszer maga tette le lábaihoz. Maga mondotta ki, hogy Magyarország lemond semmi más országnak le nem kötött önállóságáról, hogy neki nem kell egész kormányzati rendszerében a függetlenség.

(…)

Aggasztó változás ez a közérzületben, nagyon aggasztó, mert arra mutat, hogy megfogyatkozott nemzetünkben az önkormányzati intézmények becsének érzete, pedig azok nélkül a szabadság csak üres szóvá válik. A mely nemzet beéri azzal, hogy öt évben egyszer egy-egy szavazatjegyet vet a választási urnákba, s nem vágyik arra, hogy a szabadságot fokozatosan egymás fölébe helyezett önkormányzati intézvények pezsgő életében megtestesítse, az maga szolgáltat ki szegénységi bizonyítványt vagy érettsége vagy erkölcsei felől. Félek, hogy Magyarországon ez utóbbi szó a találó szó.

(…)

Vigyázzon a nemzet, hogy mit cselekszik. Ne izolálja a közigazgatás kérdését a még ennél is magasabban álló politikai tekinteteknek számba vételétől. Ne terjesztgesse a kormányhatalmat mértéktelenül. Ne felejtse, hogy oly kormánynyal van dolga, melynek a függetlenség még cziméből is kitöröltetett, s melynek eljárására bizonyos, sem nem magyar, sem nem alkotmányos katonai körök még oly dolgokban is befolyást gyakorolnak, melyek a magyar nemzet legszentebb érdekeibe, nemzetiségébe s alkotmányosságának biztosítékaiba belevágnak. Jó lesz erről meg nem feledkezni.