Történelemportál

Márton Áron, a lelkiismeret apostola

Harminc éve annak, hogy – hosszan tartó szenvedések után – elhunyt a 20. századi Erdély legnagyobb katolikus főpapja, akit már életében legendák öveztek, és akit kortársai a lelkiismeret apostolának neveztek. Nem is alaptalanul.

Márton Áron egyszerű székely föld­művescsaládban született Csík­szent­domokoson 1896-ban. A tehetséges gyermeket szülei az elemi elvégzése után, 1910-ben beíratták a csíkszeredai római katolikus főgimnáziumba (ma ez az intézmény Márton Áron nevét viseli), majd 1915-ben Gyulafehérváron, a kisszemináriumban érettségizett. Ezt követően önként jelentkezett harctéri szolgálatra, majd 1920-ban visszament a gyulafehérvári teológiára, és négy év múltán pappá szentelték.

A népszerű püspök

Az egyházi ranglétrán gyorsan emelkedett fölfelé Márton Áron: 1932-ben már a püspök titkára, majd néhány hónappal később Majláth Gusztáv Károly a Kolozsváron tanuló magyar katolikus egyetemi és főiskolai ifjúság lelkipásztorává nevezte ki. Hamarosan az erdélyi magyar társadalomszervezés egyik legjelentősebb alakjává vált. (Részben ez lehet az oka annak, hogy a román titkosszolgálat, a Siguranta igen korán fölfigyelt rá mint „veszélyes magyar irredentára”, a harmincas évek vége felé már szorosan figyelték minden lépését.)

Amikor 1938. december 24-én XI. Pius pápa kinevezte a gyulafehérvári egyházmegye új püspökévé, a 42 éves kolozsvári plébános, kolozs-dobokai főesperes már szinte mindenki által nagyra becsült, népszerű és tekintélyes személyiség volt. A második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után úgy határozott, hogy nem hagyja el az ősi püspöki székhelyet. Az ezt követő négy évben a román uralom alatt maradó dél-erdélyi magyarság védelmezőjének (és szellemi vezetőjének) számított. Erkölcsi nagyságát mi sem mutatja jobban, mint hogy nemcsak a magyarság üldözése miatt tiltakozott, hanem 1944 májusában a kolozsvári Szent Mihály-templomban tartott beszédében elítélte a zsidók deportálását is.

Tekintélye 1945 után tovább nőtt, nem véletlen, hogy a kommunisták vezette Magyar Népi Szövetség politikájával szembeforduló körök őt tekintették vezetőjüknek. 1946 tavaszán több társával együtt memorandumban tiltakozott amiatt, hogy a „békecsináló nagyhatalmak” – Erdély magyarságának megkérdezése nélkül – ismét vissza akarják állítani a trianoni magyar–román határt. Tiltakozásuknak ugyan semmi eredménye nem volt, ám ezért a letartóztatása után „hazaárulás” vádjával állították katonai bíróság elé.

A kommunisták közellensége

1948-ban, amikor a román kommunisták is meghirdették a „klerikális reakció” elleni harcot, az egyházi ellenállás legfontosabb személyiségévé vált. Határozottan kiállt egyháza függetlensége mellett – nem csoda, hogy a kommunista hatalom szemében szinte első számú közellenségnek számított. 1949-ben még részt vehetett a csíksomlyói búcsún (ekkor tartották meg a kommunista éra utolsó körmenetét), majd rövid időn belül letartóztatták. 1951-ben egy koncepciós perben több társával együtt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. (Nyugaton halálhírét terjesztették.)

1955 elején az államelnök, Pet­­ru Groza közbenjárásá­ra föl­füg­gesztették a büntetését. A pártvezetés ezt hamarosan megbánta, ugyanis kiszabadulván ott folytatta tevékenységét, ahol korábban abbahagyta. Bérmakörútján a hívek tódultak hozzá, intézkedéseinek köszönhetően pedig a „papi békemozgalom” kártyavárként omlott össze (és nem is lehetett újjáalakítani később sem). Mivel nem tudtak mit kezdeni vele, 1957 tavaszán házi őrizetbe helyezték (a börtönbe nem akarták visszavinni – féltek attól, hogy mártírt csinálnak az egyébként is roppant tekintélyes és népszerű püspökből), ahonnan csak 1967-ben szabadult. Bár egy évtizedig nem hagyhatta el a püspöki palota épületét, tekintélye akkora volt, hogy még ilyen körülmények között is kormányozni tudta egyházmegyéjét.

Szabadulása után hamarosan kijutott a Vatikánba, de ekkor már – legalábbis ami az egészségi állapotát illeti – sajnos nem volt a régi, ugyanis a hatévnyi szenvedés a börtönben igen megviselte. A 75. évét 1971-ben betöltő püspök egyre többet betegeskedett, míg végül 1980 tavaszán lemondott püspöki tisztségéről. Fél évvel később, éppen szeptember 29-én, a gyulafehérvári egyházmegye és a székesegyház búcsúnapján végleg itthagyta e földi világot.

Temetése demonstráció lett

Két nap múlva II. János Pál pápa a Szent Péter téren egybesereglő sok ezer zarándok előtt személyesen jelentette be Márton Áron halálát a világnak. (A hírt a Vatikáni Rádió mellett a Szabad Európa Rádió magyar és román nyelvű adásai is közölték.) Az október 4-i temetésre számos országból érkeztek papok: ott volt a szabadkai és az eszéki püspök, a magyar katolikus egyházat Lékai László esztergomi bíboros képviselte (aki a gyászmisét is pontifikálta). A hazai egyházak mind elküldték képviselőiket (egyébként mintegy 500 pap vett részt a püspök búcsúztatásán), akárcsak az Egyházügyi Hivatal – és „természetesen” jelen voltak a Securitate emberei is: a szertartás szinte minden mozzanatát hangszalagra vették és filmezték.

A tömegben ott volt a magyar kisebbség több ismert személyisége is, köztük Takács Lajos, a Bolyai Egyetem utolsó rektora és Kányádi Sándor költő is. (Fazekas János, a Román Kommunista Párt legszűkebb pártgrémiumának tagja, belkereskedelmi miniszter koszorút küldött – ez lett később az egyik indoka a felmentésének.)

A gyulafehérvári püspök temetésével kapcsolatos hivatalos román magatartás „a felszínen maximális tartózkodásban nyilvánult meg, amit a sajtóembargó és a lefokozott szintű hivatalos részvétel demonstrált. A magyar főszerkesztőket az illetékes szervek leintették, amikor nekrológjellegű írások, személyes hangvételű megemlékezések publikálásának engedélyezéséért folyamodtak” – jelentette Rajnai Sándor bukaresti nagykövet 1980. október 9-én Puja Frigyes külügyminiszternek. Mivel az „illetékes szervek” tartottak attól, hogy politikaidemonstráció-jellege is lesz a temetésnek – akkora magyar tömeg az 1949-es csíksomlyói búcsú óta nem sereglett egybe! –, minden úton-módon akadályozni igyekeztek a hívek odautazását. Ennek ellenére a székesegyház zsúfolásig megtelt, és a környékét mintegy három-négyezer gyászoló árasztotta el, fegyelmezett, az alkalomhoz illő magatartást tanúsítva. (Rajnai azt is megjegyezte a fenti jelentésében, hogy „két mozzanat keltett feltűnést: még a templomban egy fiatalember a szertartás előtt a koporsóba helyezett egy magyar nemzetiszínű jelvényt, valamint a ravatalról a kriptába vitt koporsóra alig észrevehető magyar nemzeti kokárdát tűztek.”)

A román nacionálkommunista hatóságok még a halála után is tartottak tőle, amit mi sem mutat jobban, mint az, hogy 1989 februárjában nem engedték megtartani a püspökké szentelésének ötvenedik évfordulójáról megemlékező ünnepi misét. Márton Áront már ma is szentként tisztelik az őt ismerő, hívő magyarok szerte a nagyvilágban – bár szentté avatása még mindig csak folyamatban van.

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!