Magyar történelmi arcképcsarnok című műsorában emlékezett meg Szabó Ervinről néhány nappal ezelőtt a Duna Televízió. A felvezető képsorokban különböző érméken olyan nagyjaink sorakoznak, mint Szent István, Szent László vagy Kossuth Lajos. Hogy aztán a műsorban egy lelkes kommunista ideológusról legyen szó…
A meredek kezdést még merészebb folytatás követi. Hallhatjuk Móra Ferenc nekrológját az 1918-ban elhunyt Szabó Ervinről. A kiváló szegedi régész és neves irodalmár szerint a marxista propagandista halála nagy vesztesége „a holnapi Magyarországnak”. Nos, szegény Móra, ha tudta volna, hogy a Szabó által megálmodott „holnapi Magyarország” milyen hamar beköszönt a gépfegyveres, kézigránáttal terrorizáló Lenin-fiúk képében, talán valamennyivel visszafogottabban búcsúzik a jeles elhunyttól – és a proletárdiktatúra első heteiben talán nem dicséri a Szegedi Napló hasábjain oly felelőtlen odaadással az új, „istenien emberséges” rendszert.
Persze Móra Ferenc nem volt eléggé elhivatott szélsőbalos forradalmár, rossz nyelvek szerint a vörösterror tombolása után még ki is ábrándult a világmegváltó bolsevik eszmékből. Ezért – hogy egy minden vita felett álló személyiség véleménye is elhangozhasson – meghallgatjuk Duczynska Ilona laudációját is, aki Szabó Ervinben „a forradalom tudós, furcsa szentjét” látta. nem is meglepő ez, hiszen bizonyára nagyon szép közös emlékeik lehettek. 1917 májusában együtt tervezték el Tisza István meggyilkolását, amelyet eredetileg Szabó akart kivitelezni, ám végül a jobb céllövő hírében álló fiatal anarchista lányra esett a választás. Duczynskának még egy fél évszázaddal később készült interjú során is könnyek szöktek szemébe a „pompás trófea” elszalasztása miatt. Hiába, a szentek köztudottan szentimentális emberek…
A felvezetés után megismerkedhetünk Szabó Ervin nagyszerű életművével. Az ismertető elején azért kihallhatunk némi disszonanciát – antiszemita éllel! -, ugyanis megemlítik, hogy a zsidó származású diák „nem vallásos meggyőződésből”, hanem az asszimiláció szándékától vezetve tért át a református hitre. Az alig néhány évvel később már harcos ateistává váló fiatalember esetében ez amúgy sem sokakban merülhetett volna fel, de azért izraelita honfitársaink 19. század végi tömeges vallási metamorfózisának ilyetén értelmezése mégiscsak nehezen illeszkedik a különben feszes, ortodox marxista dogmatika szerint összeállított műsorba. Az ideológiai megbicsaklást azonban gyorsan helyre teszik az alkotók a Szabó Ervin kommunistává válásának történetét illusztráló proletárforradalmi képsorokkal és heroikus zenével, aminőt az 50-es évek elején is csak a legjobban sikerült sztálinista propagandafilmekben láthatott-hallhatott a nagyérdemű.
S mikor már azt hinnénk, ennél szédítőbb időutazás nem lehetséges, rátérünk a „filozófus” munkásságának lényegére. A fiatal értelmiségieket pusztán a forradalom segédcsapatának szánó propagandista filmünk szerint a „a szabad bírálat fanatikusa”, az „igazság, a kutatás szabadságának szenvedélyes bajnoka” volt. Mindeközben a proletárdiktatúra uszító plakátjai úsznak a háttérben, a figyelmes szemlélő akár Poór Bertalan fél életművével is megismerkedhet. Nem vitás: az alkotás az ötvenes évek legszigorúbb agitproposai előtt is jeles érdemjeggyel kitüntetett vizsgafilm lehetett volna. (Talán csak Rákosi elvtárs hiányzik a vöröskatonák között mosolyogva – na jó, legyen négyes.)
Berény Róbert: Fegyverbe! Fegyverbe! (1919)
A nagy gondolkodóról többek közt az is megtudhatjuk, hogy „már a századelőn felismerte a nagybirtokrendszer problémáit”. A nagyvárosi entellektüel annyira komoly agrárszaktekintély volt, hogy megelőzte a „harmincas években kibontakozó népi mozgalom” vezéralakjait, akik pedig magyar parasztokként nyilván olyan buták voltak, hogy csak húsz esztendővel később ébredtek rá e gondokra. Hogy ugyanerről a kérdéskörről nagyjából Szabóval egy időben Prohászka Ottokár és Giesswein Sándor, a hazai keresztényszocializmus atyjai is írtak, illetve beszéltek – nos, ez maradjon a klerikális reakció sötét titka.
Természetesen értesülhetünk nagyszerű könyvtárosi tevékenységéről is, amelyet csak „konzervatív és klerikális” oldalról merészeltek kritizálni, azzal rágalmazva Pallas Athéné önzetlen szolgálóját, hogy „tendenciózusan, politikai és ideológiai alapokon válogatja meg” a fővárosi közgyűjteménybe kerülő köteteket, amelyeknek tekintélyes része lényegében nem volt más, mint kommunista propagandairodalom.
A film második felében együtt ejthetünk kövér könnyeket a borzalmas első világháború áldozataiért – azzal a Szabó Ervinnel, aki a „nacionalista és imperialista” háborút természetesen szigorúan elítélte, miközben arról cikkezett, a proletariátus demokratikus úton soha, csakis erőszakkal ragadhatja meg a hatalmat (a békéért folytatott harc, ugye).
Nem úszhatjuk meg a történettudományba is belekontárkodó filosz-forradalmár talán legbizarrabb szellemi szüleményének, a Társadalmi – és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban című alkotásnak dicséretét sem. Annyi kritikát azért megenged magának a hatalmas életműre felbámuló utókor, hogy az osztálygyűlölettől sistergő, vulgármarxista közhelyeket alig-alig átlépő munka néhány hibáját – például a kötetben gátlástalanul démonizált magyar kis- és középnemesség szerepének „félreértelmezését” – megemlítse.
Ezután már csak a dicső halál és a megrendült ittmaradottak könnytől áztatott sorainak idézése marad. A stáblista legvégén szokásos gyártási évszám e nagy formátumú alkotásról lemaradt. Talán az alkotók is érezték: felesleges is volna. A hátborzongató időutazáson átesett néző ezen embert próbáló negyed óra után már magától is odaképzeli az évtizedekkel ezelőtti dátumot. Kijózanítólag legfeljebb az hathat, hogy a film készítőjeként megjelölt műhely, a Duna Televízió jóval a rendszerváltás után jött létre. S ez bizony felveti a kérdést, vajon milyen dátumot mutat a „Nemzet Televíziójának” naptára, s milyen évet írnak azokban a fejekben, ahol e bizarr filmetűd ötlete megfoganhatott.