„Magyarország története klasszikus tere az elavult hagyományok tobzódásának. … Sikerült a magyar forradalmat úgy tüntetni föl, mint kitörését egy nemzet tiszta szabadságvágyának. … A magyar forradalmat csak úgy érthetjük meg, ha annak tekintjük, ami valóban volt: a középnemességnek a nagybirtokos osztály ellen folytatott osztályharca befejező fázisának.”

Vajh ki az, aki úgy fél a magyar hagyományoktól, hogy hozzá képest a tömjénfüsttől rettegő ördög maga a rettenthetetlen Oroszlánszívű Richárd? És ki az, aki szerint tehát az az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, mely nemzedékek során át annyi szép és megtartó eszmény, tiszta forradalmi hevület, őszinte és mély hazaszeretet éltetője, gyúanyaga volt – csupán valamiféle gyatra osztály-csetepaté, afféle köznemesi „műbalhé” volt mindössze? A fenti idézet 1905-ből való. „A népek börtöne”, a gaz, pusztulásra érett Monarchia reprezentatív, aranybetűs keményborítóval ellátva hagyta-engedte kiadni magyarul Marx–Engels válogatott műveinek sorozatát – az első kötetből, Friedrich Engelsnek a magyar forradalomról írott tanulmánya elé készült terjedelmes bevezetőből valók az idézett sorok. (Budapest, Politzer Zsigmond és Fia Könyvkereskedése kiadása, 110–111. oldal) Ugyanaz írta, aki – korát messze megelőzve – az illusztris kötetet szerkesztette. És akinek tollából megszületett 1848-ról a fenti épületes okfejtés is. Eredeti neve ugyan Schlesinger Sámuel Ármin – de Szabó Ervin néven publikált. Igen, ő az, a fővárosi könyvtár névadója. A névadásról a közelmúltban vita kezdett kibontakozni a Magyar Hírlap hasábjain.

Így március 15. táján engedtessék meg, hogy idézzem a már elhunyt Fekete Gyulát, az írót. Pontosabban egyik legfontosabb könyvének címét: Gondolkozzunk, magyarok!