Történelemportál

TGM: A Szabó Ervin Könyvtár neve

A Magyar Köztársaság törvényesen megválasztott, jelentős parlamenti többséggel rendelkező, fölöttébb népszerű, nagy hatalmú és energikus kormányának kulturális államtitkára, Szőcs Géza azt mondta, hogy a fővárosi könyvtár búcsúzzék el a nevétől – azaz Szabó Ervin nevétől –, és/vagy hívják egyszerűen Fővárosi Könyvtárnak, vagy ha mindenképpen valaminő jeles személy nevét kell viselnie, hát akkor viselje a Hamvas Béláét.

Ez az ötlet nem lett volna népszerű Hamvas Béla családjában. Hamvas Béla felesége, Kemény Katalin – akinek Szőcs Géza mutatott be engem sok évvel ezelőtt – Kemény Gábornak, a független szocialista, marxista pedagógusnak és történésznek a lánya volt (Kemény Gábor maga, akkoriban Jászi és Ady radikális pártjának tagja, Aranyos-Torda vármegye főispánja volt az őszirózsás forradalom alatt, amiért meg is kapta a magáét, a román királyi hatóságok internálták, majd kitoloncolták). Kemény Gábor, akinek az életmunkájával komolyabban foglalkozni kellene, írt egy könyvecskét, amelyet a hagyatékból publikált Soós Pál, ennek a címe: Szabó Ervin és a magyar társadalomszemlélet, 1977-ben adta ki a Magvető. Kemény Gábor a két világháború között a kolozsvári Korunk munkatársa volt – nem akarna Szőcs Géza átírni szülővárosunk, Kolozsvár polgármesterének, hogy Gaál Gábortól, a marxista Korunk főszerkesztőjétől is vegyék el az utcáját? Kétségbeejtő hanyagság, hogy Kolozsvárt Antonescu marsallról közterület még nincs elnevezve.

Nyilatkozott a szegedi Móra Ferenc Múzeum történeti osztályának vezetője is. Szerinte is le kell venni Szabó Ervin nevét a fővárosi könyvtárról. De lássuk, mit mondott Móra Ferenc szegedi múzeumigazgató a részvéttáviratában Szabó Ervin halálakor: „Szabó Ervin halála talán nagyobb vesztesége a holnapi Magyarországnak, mint a mainak, de az érte való gyász egészen a miénk, s abból igaz fájdalommal vesszük ki a részünket mi is, akik szerte a vidéken vagyunk névtelen és kicsi, de hűséges és hívő kubikosai annak a kultúrának, amelynek Ő építőmestere volt.” (Lásd: Szabó Ervin, 1877–1918, szerk. Remete László, Bóna Márta, Bp.: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, 1968, 131.) Nem kellene a balos, pacifista-szocialista Móra Ferencnek, ennek a kétbalkezes, érzelmes Hannibál tanár úrnak a nevét is végre levétetni a szegedi könyvtárról? Hát elvégre hol van az a bizonyos kultúra a maga hívő építőmestereivel és kubikosaival?

A szemétdombon.

A mai magyarországi jobboldal haló porában, hetedíziglen is üldözni óhajtja az ellenfelet, az élők elbocsátása, leváltása, nyugdíjazása, ijesztgetése, rágalmazása, az országból való kiüldözése nem elég; a halott se nyugodhat.

Ebben a Nemzeti Együttműködés Rendszerének és a nemzeti ügyek kormányának teljesen igaza van. És még helyesebb, hogy nem az apróvadakra koncentrálnak, hanem a legnagyobbakra, a legnemesebbekre, a legkiválóbbakra. Ez hasznos, hiszen a jobboldali magyar embereknek jogos (és általam mindig méltányolt) sérelmeik vannak, tiszteletük tárgyait az ideológiailag a konzervatív rezsimekben is domináns baloldali elitek gúnnyal illették. Sokak számára az ilyen, a Szabó Ervin-„afférhoz” hasonló ügyek egyszerűen azt jelentik, hogy végre valaki visszaadja a kölcsönt. A kormányzó férfiak számára ez közönségük tömörítését, egységesítését szolgálja: folytatja és kiélezi a „Kulturkampf”-ot, amelyet ezúttal a földön heverő, ájult bajvívóval kell folytatni. Viszont az „ellenségkép” megkonstruálása közben veszendőbe megy a művelődéstörténet, és körvonalaikat vesztik az eszmék, amelyekről állítólag szó lenne.

A magyarországi kommunistákban valaha volt annyi becsület, hogy – bár valamiféle homályos erkölcsi értelemben hivatkoztak a nagyszerű Szabó Ervinre – a forradalmi szindikalista írástudót elméleti-világnézeti értelemben nem tekintették elődüknek. Révai József, a régi párt legfőbb tekintélye ezt ismételten kijelentette. A kommunista párt a népfrontkorszaktól kezdve a kurucos, függetlenségi nacionalizmusra óhajtott támaszkodni (s ezt a szándékát megőrizte 1956-ig), másrészt meg elszántan etatista, centralizáló és autoritárius volt. Politikájának e két fő eleme éles ellentétben állt mindavval, amit Szabó Ervin hitt és tanított.

A második világháború végeztével Szabó Ervin kizárólag a szociáldemokrata baloldal számára volt releváns és időszerű. Könyvtáramban a Társadalmi és pártharcok több kiadása is megvan, köztük az első (Bécs: Bécsi Magyar Kiadó, 1921, Jászi Oszkár bevezetésével) és a második (Budapest: Népszava, 1946, Horváth Zoltán előszavával, Jászi Oszkár bevezetésével). A könyv kiadása fölbőszítette a kommunistákat (a Társadalmi Szemle dorgatóriumát Mód Aladár írta), különösen azért, mert a Népszava kiadó lenyomtatta az élesen antikommunista Jászi szép tanulmányát, másrészt mert az előszóban a szociáldemokrata baloldal egyik vezéralakja, Horváth Zoltán – az Ady koráról szóló, máig legjobb eszmetörténeti könyv (Magyar századforduló, Bp.: Gondolat, 1961, 1973) későbbi szerzője –folytatta burkolt polémiáját a kommunisták népnemzeti retorikájával szemben, amelyet Justus Pál „árvalányhajas marxizmusnak” nevezett, s amelynek atyja nem volt más, mint maga Révai. (Számos mai magyar nacionalista elszörnyedne, ha tudná – ami egyébként igaz –, hogy öntudatlanul Révai József, Mód Aladár és Király István sztálini–dimitrovi, népfrontos szociálnacionalizmusának követője. Ez az újabbkori magyar eszmetörténet jól őrzött titka, a vele foglalkozó tudományos munkákat az amnézia átkával sújtották.)

A kommunista párt Szabó Ervinnel kapcsolatos, bonyolult politikai eljárása nem egyedülálló. Így Rosa Luxemburg a Komintern számára egyrészt a mozgalom vértanúja volt és nagyszerű erkölcsi példa („sasmadár”, mondta Lenin, annak ellenére, hogy „mindenben tévedett”), vonzó ember és kiváló intellektus, másrészt a műve nem más, mint „elméleti hibák” sorozata, különös tekintettel az orosz októberi forradalom ismert bírálatára.

Szabó Ervin, a forradalmár bot volt, amellyel a „megalkuvó” és „opportunista” szociáldemokráciát lehetett ütni, ugyanakkor a művéről ugyanazt mondták a kommunisták is, mint a kortárs ortodox szociáldemokraták: „szindikalizmus az íróasztalnál”, írta róla Böhm Vilmos a Vas- és Fémmunkások Lapjában 1909-ben, ahol akkor még elméleti viták is folytak, nem úgy, mint ma. (A lap még megvan, Vasas Magazin címmel, isten éltesse.) Elméleti írásainak máig egyetlen gyűjteménye természetesen már csak a forradalom (1956) leverése után jelenhetett meg, amikor megszűnt Révai ideológiai egyeduralma (és amikor a maradék párt éppen 1956 miatt kénytelen volt elbúcsúzni a nemzeti frázispufogtatástól), de az is jellemző, hogy a kötet sajtó alá rendezőjének neve nem olvasható rajta: Litván György, a szerkesztő ekkor már börtönben ült (Szabó Ervin Válogatott írásai, h. n. [Bp.]: Kossuth, 1958).

Mit gondolt Szabó Ervin a munkásmozgalom – akkori – alapkérdéseiről? Ezt hosszú idézettel fogom megvilágítani, amely többet ér, mintha itt összefoglalnám a szakirodalom tételeit és helyhiányra hivatkozva unalmas közhelyeket sorolnék. Ez a pár sor egyébként Szabó Ervin szellemi végrendelete.

„Mindaddig, amíg a társadalom alapvető strukturális szervezete a társadalom egy részét minden külső erőszaknál nagyobb erővel hajtja a másik résznek szolgálatába, majdnem közönyös, hogymiféle külső szervezési elvet alkalmaznak. Sem a monarchia, sem a köztársaság, sem az arisztokratikus, sem a demokratikus államforma nem tünteti el azt az alapvető tényt, hogy a gazdasági rend, ha birtokos és birtoktalan osztályok létezésén alapszik, sokkal erősebb korlátja a nép birtoktalan része egyéni szabadságának, mintsem azon a legszebb politikai szervezési elv is segíthetne. S így a politikai szabadságnak legfőbb biztosítéka a gazdasági szabadság, vagyis oly gazdasági rend, melyben nincsenek gazdaságilag erősek és gyengék, hanem mindenki egyenlő. (…) De még az a politikai demokrácia is, amely a teljes gazdasági demokráciára volna alapítva, amely tehát ma még csak a jövő délibábja, magában nem biztosítéka az egyéni szabadságnak. (…) A szabadság problémája legszélső demokráciában is ugyanazon akadhat meg, ami minden emberi alkotást rendeltetéséből kiforgathat. A társadalom nem csupán dolgok viszonya. (…) A társadalom emberek viszonya; lelki viszony is. Bármilyen kitűnően legyenek megalkotva a társadalom dologi alkotóelemei, a gazdasági alapstruktúra a legszebb formába lehet öntve, a jogrendszer a legharmonikusabb, a törvények a legszámosabbak, igazságosak, világosak, célszerűek lehetnek: –mindez keveset ér, ha a szellem, mely a törvények végrehajtóit eltölti, nincs összhangban az objektív intézmények és a törvények szellemével. (…) A szabadságot… valósággal csak úgy biztosíthatjuk, ha úgy az objektív intézményekben, mint az emberek lelkében a visszaélésre csábító diszpozíciókat a minimumra redukáljuk.

Az intézményes biztosítékok a hatalomnak lehető legteljesebb megoszlására, diffúziójára irányuljanak. Egyes emberek kezében csak annyi hatalmat központosítani, amennyi a tárgyi… cél érdekében múlhatatlanul szükséges; az önkormányzatot anynyira kiterjeszteni, hogy mindenki a társadalmi együttlét célszerűsége szabta korlátokon belül a lehetőségig maga legyen önmagának törvényhozója és végrehajtó szerve; a képviseletet úgy a törvényhozásban, mint a végrehajtásban a lehetőségig kiküszöbölni; az ellenőrzést elevenné és hatályossá tenni: ezek azon objektív eszközök, amelyekkel a demokráciának bürokráciává (hivatalnokuralommá), diktatúrává vagy tömegzsarnoksággá fajulását megakadályozhatjuk. (…) Megértetni (az emberekkel), hogy a cél, amelyre törekszenek, nem valamely külső intézmény, hanem önnönmaguknak boldogsága, nagysága, ereje; hogy ennélfogva, ha alávetik is magukat valamely közvetlen külső cél érdekében vezetőik utasításainak, magukat ama végső cél eleven tudatában megtartaniuk legfőbb kötelességük; hogy ezen végső cél magasabb, értékesebb, mint a jelennek bármiféle intézménye, szervezete, igazsága; hogy tehát szabad utat kell nyitni minden új törekvésnek, amely a fennálló vagy uralkodó intézményekkel vagy igazságokkal bár ellenkezik, de ama célmegközelítésére új igazságokat tár föl, új utat mutat: az új véleményeknek a tekintélyekkel szemben ezen tisztelete az egyéni szabadságnak a demokráciában második fő biztosítéka. S ez egyúttal a kritikusan gondolkodó egyéniségek érvényesülésének biztosítéka is.” („Pártfegyelem és egyéni szabadság”, 1904, Válogatott írások, id. kiad., 182–184.)

Ezt az embert nevezi a botrányt kirobbantó nemzeti konzervatív alapítvány „kommunistának”, ami a jobboldalon szokásos szóhasználat szerint a sztálinizmus szálláscsinálóját és a zsarnokság hívét jelenti.

De evvel nem érdemes vitatkozni – hiszen egyszerű tárgyi tévedés: ha valamilyen eszmeáramlatnak előde lehetett volna Szabó Ervin, akkor az „ultrabaloldal” néven a III. Internacionáléból kiakolbólított tanácskommunistákénak –, inkább azt kell megnéznünk, hogy mi is nézeteinek lényege, s mi hasznunk lehet nekünk belőlük. Az első inkább történeti haszon. Megmutatja, hogy a szabadság politikai problematikája nem hiányzik a marxizmusból, amint ezt az elméletnek mind szociáldemokrata, mind bolsevik vulgarizálói hitték és elhitették. Az is kiderül, hogy a szabadság – s vele együtt az intézmények és a társaslélektan kérdésköre – nem afféle „hozzátétel” a marxizmushoz, amelynek nemcsak Hegel, hanem Kant és Fichte is az előde. Szabó Ervin egyszerre számol le avval a liberális utópiával, amely szerint kizsákmányoló társadalomban is lehetséges valóságos szabadság, s avval az ő korában elterjedt szocialista utópiával, amely szerint a gazdasági szerkezet átalakulása önmagában és önmagától kezeskedik az emberi nem emancipációjáért. Az előbbi lehetetlenségét a történetíró szubtilis érzékével bizonyítja be Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban c. magisztrális munkájában (posztumusz, 1921, modern kiadása: Szabó Ervin Történeti írásai, vál., s. a. r., bev. Litván György, h. n. [Bp.]: Gondolat, 1979), amelyben megmutatja mintegy mellesleg a magyar történelmi tragédia legfőbb okát: a földreform elsikkasztását, amelyből szervesen következik a tragédia másik tényezője: a hihetetlenül szűk körű, cenzusos választójog – s e kettő tette illuzórikussá és hazuggá a magyarhoni szabadelvűséget, amelyben nem jutott jogegyenlőség mindenekelőtt a parasztságnak, de nem jutott a nemzetiségeknek és a proletariátusnak se. A második, a pozitivista és reformista szociáldemokrácia utópiája azon feneklett meg, hogy a fokozatos fejlődés tana utat nyitott a tekintélyelvű pártszervezetnek, s a belőle folyó hatalmi taktikázásnak, a létező autoritás és intézmények titkolt elismerésének, az elpolgáriasulásnak. A „Párt” fétise nem a bolsevizmus találmánya: a tömegekbe kívülről „bevitt” osztálytudat doktrínája nem Lenin műve, hanem Kautskyé. A „képviselet” elutasítása – azaz a „közvetlen demokrácia” követelése – Szabó Ervinnél a hamis parlamentarizmus és az „élcsapat”-koncepció elvetése egyszerre.

A liberális és a szociáldemokrata utópia egyidejű kritikája, az imperialista és a szociáldemokrata etatizmustól való ugyancsak egyidejű és egylényegű idegenkedés (és annak a megsejtése is, hogy a kettő nem anynyira idegen egymástól), az egyenlőség kultúrájának megbecsülése Szabó Ervin sejtéseit a mai baloldal számára is értékessé teszi, miután a munkásmozgalom két leghatásosabb történeti irányzata – a szociáldemokrácia és a bolsevizmus – gyakorlatilag megszűnt létezni.

Szabó Ervin több mint kilencven esztendeje halott; a problémák, amelyekre mint politikus, tudós és könyvtáralapító reagált, halottak. A jobboldal provokációin kívül –amelyekért hálásak lehetünk, hiszen fölhívták a figyelmet mesterünk életművére – mi tartja életben ezt a szerzőt? Én szüntelenül olvasom, bár néha azt gyanítom, nem annyira okulásért, mint vigaszért. Azért a magasrendű szellemi és erkölcsi atmoszféráért, amely írásaiból és leveleiből sugárzik. S nem kellett ez az akció hozzá, hogy eltűnődjünk, mi köze még Szabó Ervinnek a róla elnevezett, ma is nagyszerű könyvtárhoz; álljon itt egy pecsét szövege a Levelezés (szerk. Litván György, Szűcs László, h. n. [Bp.]: Kossuth, 1977) első kötetének előzéklapjáról: „A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár VIII. kerületi főkönyvtárának állományából törölve” (a kilencvenes években). Így persze van saját antikvár példányom, de a Szabó Ervin könyvtár (amelyhez egykori munkatársként is lojálisan ragaszkodom) megfosztotta saját józsefvárosi olvasóit Szabó Ervin leveleitől.

Mi legyen a szubverzív, a forradalmi ellenkultúra hagyományával? A reakciós utókornak két megoldása van erre. Másfél évtizede nézem, hogyan próbálják beszuszakolni a „mainstream”-be Kassákot, aki a hamisítók szerint ugyan dehogy volt forradalmi szocialista, s erre az a bizonyíték, hogy a fasizmus diadalainak, a mozgalom sztalinizálásának idején rossz kedve volt – örült volna? Ez az egyik, a hatásosabb, a liberális megoldás, a szelektív befogadás. A másik ez, amit a nemzeti konzervatívok Szabó Ervinnel művelnek, ügyetlenül és durván – ha kultúrharcot akarnak, megkapják! –, a síron túli üldözés hadászata. Akármilyen bárdolatlan és ormótlan is ez, legalább őszinte.

Hiszen csakugyan azt kell-e akarnunk, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében állami intézmények radikális forradalmárok nevét viseljék? Az életét a munkások és parasztok ügyének – munkások és parasztok, ne már! – áldozó Szabó Ervin és Ady és József Attila nevét le kell takarni, át kell húzni vagy legjobb esetben csupa kisbetűvel beírni nemecsek ernőé mellé. Ne kegyeskedjenek engedélyezni, hogy emlékezzünk a szabadság és egyenlőség szellemére. Majd emlékezünk engedély és aranybetűs föliratok nélkül magunk.

22 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!