Az utóbbi évek egyik legkáprázatosabb régészeti leletét mutatták be nemrég nyugat-kazakisztáni régészek. A sírhelyből – amely a legrégibb megtalált „aranyos” temetkezés egész Kazakisztán területén – egy nemesasszony maradványai kerültek elő. A nő arannyal hímzett takaróba volt burkolva, emellett több mint ötszáz aranytöredéket is találtak, így nem meglepő, hogy Arany Hercegnőnek nevezték el. Emellett arany- és ezüsttárgyak, szépítőszerek, gazdagon díszített fejék maradványai és arany ékszerek kerültek elő, valamint olyan kellékek (zabla, háztartási cikkek), amelyek túlvilági szerepében hihettek. Különös jelentősége van egy fafésűnek, amely egy csatajelenetet ábrázol a szkíták perzsák elleni háborújából.
az Arany Hercegnő (fotó: Krim Altinbekov)
A leletek az elhunyt társadalmi státusára engednek következtetni, és jól mutatják, hogy az akkori társadalomban már kialakulhatott valamiféle rétegződés. Figyelemre méltó a sírhely épsége is, megmenekült a rongálástól, fosztogatástól. A bőséges leletanyag rávilágít a nomád harcos szkíta (szaka) törzsek gazdagságára és erejére, akik a Krisztus előtti évezredben a modern Kazakisztán szteppéit benépesítették.
az Arany Hercegnő (fotó: Krim Altinbekov)
Az egyedülálló temetkezési hely után élénken érdeklődtek japán, német és orosz tudósok is, akik együtt tanulmányozták a leleteket kazak kollégáikkal. A legutóbbi fontos eredmény, hogy meghatározták a temetkezés idejét, amelyet a Kr. e. 4-5 századra tesznek. További két sírdomb (kurgán) vár feltárásra Taksay közelében, ahol jövőre el is kezdik a munkát.
csatajelenetet ábrázoló fafésű (fotó: Krim Altinbekov)
A ruházat rekonstrukciójával a neves restaurátort, Krim Altinbekovot bízták meg. Munkájának köszönhetően képet alkothatunk arról, hogyan nézhetett ki az Arany Hercegnő 2500 évvel ezelőtt. Négyféle aranydíszítés került a ruha felső részére, különféle geometriai alakzatok, amelyek griffet, kost és szvasztikát mintáznak. Néhány tudós a kor nomádjainak napimádatára következtet ebből, de a töredékesen fennmaradt Aveszta, a zoroasztrizmus szent könyve és más írott források sem nyújtanak támpontot ennek eldöntésére. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a Nap központi helyet foglalhatott el a szkíták hitvilágában.
A szkíták/szakák különböző törzsei a Kr. e. 7. századtól kezdődően kb. a Kr. e. 3. századig élték fénykorukat a Kárpát-medencétől Kelet-Kazakisztánig és Délkelet Szibériáig. Kultúrájuk belefolyik a korai hun időszakba. A lovas temetkezés közös jellemzője a szteppei nomád, nagyállattartó népeknek a szkítáktól a hunokon, avarokon és magyarokon át a besenyőkig. (A témáról bővebben László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete c. munkájában olvashatunk.)
kosgriff- és kosmotívumok aranyból (fotó: Krim Altinbekov)
A túlvilágot a szkíták is evilági tükörképnek fogták fel, ezért találhatók például az íjak és a tegez a halott jobb oldalán, vagyis épp fordítva, mint ahogyan életükben használták. Az állatstílus, amely a szkítákra annyira jellemző, később tovább élt a hun, az avar, majd a magyar díszítőművészetben is. A kos, mint vezérállat, már egy apajogú társadalmi berendezkedést mutat, amely a nomadizmus elterjedésével fokozatosan, évszázadok alatt felváltotta a korábbi anyajogú társadalmakat. A rengeteg szkíta szarvasábrázolás még az anyajogú társadalom hagyatéka, vagyis a szkítákat megelőző bronzkori társadalmaké. A különféle kosábrázolásokat közép-ázsiai sziklarajzokon is nyomon követhetjük már a bronzkortól kezdődően, akárcsak a szvasztikát. Az állatdíszítéseknek mindig kultikus, szimbolikus jelentése volt, nem pusztán képzőművészeti alkotásokként kell tekintenünk rájuk. A kos egyben állatjelölő billogként is használatos volt a nagyállattartó társadalmak körében (mint amilyen a magyar is volt). Egyébként a kos és a szarvas is archaikus motívumok, eredetük minden bizonnyal a nomadizálás kezdeteihez vezethető vissza.
A magyar jászok bizonyítottan szkíta eredetűek, már Kr. előtti kínai és perzsa írásos feljegyzések tanúskodnak róla egymástól függetlenül, hogy a szkítáknak volt egy ászi (asi) nevű törzse, amely aztán a Kr. e. 1. században a Kaukázus északi lankáin, illetve az előtte elterülő síkságon élő alánok területére költözött. A magyarság esetében ugyan nincsenek közvetlen bizonyítékaink a szkítáktól való származásra, de a mitológiai, hitvilági kapcsolatok megkérdőjelezhetetlenek, a magyarságba beolvadt jászok révén pedig a tényleges szkíta eredet is vitathatatlan.