Hetvennyolc napos ostromban, 1686. szeptember 2-án, hatodik kísérletre sikerült végre visszafoglalni Budát a török hódítóktól. Az Európa-szerte ünnepelt diadalnak azonban a magyarok kevéssé örülhettek, mert a rommá lőtt és felgyújtott egykori királyi székváros császári hadizsákmány lett, az ország pedig az abszolutista bécsi udvar irányítása alá került.
Buda ostroma 1686 - Lan Luyken rézmetszete
„Budavár bevétele, miként egyrészről a legkeményebb csapás volt, mely az ottomán zsarnokságot ez ideig érte, éppúgy másrészről a legdicsőbb és legjelentékenyebb fegyvertény vala, mellyel eldicsekedhetik a kereszténység, mióta ezen leghatalmasabb és legmakacsabb ellensége ellen küzd” – e szavakkal kezdi Buda 1686. szeptember 2-i diadalmas visszavételét elbeszélő krónikáját Casimirio Freschot atya, Lotharingiai Károly herceg, császári főparancsnok udvari papja, titkára. „Buda a császáré; Isten megáldotta az ő ügyét! Dicséret és elismerés illeti a mi győzhetetlen hercegünket. Egy erőteljes rohamban sikerült a várost fegyveres erővel elfoglalnunk. (…) Nekünk igen kevés halottunk van, de a töröknek sok. Rendkívül nagy a foglyok száma, gazdag volt a zsákmány, a város ég” – ezt írja nagybátyjának a győzelem éjszakáján küldött levelében Francesco Grimani lovag, velencei önkéntes Buda elfoglalásáról.
Tarih-i Rasid „hivatalos” török krónikája a másik fél szemszögéből így számol be Budavár elvesztéséről: „Bár a várban ostrom alatt tartott iszlám sereg a harcban és a küzdelemben felkötözte az igyekezet és a buzgalom övét, mégis, annak folytán, hogy – teljes hetvennyolc napon át – a várat négy oldalról körülfogták és ostromolták, a segítség reménytelensége türelmük és kitartásuk inait bágyasztotta és ernyesztette. […] A nyomorult átkozottak éjjel és nappal ezerötszáz-ezerötszáz ágyúgolyót és bombát záporoztattak a hit harcosainak fejére, s ezenfelül nem szűntek meg naponta folyamatosan rohamot intézni. Ezért nem volt mit tenni, életük megmentéséért kegyelmet kértek, s ezzel a nevezett napon az az erős vár a Mindenható rendelése folytán a hitetlenek hódító kezének fogságába került.”
Ma 325 éve, 1686. szeptember 2-án szabadult fel Buda a csaknem másfél évszázados török uralom alól, s e nagy győzelmet Európa-szerte Hunyadi János 1456. július 22-i nándorfehérvári diadalához hasonlították, és hasonlóképpen megünnepelték – félrevert harangokkal, hálaadó misékkel, ágyúsortüzekkel, tűzijátékokkal, fáklyás kivilágítással, karneválokkal, rendkívüli farsangokkal. Himnuszok, versek, röpiratok, rézmetszetek, színjátékok, zenés műsorok dicsőítették a keresztény fegyverek győzelmét Bécstől Madridig, Nápolytól Londonig, Velencétől Boroszlóig. A vár keresztény szövetséges seregek általi – és a pápa igazán nagyvonalú pénzügyi támogatásával történő – visszafoglalását Európában szimbolikus jelentőségűnek tartották, amit az is kifejezett, hogy XI. Ince pápa szeptember 2-át Szent István első magyar király ünnepévé tette.
Buda visszafoglalása valóban fordulópont volt a Bécs török ostrom alóli 1683. szeptember 12-i felmentésével kezdődő és az 1699. január végén aláírt karlócai békével lezáruló magyarországi császári–török háborúban. A „második tizenöt éves háború” eredményeként Magyarország területének túlnyomó része felszabadult az 1541 óta tartó török hódoltság alól. Pontosabban megszabadult a töröktől – mégsem szabadult meg az idegen megszállástól és elnyomástól.
A török kiűzését ugyanis Habsburg I. Lipót német-római császár, egyben magyar király irányította, aki Magyarországot „új szerzeményként” (!) épp olyan osztrák örökös tartománnyá kívánta tenni, mint 1620 után Cseh- és Morvaországot.
A mohácsi vész, majd Buda elvesztése után „két pogány közt egy hazáért” küzdő magyar hazafiak egymást követő több nemzedéke nem éppen úgy képzelte el Magyarország felszabadítását, ahogy idegen nemzetiségű és -szívű uralkodója. I. Lipót és a bécsi udvar ugyanis a fegyverek erejével, a „háború jogán” (jure belli) megszerzett területnek tartotta Magyarországot, amelynek állami, jogi-közigazgatási, gazdasági berendezkedését és benépesítését-betelepítését a dinasztia, illetve a Habsburg-birodalom érdekeinek alárendelve kívánta megvalósítani. Ennek érdekében a bécsi udvar kikényszerítette, hogy a Pozsonyba 1687 őszén összehívott rendi országgyűlés kimondja a Habsburg-ház elsőszülött főhercegeinek (fiági) örökös utódlási jogát, vagyis a sarokba szorított magyar nemesség kénytelen volt lemondani a szabad királyválasztás ősi jogáról, egyúttal az 1222. évi Aranybullába foglalt ellenállási jogáról is – ez azt jelentette, hogy minden ezt követő Habsburg-ellenes felkelést felségsértőnek, főbenjáró bűnnek nyilvánítottak.
Kétségtelen, hogy az 1541. augusztus 29-én, a mohácsi csata 15. évfordulóján kardcsapás nélkül török kézre került Buda 1686. évi visszafoglalása – ami öt korábbi sikertelen ostrom után történt – a 17. század második felének legjelentősebb török elleni haditette volt. A csaknem százezer fős szövetséges keresztény seregben azonban ha nem is elenyésző, de számottevő kisebbségben voltak (mintegy tizenötezren) a magyar katonák, de minden seregrészt idegen parancsnokok irányítottak, a főparancsnok pedig Lotharingiai Károly herceg, Lipót császár sógora volt. Noha az ostromban kiválóan küzdöttek a magyarok is, s egyes források szerint – bár ez máig sem bizonyított – magyar hajdúk jutottak be elsőként a várba, a győzelemért a babér Lotharingiai Károlynak és a császári seregnek jutott. Mivel az ostrom vége állati vérengzésbe és fosztogatásba, majd gyújtogatásba ment át, az egész vár leégett, a magyar királyok egykori gyönyörű székvárosa elpusztult. A hajdani Budából – a foglyokon kívül – csupán üszkös épületromok és nagy mennyiségű hadizsákmány került a győztesek kezére. Egy bolognai származású, fiatal császári hadmérnök-ezredes, Marsigli gróf szerencsére megtalálta és megmentette az utókornak Mátyás király utolsó Corvináit.
A romokban heverő Buda hadizsákmányként és a Habsburg Birodalom legfontosabb keleti erődítményeként került a császári hadsereg birtokába, így a helyreállítás és a benépesítés is a bécsi haditanács döntésétől függött. Hogy a császáriak nem a magyaroknak, hanem maguknak „szabadították fel” az egykori magyar királyi székhelyet, az is jól mutatja, hogy a budai várba sokáig csak németek és katolikusok költözhettek, csupán három magyar főúr kapott itt lakhelyet: a nádor, az országbíró és az esztergomi érsek. Buda és Pest is egészen 1703-ig bécsi hadizsákmány volt, csak akkor nyerte vissza szabad királyi városi rangját a kettős főváros, de magyarok azután is jórészt csak Pestre települhettek.
Buda (és Pest) 1686-os sorsa jelezte, mi vár az egész országra, ha a császári csapatoknak sikerül kiűzniük a törököt. Beteljesedett Zrínyi Miklós huszonöt évvel korábbi jóslata, hogy ha a török „áfium” ellen német segítséget kérünk, akkor az ha ad is, nem lesz benne köszönet, mert az amit nyer, azt magának akarja megtartani. Ezért azt tanácsolta, hogy a magyarok idegen katonai segítséget csak mint kisegítő erőt vegyenek igénybe, és nagyrészt saját erőnkből, az egész nemzetet felfegyverezve próbáljuk legyőzni a törököt. Zrínyi azért csalódott a Habsburg-udvarban, mert felismerte, hogy Bécsnek nem érdeke a török kiűzése Magyarországról, mivel Nyugat-Európában vannak nagyhatalmi ambíciói, és ehhez Keleten békére és az ellenőrzése alatt megmaradt Magyarországon adó-, élelmiszer- és katonai forrásra van szüksége. Ezért azt javasolta, hogy a nyugati, királyi (jórészt katolikus) és a keleti, erdélyi (nagyrészt protestáns) magyarok fogjanak össze, hozzanak létre az erdélyi fejedelem vezetésével nemzeti királyságot, amely újraegyesíti az 1526-ban két, majd 1541-ben három részre szakadt Magyarországot.
Nem Zrínyivel, hanem az erdélyi fejedelmekkel (Bocskai, Bethlen) kezdődött az a magyar tradíció, amely a „nagy két császár birodalmi között” ügyesen egyensúlyozva, a két nagyhatalom közötti ellentéteket kihasználva, a török portától csak lazán függő, belügyeiben önálló, a magyar nemzeti identitást és állami folyamatosságot fenntartó Erdélyre támaszkodva próbálta helyreállítani az 1526 előtti Magyarországot. A „keleti” és a „nyugati” magyarok eme, különböző megközelítésű, de egy irányba tartó politikai koncepcióját legplasztikusabban a református fejedelem, Bocskai István híres végrendelete, valamint a nagy befolyású esztergomi érsek, Pázmány Péter azon mondása fejezi ki, hogy a királyi (dunántúli és felvidéki) magyaroknak csak addig van elég hitelük és tekintélyük a kegyelmes keresztény császáruk előtt, amíg „Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni” (virágozni, uralkodni). Ha már nem lesz ilyen fejedelem, attól fogva „gallérink alá pökik az német”, elvész a becsülete a magyarnak.
1686 után Pázmány jóslata is beigazolódott. Ugyanis nemcsak a visszafoglalt Budát nem adta vissza a bécsi udvar a magyaroknak, hanem a császári csapatok által megszállt Erdélyt sem egyesítette Magyarországgal. Azt különálló országrészként, a király által kinevezett főkormányzó által közvetlenül Bécsből irányították, s a külön erdélyi őrsereg élére német tábornokot állítottak. Dél-Magyarországon, a Duna, Tisza, Maros menti elpusztult megyéket gyakorlatilag szintén elszakították az országtól, és ott a Balkánról betelepített szerb tömegek számára csak a bécsi kormánytól függő, autonóm határőr-kerületeket hoztak létre. Ráadásul a császáriak által fegyverrel visszavett maradék területeket (közép-, kelet- és dél-Dunántúl, Thököly felső-magyarországi fejedelemsége, az Alföld nagy része) sem adták vissza a magyar közigazgatásnak, hanem a Bécsben felállított Neoacquistica Commissio (Újszerzeményi Bizottság) irányítása alá kerültek, és a magyar földbirtokosok a legjobb esetben is csak tetemes váltságdíj („jus armorum”) kifizetése után kaphatták vissza régi tulajdonukat. Rosszabb esetben, elég gyakran azonban – különösen az Alföldön – császári tábornokok, miniszterek, egyéb német főurak, vezető tisztviselők kaptak óriási uradalmakat.
Az új területek berendezése és benépesítése a bécsi udvari kamara vezetése alatt indult meg, és a sáskahadként mindent elárasztó német civil hivatalnokok harcra keltek a katonai adóbehajtókkal.
A tizenöt éves törökellenes háború során a császári katonák és adóbehajtók a magyarokat nem szövetségesnek, mint inkább ellenségnek nézték, és a hadsereg ellátásának szinte minden terhét (pénz, koszt, kvártély) a hadszíntéren élő, már addig is kivérzett és elszegényedett, elgyötört magyar nép vállára tették. Még ezt is tetézték néhány császári parancsnok, például Caraffa gróf civil lakosságot sújtó válogatott kegyetlenkedései Debrecentől Eperjesig. Nem csoda, hogy a magyar nép többsége egyre inkább a töröknél is veszedelmesebb ellenségként tekintett a „vérszopó”, fosztogató német katonákra és a nyomukban érkező „kegyetlen sarcoltató”, korrupt hivatalnokokra. Ezt a növekvő elkeseredettséget és németellenességet jelezte a kuruc mozgalom újraerősödése, az 1697 nyarán kirobbant hegyaljai felkelés, majd az abszolutista Habsburg-kormányzat hódító-gyarmatosító és germanizáló politikája vezetett 1703-ban a Rákóczi-szabadságharchoz, amely másfélszáz év után először nem a török, hanem a német „törvénytelen és szenvedhetetlen iga” alól akarta felszabadítani Magyarországot.
Mindez magyarázatot ad arra, hogy a magyarok miért nem tudták sokáig felhőtlenül ünnepelni Budavár 1686. évi visszaszerzését. Ez volt az első, bár nem az utolsó eset a magyar történelemben, amikor a „felszabadítókról” nagyon hamar kiderült, hogy rosszabbak is tudnak lenni, mint a régi hódítók.