Történelemportál

Karácsony az ostromlott Budapesten

1944 októberének utolsó napjaiban indultak meg a Budapest birtokbavételért folytatott szovjet hadműveletek. Sztálin hagyta vetélkedni frontparancsnokait, így versenyfutás kezdődött a 2. és a 3. Ukrán Front között, melyik ér előbb a magyar főváros előterébe. Malinovszkij és Tolbuhin marsall nem kímélt sem emberi, sem anyagi erőt a versengésben, s a „budapesti erődöt” védőivel és csaknem egymillió lakosával együtt 1944 karácsonyán bekerítették. A főváros körül december 24-én zárult be az ostromgyűrű, s elestéig bő másfél hónap telt el, amikor 1945. február 11-én a védők hadra fogható része vérbe fulladt kitörést hajtott végre a budai várból.

„Csak egy nap a világ…”

Ezzel a háborús slágerrel jellemezhetnénk a legjobban az 1944-es Budapest közhangulatát. Az embereket nemigen érdekelte, milyen a hadi helyzet Budapest térségében, sőt a bekerítésnek még örültek is, mivel a szövetséges és szovjet légitámadások szüneteltek. A nyilas vezetőség többszöri kiürítési felhívásait a vasutasok gyakorlatilag elszabotálták. Míg az autóbusz-forgalom üzemanyag-takarékosságból leállt, a villamosok tovább közlekedtek. Pénzért és nemesfémért bármi kapható volt. Természetesen a civil lakosság a karácsonyi bevásárlás mellett igyekezett „bespájzolni”, tartós élelmiszert vásárolni a nehezebb időkre.

Míg a pesti hídfőt szabályosan bekerítették a szovjet csapatok, a budai oldalon lazább volt a gyűrű. Ezért is okozott riadalmat, amikor szovjet élek törtek előre a budai Szépilona kocsiszín környékén december 24-én, a délutáni órákban. A helyzetre jellemző, hogy a bekerítés előtti napokban még közlekedett a Budapest–Bécs közötti gyorsvonat. Ezzel a szerelvénnyel érkezett meg Usdau Lindenau vezérkari alezredes, aki miután megvacsorázott az étkezőkocsiban, a Keleti pályaudvaron leszállt – mivel gépkocsit nem küldtek elébe –, taxit fogott, s úgy hajtatott fel a Várba, hogy átvegye új beosztását.

December 23-án a budapesti operában Verdi hírneves operáját, az Aidát adták. „A második felvonás előtt egy katonaruhás színész jelent meg a függöny előtt és a félig telt háznak tolmácsolta a front üdvözletét, megelégedését fejezte ki afölött, hogy a közönség mennyivel nyugodtabb és bizakodóbb, mint pár héttel ezelőtt, biztatott mindenkit, hogy most már nyugodt lelkiismerettel megígérheti, hogy Budapest magyar marad, és gyönyörű fővárosunknak nincs mitől félnie.” A fővárosiak válogathattak a színházak és mozik ajánlataiból. A Pesti Színházban Ibsen Vadkacsáját adták Bulla Emmával a főszerepben, a Nemzeti Színházban az Annuska, a Vígszínházban a Portugália császára, az Új Magyar Színházban az Utcai ismeretség, míg az Operettszínházban a Luxemburg grófja került műsorra. Újra megnyílt a Kamara Varieté, ahol artistaműsorral szórakoztatták a nagyérdeműt. A Budapestre menekült kolozsvári, szabadkai és kassai színitársulatok előadásai is tovább gazdagították a kínálatot. Aki nem színházba kívánkozott, beülhetett mozgófilmszínházba. Régi magyar vígjátékokat és német revüfilmeket játszottak, melyekben Rökk Marika volt a primadonna. Háborús filmek még véletlenül sem szerepeltek a mozik műsoraiban.

Oroszok a fogaskerekűn

Az első szovjet katonák megjelenése a budai oldalon meglepte a magyar és német erőket, de a lakosságot is. A Széna téri kaotikus helyzetre Czeczidlowszky Béla tüzér hadnagy így emlékezett vissza: „A lakosság igen nyugtalan volt, az Ostrom utcában nyilas párttagok szálltak be gépkocsiba, és tűntek el… Akkor döbbentem rá, hogy Úristen, mi van itt… Tarnay Tasziló aknás ütegparancsnok már ekkor a téren állásban volt, és lőtte a Hűvösvölgyet. A Zöld Hordó vendéglő nyitva volt, ott meg is ettem egy pörköltet.”

Andrej Iljics Kozlov alhadnagy felderítő szakaszával december 24-én, este hat órakor érte el a fogaskerekű svábhegyi végállomását, ahol legnagyobb elképedésükre fenyőfát és sült gesztenyét árusítottak. Miután a szovjet katonák vásároltak egy-egy zacskó sült gesztenyét, felszálltak a menetrend szerinti járatra, majd a szerelvény elindult. Az egyik utasnak feltűnt, hogy nem a szokványos egyenruhát és fegyvereket viselik a katonák, ezért megrántotta a vészféket. A lefékezett szerelvényről leugrálva tűntek el a szovjet katonák az erdőben, miután pár utast megszabadítottak karórájuktól.

Másoknál zavartalanabb volt a szenteste. Paulics József karpaszományos a következőket őrizte meg emlékezetében: „Karácsonyi ünnepség… Másnap ünnepi ebéd volt. Becsinált leves, borjúsült rizzsel, savanyúság, diós-mákos kifli és borocska. Valahonnan előkerítették a zenekar vonós tagjait, akik egész délután szórakoztatták a nagyérdemű közönséget.”

Több fővárosi család karácsonyfájára kerültek fel olyan sztaniolcsíkok, melyeket az angolszász bombázók dobtak le korábban. Ahol nem volt karácsonyfa, ott a fikuszt díszítették fel. Az éjféli misét az egyház rendeletére már délután megtartották, s a karácsonyi látogatások helyett az ünneplők telefonon hívták fel rokonaikat, barátaikat.

„Ti vagytok az okai…”

Szalay István zászlós a december 25-i valószerűtlen állapotokról emlékezett meg: „…az emberek tálakon, tepsikben hozták nekünk a karácsonyi bejglit, diósat, mákosat, és válogatás nélkül osztogatták a katonáink között. Minden házból, minden lakásból hoztak valamit, és érdeklődtek is, hogy mit tudunk, mi a hadi helyzet. Esküszöm, hogy nem az összeomlásra vártak…” Aznap a Margit körúton Zadravetz István tábori püspök misézett: „Ti vagytok az okai, hogy ilyen szörnyű karácsonyra ébredtünk…”, dörgött rá híveire, mintha azok tehettek volna a szovjet csapatok jelenlétéről.

Ezekben a napokban leállt a budapesti tömegközlekedés. A helyi közigazgatás a helyén maradt, míg a nyilas vezetés javarésze már elmenekült. A XI. kerületben 1945. február 11-ig működött a hivatal, ahol még polgári esküvőket is tartottak. Mivel a főváros közművei a peremkerületekben húzódtak, azok különböző időpontokban estek el. December 28-án a gáz-, majd pár nap múlva a vízszolgáltatás is megszűnt, s Budapest tereit, utcáit szeméthegyek lepték el. Legtovább a telefonvonalak működtek, amely a védők számára kiváló hírszerzési forrást biztosított. A lakosság lekényszerült a pincékbe és óvóhelyekre, ellátásuk 1945. január közepétől megoldatlan maradt. Az élelem mellett a vízhiány is fokozta a szenvedéseket.

A főváros hadszíntérré válásakor valóságos földi pokol ott volt, ahol a küzdelem állóharccá alakult. Budapest legszebb kerületei mérhetetlen károkat szenvedtek el, így a Belváros, az I., II. és XI. kerületek és a Várnegyed. Amit a nyilasok nem vittek el a kiürítés során, s nem vált az enyészetté, azt a szovjetek „zabrálták el”. Az első szovjet katonák megjelenése a pincékben mindenkinek mást és mást jelentett. Az emberek többsége azonban örült, hogy a harcok véget értek, s egyfajta „megszabadulásként” vették a vörös csillagos katonák megjelenését. A gettóba zárt zsidóság felszabadulásként élte meg a szovjet jelenlétet, az ostromot túlélt magyar honvédek és a Waffen-SS-katonákra többéves fogság várt. A civil lakosság emellett rettegett, hiszen a bosszúszomjas, fosztogató és erőszakoskodó szovjet katonák az értéktárgyak eltulajdonítása mellett elsősorban a nőkre vadásztak, a férfiak egy részét pedig egyszerűen fegyverrel kényszerítették be egy-egy hadifogoly transzportba.

1945. február 11. után lassan megindult az élet Budapesten, a pesti humor azonban találóan fogalmazta meg az új helyzetet, mely szerint Magyarországon három „dúlás” volt történelmünkben: a tatárdúlás, a törökdúlás és a „felszabadúlás”.

1989 előtt elhallgatott történelmi tény volt, hogy a szovjetek nem felszabadították, hanem elfoglalták Budapestet. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az az emlékérem, amelyet Budapest bevétele után osztogattak a részt vevő katonáknak, azon ugyanis nem a „za oszvobozsgyenije”, magyarul felszabadításért, hanem a „za bzjátyije”, azaz elfoglalásért szó szerepelt.

Vásári hangulat

Gosztonyi Péter, a magyar emigráció kiváló hadtörténésze Budapest lángokban című munkájában a következőket írta 1944 karácsonyáról: „Az áruházak polcai tele voltak karácsonyi ajándékoznivalókkal. És a nagyközönség vásárolt. A Nagykörúton, az Andrássy úton, a Váci utcában csak úgy nyüzsögtek az emberek. Tele voltak az éttermek és a kávéházak. Gyerekként, 12 évesen éltem át ezt az időszakot. Nem volt az az érzésem – s úgy látszik, a felnőtteknek sem, legalábbis azoknak, akik nem tartoztak az üldözöttekhez –, mintha egy ostrom előtt álló nagyváros központjában lennénk. Sőt! A budapestiek egyszerűen nem akarták észrevenni, hogy a HÁBORÚ elérte már a házuk küszöbét. A Vörös Hadsereg ott állt Pest előterében. Magyar katonát az utcákon nem lehetett látni. Németet igen. Fegyelmezetten vonultak kis csoportokban fegyveresen „kelet” irányába. Aki esetleg lemaradt – tanúja voltam egy ilyen esetnek –, az bevárta a legközelebbi villamost, és géppisztollyal vagy páncélököllel felszerelten – felszállt a szerelvényre. Az utazók előzékenyen hellyel kínálták a „vitéz urat”. December 24-én tele volt Pest karácsonyfákkal. Mint minden esztendőben, így 1944 decemberében is utca hosszat alkalmi kereskedők árusították portékáikat. A pénz kezdte ugyan értékét veszíteni, de akinek volt pénze, az két kézzel szórta.”

4 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!