Engem történészként kizárólag a tények érdekelnek, ugyanakkor magyarként lehetetlen idegenként, távolságtartással vizsgálni saját történelmünk olyan sorsfordulóit, mint például a trianoni békediktátum. Vállaljuk, hogy nemzeti optikán keresztül szemléljük a múltat – mondta a Demokratának Vincze Gábor történész, a Nemzeti Konzervatív Történetkutató Alapítvány vezetője, a Nagy Magyarország történelmi magazin főszerkesztője.
Vincze Gábor, a Nagy Magyarország főszerkesztője
Lehet a történettudománynak világnézete?
— A tudományoknak eleve nincs világnézetük. Inkább arról van szó, hogy a történettudomány esetében a megismerhető tényeket többféleképpen értelmezhetjük. A ma uralkodó marxista felfogás szerint például az emberiség története osztályharcok sorozata. Ez is egy létező értelmezés, ugyanakkor szerintünk tarthatatlan. A baj az, hogy 1945 után a legkíméletlenebb eszközökkel egyeduralkodóvá tették a történelmi materializmus ideológiáját, kizárólag az úgynevezett történelmi szükségszerűség szemüvegén keresztül lehetett a múltat ábrázolni. Mi úgy véljük, ez a gondolkodásmód elavult, eljött az idő arra, hogy a történelem szemetesládájába kerüljön. Egyébiránt én úgy gondolom, hogy nincs értelme történelmi szükségszerűségről beszélni, hiszen mindig voltak a történelemben alternatívák, legfeljebb a kortársak nem ismerték fel, csak az utókor. Nem igaz például, hogy szükségszerű volt a történelmi Magyarország szétesése, már csak azért sem, mert valójában inkább szétverésről beszélhetünk. Célunk, hogy megtörjék e felfogás egyeduralmát. Természetesen nem népbíróságokkal, börtönnel, miként 1945 után tette az akkor berendezkedő hatalom, hanem szakmai igényességgel. Ezért hoztuk létre a Nagy Magyarország magazin holdudvarába tartozó történészekkel a Nemzeti Konzervatív Történetkutató Alapítványt, mely 1945 óta az első ilyen irányultságú történész szellemi műhely. Elsősorban a fiatal kollégákra támaszkodunk, ugyanakkor tisztában vagyunk vele, hogy talán még egy-két évtizednek is el kell telni ahhoz, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. Ahhoz, hogy a nem marxista szellemiségű történészek tudásuknak megfelelő tudományos intézményekben helyet kapjanak, megfelelő politikai közegre is szükség van. Számos nagyon tehetséges, felkészült, kutatásban jeleskedő fiatal történész kollégát ismerek, aki azért nem kapott mondjuk egyetemi státust, mert köztudottan nem lelkesedett az előző kormányért.
Most viszont új kormány irányítja az országot.
— Reménykedünk benne, hogy új távlatok nyílnak. De ez hosszú küzdelem lesz, egy vagy két kormányzati ciklus nem elég az ideális egyensúly megteremtéséhez. Az nem titok, hogy a kormányváltás előtt nem is láttuk értelmét létrehozni alapítványunkat, hiszen esélyünk sem lett volna eredményesen pályázni. Azt azért szeretném leszögezni, hogy nem kérünk politikai támogatást senkitől, és nem akarunk senkit és semmilyen felfogást erőszakkal kiszorítani a színtérről – ámbár nem ártana néhány matuzsálemi korú, a fiatalok elől státusokat elfoglaló marxistát nyugdíjba küldeni –, csupán a sokat hangoztatott esélyegyenlőségre hivatkozva mi is hallatni kívánjuk a hangunkat.
Van valódi párbeszéd, esetleg szakmai vita a különböző szemléletű történészek között?
— Gyakorlatilag nincs, még mindig elbeszélnek egymás mellett a különböző szekértáborok, pontosabban a nem marxista felfogású kutatók véleményét egyszerűen szakmaiatlan hőbörgésnek tekintik. Az elmúlt 20 évben számtalan konferencián részt vettem, talán egy-két alkalommal fordult elő, hogy ellentétes vélemények ütköztek. Sokkal kényelmesebb a hasonló gondolkodású embereket tömörítő szellemi műhelyeknek saját berkeken belül tanácskozni. Csakhogy a tudomány halálát jelenti, ha statikussá válik, egyes felfogások pedig hittétellé merevednek.
Nagy vihart kavart azon kezdeményezésük, hogy a fővárosi könyvtár a jövőben ne viselje Szabó Ervin nevét. Miért fontos ez, és miért pont most vetették fel a témát?
— Az országban lezajlott jelentős politikai fordulat nyomán most láttunk egyáltalán esélyt arra, hogy erről és hasonló kérdésekről végre valódi vitát lehessen folytatni, anélkül, hogy azonnal hisztérikusan lesöpörjék az asztalról javaslatunkat. Ami azt illeti, várakozásaink így is kissé eltúlzottak voltak, a reakciók skálája a szimpla anyázástól a megszokott fasisztázásig elég széles volt, tényszerű vita azonban még mindig nem alakult ki. Kíváncsian várom, vajon a komoly, nívós történelmi szakkiadványok legközelebbi számaiban mit olvashatunk. Megdöbbentő, hogy még szakmabelieket is mennyire nem érdekelnek a történelmi tények. Szabó Ervin a magyarországi kommün és az országvesztés egyik szellemi előkészítője volt, tanítványai közül sokan részt vettek a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalapításában. Könyvtárszervezőként is módszeresen gyűjtötte a nyugati marxista irodalmat. Csak egyetlen idézet egy 1903-as cikkéből: „Igen, azok vagyunk! Nemzetközi szocialisták! Nemzetköziek vagyunk, mert a mi hazafiságunk nem a piros-fehér-zöld csendőrbojt és a magyar vezérleti nyelv, hanem a népek legjobb erejét kiszipolyozó militarizmus támadása, a népeket egymásra uszító hatalmi vágyak megvetése. […] Igen, forradalmárok vagyunk! Azok vagyunk, mert ezt a világot tőből ki akarjuk forgatni! Forradalmárok vagyunk, mert az emberiséget egymás ellen küzdő osztályokká tépő magántulajdont a testvéri köztulajdonnal akarjuk helyettesíteni. […] De forradalmárok vagyunk azért is, mert ha az uralkodó osztályok nem fognak békésen engedni, ha erőszakkal fogják meggátolni harcunkat, melynek győznie kell, – akkor nem félünk az erőszaktól sem…” Szabó Ervin kommunista sárkányfogvetemény volt, ennek ellenére a szakma egy része elszántan védelmezi. Ez megdöbbentő, az pedig még inkább, hogy még a konzervatív táborból is hallatszottak őt mentegető hangok. Ami azt illeti, határozottabb szellemi támogatásra számítottunk a saját oldalunk értelmiségétől.
Előcitálhattak volna hírhedtebb személyeket is.
— Valaki megkérdezte, miért nem Ságvárival foglalkozunk. Erre az a válasz, hogy róla néhány éve már lezajlott egy komoly szakmai vita, amit persze szintén vaskos anyázások kísértek, de például olyan, konzervatívnak vagy jobboldalinak nem mondható történész is, mint Ungváry Krisztián, világosan állást foglalt a Ságvári-mítosz ellenében. De kétségtelenül van még számos olyan történelmi szereplő, esemény, akinek és aminek megítélése ma tarthatatlanul és erőszakosan egyoldalú. Nem véletlenül dolgozta fel például az általam főszerkesztett Nagy Magyarország magazin Károlyi Mihály pályafutását, olyan gazdag tényanyagot tárva a nagyközönség elé, amire 1945 óta nem volt példa. Sajnos ezt is agyonhallgatta a szakma marxista hányada. Szabó Ervin nevének fölvetése kellően provokatív, márpedig épp az állóvíz felkavarása volt a célunk.
Kik állnak az alapítvány mögött?
— Bár a Szabó Ervin-vitában igazat adott nekünk Szőcs Géza kulturális államtitkár úr, s emiatt sokan azt gondolták, előre egyeztettünk, le kell szögeznem, hogy nincs politikai hátterünk. Egyelőre magánszemélyek, javarészt fiatal történészek adják a bázist, a szakmai tisztességre és igényességre kívánunk támaszkodni, ha ehhez ragaszkodunk, meggyőződésem, hogy sokan mellénk állnak majd. Tudjuk, hogy nem lesz könnyű dolgunk, mert a marxista felfogás még mindig nagyon domináns, és a tények ütköztetése helyett sokkal könnyebb a vitafelek szakmai hozzáértését megkérdőjelezni vagy akár elképesztő jelzőkkel megkísérelni páriává tenni őket. Ez már el is kezdődött, de azért reméljük, véget ért már az a korszak, amikor a nemzetellenes történelmi szereplőkről alkotott elítélő vélemény automatikusan a fasizmus és hasonlók vádját vonta maga után. Engem történészként kizárólag a tények érdekelnek, ugyanakkor magyarként lehetetlen idegenként, távolságtartással vizsgálni saját történelmünk olyan sorsfordulóit, mint például a trianoni békediktátum. Elvetjük az olyan ahistorikus megközelítéseket, melyek szerint a történelmi Magyarország a népek börtöne volt. Ez egyszerűen a tények alapján nem igaz. Vállaljuk, hogy nemzeti optikán keresztül szemléljük nemzetünk múltját. Nem is lehet másképp, hiszen saját múltunk hiteles ismerete szerves részét képezi – vagy kellene képeznie – nemzettudatunknak. Képtelenség, hogy még mindig akadnak olyan hazai történészek, akik a Trianont megelőző időszak vadul magyarellenes Kisantant-propagandáját szajkózzák, ha sorsfordulóinkról van szó.
Milyen eszközökkel veszi föl a harcot e szellemiséggel a Nemzeti Konzervatív Történetkutató Alapítvány?
— Szeretnénk szakmai kiadványokkal megvetni a lábunkat a közvélemény nyilvánosságában. Ennek érdekében a jövőben az alapítvány jelenteti meg a Nagy Magyarország magazint, amit már újságosstandokon is lehet kapni. Reményeink szerint könyvekkel is a közönség elé tudunk lépni, persze ez elsősorban pénzkérdés. Pályázni fogunk a rendelkezésre álló forrásokra, ha sikerrel járunk, tudományos konferenciákat is szeretnénk szervezni. Hosszabb távon a cél egy biztos lábakon álló, a közgondolkodást befolyásolni, árnyalni képes tudományos műhely létrehozása. Évtizedek óta módszeres deheroizálás folyik Magyarországon, az 1970-es évek elején még a kötelező történelem-érettségit is eltörölték, én 1980-ban szabadon választható tárgyként vizsgáztam belőle. Úgy tűnik számomra, hogy Aczél György és Magyar Bálint között ilyen szempontból is szellemi azonosság fedezhető fel. Mindenesetre nemzedékek nőttek fel úgy, hogy kizárólag vesztes csatákról, bukásokról tanították őket, és az említett marxista történelmi determinizmus jegyében még a lehetőségét is elvették tőlük, hogy egyáltalán elgondolkozzanak azon, mi és miért történt velünk. E deterministáktól ered azon ostoba szállóige, mely szerint komoly történész nem teszi fel a „mi lett volna, ha…” kezdetű kérdéseket. Épp ellenkezőleg, nagyon is érdemes különböző forgatókönyveket alkotni a múltra vonatkozólag is, hiszen abból tanulhatunk. Ennek szellemében szeretnénk saját szakterületünkön hozzájárulni Magyarország kollektív tudatának gyógyulásához.
Vincze Gábor
Vincze Gábor történész 1962-ben született Békésen. 1991-ben diplomázott a József Attila Tudományegyetem történelem szakán, 2005-ig az egyetem Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyűjteményének külsős kisebbségtörténeti szakreferense volt. Az 1995–96-os tanévben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként speciális kurzust vezetett a romániai magyar kisebbség 1919–1989 közti történelméről, majd 2000 és 2003 között ugyanitt kisebbségtörténeti előadás-sorozatot tartott. 2006 augusztusától a hódmezővásárhelyi Emlékpont muzeológus-történésze. 2010 márciusa óta a Nagy Magyarország történelmi magazin főszerkesztője, szeptemberben a lap több munkatársával létrehozta a Nemzeti Konzervatív Történetkutató Alapítványt. Kutatási területe szerteágazó, közel két évtizedig foglalkozott az erdélyi magyarság és a moldvai csángók 20. századi történetével, Bukarest magyarságpolitikájával, az 1945 utáni magyar–román párt- és államközi kapcsolatokkal. Később a református egyház 1945 utáni korszakának egyes aspektusait kutatta, az utóbbi időben az 1918-as összeomlással, illetve annak előzményeivel, valamint a szegedi népbíróság 1945 utáni tevékenységével és az 1948-61 közötti agrárpolitikával foglalkozott. Önállóan vagy szerzőtársakkal, magyarul, románul, illetve angolul 15 könyve és mintegy 130 publikációja jelent meg. Nős, két gyermek édesapja.